1
1
A dombok egyszerre elmaradtak, a végtelen rónaság kellő közepén futott magas töltéseken a vonat. Mintha az éj is tovarepült volna, vissza, a fekete hegyek közé, rejtelmes szakadékokba. A rónaság fölött a hajnal pirkadt – apró fák maradoztak el, gömbölyű fejek, vaskos tiszai füzek; a köd alacsonyan csusszant tova. Reggeledett. Páter Altázi felköltötte Tamást.
– Páter, ébredj. A nap ím lassan emelkedik. Bűn már a nyugalom.
Tamás megtörölte fiatal, sápadt homlokát.
– Nem aludtam, páter. Behunyt szemmel gondolkoztam egész időn.
– Inkább a breviáriumot forgattad volna – dörmögte Altázi atya. – A gondolataid nem lehetnek valami istennek tetszők.
Tamás keserűen nevetett föl.
– Velem már elvégeztetett, páter.
Kihúzta az óráját. Megnézte.
– Azt hiszem, délre elérkezünk oda, ahol a szigorú penitencia vár rám. Ötesztendei szerzetesi fogság. Hideg cella, vezeklés. – Meghajtotta a fejét, mert Paulus atya – a klarisszime – így ítélt.
A másik szerzetes, az öregebbik, borostás arcát vakargatta. Úgy tett, mintha oda sem hallgatott volna. Kinézett az ablakon. A mezőség ködökbe veszett el. Fekete rögös földeken, a töltés alatt, földszínű, apró madarak libegtek fáradtan. Még hajnal ez, de már zsongással teli minden. A láthatáron keményen pöfékelt egy gyárkémény. Csend. A vonat kerekei nótákat kattogtak. Páter Altázi orgonazúgást hallott ki ezekből a nótákból, mintha tömjénfüst lengené körül sárga, pergamenszerű arcát. Apró jezsuita sapkáját megigazította a fején, és kegyesen összehegyezte két bütykös, nagy ujját. De az a másik, az a villogó szemű, fiatal jezsuita, akinek frissen borotvált arcát haloványan lepte be az átvirrasztott éjszaka bágyadtsága, annak másféle nótákat kattogtak a síneken futó kerekek. Dalokat, amik nyiladozóvá fakasztják a szigorúságba belekeményedett29 férfilelket, és repülésbe hozzák a fiatal vért a petyhüdt izmok alatt. Csengő, zenés női hang szállt elő valahonnan messziről, amelyiket soha nem hall többé.
Lehajtotta a fejét.
– Páter Tamás, mit vétkeztél? – szólt az öreg jezsuita és hátrafordult. Igen kevés érdeklődéssel beszélt, inkább a vigasztalás szava csendült hangjában. Már tíz éve, hogy hivatásává tette a Dicső, a Hatalmas Rend, hogy a vétkező szerzeteseket ő kísérje papi börtönükbe. Mennyi csalódásos, fájdalmas, bűnbánó történetet beszéltek már neki ama kattogó kerekek, mikor a lefüggönyözött vasúti fülkében szigorú penitenciára intette a vétkezőket.
– Nagy az én bűnöm, páter – felelt egy megtört, keserű hang.
– Elhiszem. A büntetés szigorú. Mondd el. Vigasztallak, páter Tamás. Nekem nem mondták meg, miért büntetnek. Ez nem is tartozik rám. Hisz én csak a Dicső, Hatalmas Rend porkolábja vagyok, páter – mormogta az öreg jezsuita. – Én is büntetésből viselem ezt a szomorú állást.
Elhelyezkedett a bársonypamlagon. Szeretettel kereste elő burnótosszelencéjét, és élvezettel szippantott.
– Beszélj, páter. Hallgatlak. Majd imádkozni fogok érted.
Tamás megtörölte homlokát. Fölnézett az ég felé a nyitott ablakon. Sebesen világosodott a keleti ég. Hűs szellő is repült a föld felett. Messze a mezőn egy ember állt. Hosszú botjára támasztotta állát, fehér kutyák henteregtek lába előtt. Oldalvást, mint szürke folt, a hajnalodásba belebámuló mezőn legelt a juhnyáj. Vajon mire gondolhat az az ember ott?
