5
5
Másnap.
A fényben úszó templomban én szolgáltattam a misét. Nagyon nyugodt és nagyon csöndes voltam. Már megalkudtam az éggel és a földdel. Szabad-e gondolnom egy rossz, kacér asszonyra?
A gyertyák lobogtak, a kóruson zúgott az orgona Mátyás mester ujjai alatt. Akik előző nap meggyóntak, azoknak ma szolgáltattam ki az Úr testét. Az áldozásnál Simon segédkezett. Ő vitte kezében az aranykelyhet, amiből én ujjaimmal a szentostyát osztogattam az oltár elé térdeplőknek.
Istenem, hogy zúgott az orgona! Mintha égi hangok szálltak volna tova az emberek feje fölött. Fölemelkedett a lelkem a magasságba; pap voltam, tisztán csak isten szolgája: ment minden földi salaktól, aki a hívők ezreinek osztja az Igét és Igazságot. Ezek a legszebb pillanatok a mi életünkben.
Sorban jöttek. Fiúk, férfiak, lányok, asszonyok. A mi kis növendékeink, az apró diákok, olyanok voltak ebben a pillanatban, mint az igazi gyermekek, a tiszta gyermekek, az angyalok. Égi magasztossággal volt teli a lelkem.
… De egyszer, az utolsók között, odatérdepelt az oltár lépcsőjére az az asszony, a tegnapi, a Simon szeretője.
Úgy álltam ott megdermedten, halotthalványan bámulva az oltár előtt térdeplő, bűnös asszonyra, akinek vétek minden gondolata, és ím35 előjő a tiszták, megigazultak közé, kérvén az idvezítő Igéből, az Úr szent testéből.
Fehér papi ruhám reszketett mellemen. Az asszony lehajtotta a fejét, ujjait összefonta ajka előtt. És én az ujján, a bal keze kisebbik ujján, ott láttam ragyogni azt az értékes gyűrűt, amelyet tegnap még a Simon kezén láttam, amelyet szegény barát létére csak azért viselt, mert százados családi talizmán vala.
Összeharaptam az ajkam. Szinte fölordítottam. Ah, bűn, kárhozat, gyalázat itt az oltár lépcsőjén… Fölemeltem a fejem. Szemben az oltárral a rendfőnök állott. Komoran, ijedten nézett rám. A többi szerzetesek is fölemelkedtek félig helyükről. Az asszony mozdulatlan maradt térdeplésében.
– Páter Tamás, kérlek, e hivő az Úr szent testét kéri, amit vezeklésével megérdemelt – mormogta mellettem száraz, koppadt hangon Simon.
Vonagló ajkaim mögül alig bírtam mondani:
– Nem érdemli meg.
Halkan és fagyosan. Fölnéztem az égre. Befordultam az oltár felé, és megcsókoltam a térítőt. Aztán visszafordulva, ég felé fordított arccal, dörgő hangon énekeltem a fölzúgó orgonával:
– Ite missa est!
Vége a misének. Leléptem az oltárról. Simon halotthalványan meredt egy pillanatig utánam, aztán követett. Az a bűnös asszony pedig ott maradt az oltár lépcsőjén, két kezével eltakarva arcát vonaglott a földön.
Az orgona viharosan zúgta összes sípjaival a kifelé távozóknak:
– Ite missa est.
Ez a bűnöm. Mert megokolni nem tudtam, miért tagadtam meg egy hívőtől a legfőbb szentséget. Miért viselkedtem botrányosan az oltár előtt, miért feledkeztem meg papi hivatásomról, miért láttam meg emberek apró, kicsinyes dolgait. Simon még aznap kilépett a rendből. De én szerzetes maradok, mert vezekelni akarok érte, hogy egyszer, egy napig, egy óráig hittem az asszonyban, és abban, ami itt a földön szép és kedves…
Már egészen reggel lett. A vonat kerekei gyorsan kattogtak a rónán. A nap mint egy aranytányér csusszant föllebb-föllebb a reggeli égboltozaton.
(1897)36
