2
2
… Kezdeni lehet-e az én történetemet?…
De már megnyugodtam és lemondtam, és békén hajtom meg fejem a büntetés előtt. És vallom, hogy a Rend igazságos szeretettel ítélt felettem.
Az én megtévelyedésem a templomban kezdődött, ahol szentséges áldozatot mutattam be a Mindenekfölött valónak, kinek áldott legyen szent neve.
– Mindörökké – mormogta az öreg páter.
– Saulról, a fordulóról szóltam a prédikálószékből. Alattam a teli templom. Valami nagy ünnep volt azon a napon. Talán piros pünkösd30 napja, én a harmadik voltam a délelőttön, aki tizenkét órakor misét szolgáltattam.
Ahogy lenéztem a zsúfolt templomra, úgy éreztem, hogy valami történik ma velem. Valami végzetes. Elöl, jobbra az oltártól, testvéreim és atyáim fekete talárjai barnállottak a kettős padsorban. Mögöttük növendékeink, apró diákok, akik kimerültén, álmos szemmel nézegettek maguk elé. Fáradtak és igen bágyadtak voltak a gyerekek és közönyösek. De fáradt mindenki. Néhány vénasszony szundított, férfi nem is igen volt. A fiatal lányok, akik rózsásan és ifjan, üde frisseséggel jelentek meg reggel a templomban, most szinte gyűröttek és csúnyák voltak. Hajukban fonnyadásba fordult a virág a forró, emberszagú levegőben. Fülledt, kábító tömjénfüst terjengett mindenfelé. Szédülő fejjel kezdtem imába.
Aztán mikor fölemelkedtem, hirtelen úgy éreztem, hogy valaki onnan alulról figyelmesen néz rám. Asszonyszem, puha tekintetű, meleg fényű szempár, cirógatását szinte éreztem arcomon, hogy halántékom felé duzzadt minden vérem. A magas ablakokon betáncolt a tavaszi napsugár, és szikrázott az orgona hosszú ezüstsípjain. Mátyás mester, a kántor buzgón összefonta mellén kezeit, ájtatosan az ég felé fordította arcát, fejét a szék támlájára billentve – aludt. A kórus egyébként susogva beszélgetett, lenn szerzetestársaim közönyösen néztek maguk elé, küszködve a rettenetes unalommal – hát odanéztem, amerről a puha tekintet felém szállását éreztem.
Bűn volna, ha ma is színes szavakkal szólnék. Csak mondom, hogy jobbra a gyónószéktől, alacsony zsámolyon, bársonykalapos asszony ült. Fehér arcú, nagy szemű asszony, igen barna és igen sima hajú, apró, fehér kezeit összefonva ölében, fölnézett rám. És hogy a tekintete milyen volt?… Még nem láttam ilyen tekintetű asszonyt. Azt hiszem, Mária Magdolna nézett így föl ott, a pirosas szentföldi égboltozat alatt, puha palesztinai homokba borulva, az Idvezítő lábai elé roskadva.
A gyónószékben Simon ült.
A szőke Simon.
Kék szemű, a legszívesebb és legnyíltabb tekintetű atya és a legdélcegebb közöttünk. Születésben nemes, gondolkozásban és tettben mindannyiunknál előkelőbb, kik többnyire a nagyon nagy szegénységben halljuk a szüléink ajkáról: „Légy, fiam, pap, mert a papnak jól foly dolga.” Simon grófi sarj, vagyonban dús. Vajon miért öltötte magára ő a mi Rendünk egyszerű, fekete talárját, mikor az aranyhímzetes diplomatafrakk31 vagy a sujtásos lovas atilla elvitte volna őt a gyónószékből olyan nagy messzeségbe, ragyogó távolságba, ahová mi, szerény, lehajtott fővel kullogó szerzetesek tekinteni sem merünk?
Beszéltem.
Mit és hogyan?
Tudhatom-e azt, vagy tudtam-e akkor?
Az asszony révedezőn, szerelmes mosolygással csüngött az ajkamon. És nekem az a rettenetes gondolat cikázott keresztül az agyamon, hogy odakiáltom innen a székből, honnan csak szent, tiszta igék szállhatnak el, azt, hogy: szeretlek, te asszony, megbabonáztad a lelkemet, megbénítottad a lángoló tudással teli agyamat, semmi lettem a tekinteted előtt, semmi, semmi, csak férfi – jöjj velem a kárhozatba… És odavetem magam innen a kétöles magasságból a lábai elé, a hideg kőre, ott zúzom össze magam, de utolsó leheletemet az ajkára nyomom, hadd haljak meg ott, azon a nyiladozó, forró leheletű ajkon.
– Tamás!
A jezsuita ijedten hallgatott el. Eltakarta lángban égő arcát.
– Tamás, ismét vétkezel – mormogta páter Altázi halkan.
Tamásnak remegett a melle, és kebléből fölszakadt hangon monda:
– Oly nagy az én bűnöm, atyám, hogy nagyobbat nem vétkezhetem… Mea culpa, mea maxima culpa!… Mert az a forróságos dél ott a templomban, a lejtő tavaszi napsugár, a fülledt, szorongó, nesztelen embertömeg ott alattam elvette tisztánlátásomat.
