4
4
Este.
Hogy jön az este?
A fák lombjai között valami homályosság támad egyszerre. Csak a levelek között. Szellős, puha sötétedés. Egyszerre lengés támad a légben. A felhők mind magasabbra törekszenek, a madár alacsonyabbra száll. Már itt az este.
De milyen este! Telve nyugtalansággal, komorsággal és szenvedéssel. Egy hang, amely messziről hangzik, fáj és sebet üt. Kicsi zaj, amit észre sem veszünk máskor. Mert én a szívemmel küszködtem akkor.
Ismered a kolostorunkat, atyám? A boltíves ablakokat, amelyek az erdős hegyoldal felé néznek? Lenn a falak alatt hosszú sétány, aminek végére egy nap alatt nem jut el a sétáló ember. A nagy lombú kanadák integetnek, porondos az út; lenn a völgyben apró csillagocskák gyulladnak föl sorban és egyenkint. Az ott a város. És a nagy nyugalom, ami talán a mozdulatlan, komoly hegyekből száll ki. Az ablaknál álltam, és lenéztem a völgybe.
Tudnám-e azt elmondani, hogy mit gondoltam akkor? És szabad-e ma emlékezni arra, hogy az én daróc barátkámzsám alatt is dobogott valami szívféle, és viharok keltek szárnyra a lelkemben? Mert ott lenn, ahol már homályba vész a sétány, és csak a nagy fák integetnek az esteli szélben, egyszerre olyan volt ez, mintha álmodtam volna, egy fehér napernyős asszony jelent meg. Ő volt, a délelőtti asszony. Ringott karcsú csípeje, amint könnyű, toppanó lépésekben előrehaladt az ösvényen. Oly szép volt, mint maga az ördög a jelenésekben. Forró tekintetem odatapadt rá. És ő félrebillentette a fejét, és fölnézett. Mosolygott.
Már a homály terült el a hegyekben. A felhők a szürkületbe belefakultan, csöndesen úsztak arra napnyugat felé, hol a nap szerelmébe belepirkadt égboltozat aranyliliomok alakjában ragyogott a földre. Milyen este!
Ott lenn az ösvényen most egy fekete ruhás alak közeledett. Simon volt a jövő, talár nélkül. Testhez álló kabátja megfeszült előkelő termetén.34 Férfias arcának mosolya szinte csillogott a homályban. Hosszú, délceg lépésekkel jött a kolostor felől. Körülnézett. Aztán gyorsan elindult annak a fehér napernyős asszonynak a nyomába.
És én ott álltam az ablaknál. Alattam az este bontotta szét sötét, szerelmes szárnyait. És kitágult szemmel láttam, hogy messze benn, a fák alatt, ahol elvész az ösvény, a hegynek kanyarodván, Simon karját nyújtja az asszonynak. És egymáshoz simulva kecses, egyforma lépésekben mennek tova.
Ott álltam az ablaknál. Mit éreztem?… Mit?… Most bűnhődöm érte. Leroskadtam a földre, és a falat hasogattam a körmeimmel. Átkozódtam tán, tán hangtalanul vonaglottam a földön. De az járt a fejemben, csak az: hogy miért vagyok én most csak Tamás, a barát, a szürke, lehajtott fővel kullogó barát, aki senki, senki, még csak férfi sem.
