1
1
Egy téli délután, karácsony előtt, madame Louise a szalonja üveges erkélyéről nézte a hóesést. Szép, nagy hó hullott alá, olyan, amilyen karácsony táján szokott a jó gyermekek és a szelíd lelkek örömére. Mintha a fehér, szűzies hó alakjában már előre a földre hullana az égből mindaz a sok szeretet, amely az emberi szíveket eltölti az ünnepen. Minden szimbólum a világon, a karácsonyi hó a lelki fehérség szimbóluma. Hisz igaz, fehér az a hó máskor is, de karácsony előtt mintha még fehérebb volna.
Madame Louise, aki már elérte azt a kort – negyvenöt éves volt –, hogy ráért a szívével is gondolkozni, saját kis palotájának az erkélyéről elmerengve nézte a karácsonyi hóesést. És éppen azon gondolkozott, hogy húsz-harminc esztendeig csupán annyiban érdekelte ez ideig az évszakok fordulása, tavasz kezdete és nyár heve, ahogyan a toalettjeit cserélgette. Sohasem látott ibolyát máshol, mint a kalapján, vagy leszakítva; az idén jutott hozzá először, hogy a hűvösvölgyi fák tövében megpillantsa a kis kék virágot. Szinte csodálkozott azon, hogy az ibolya az erdei fák alatt terem, nem pedig a virágkereskedésben vagy a kalaposboltban. A hóval szint azonképpen volt. A havat csupán a hintaja ablakából látta, és akkor sem vette észre, mert mindig másféle gondjai voltak. Hol egy cobolybunda, hol egy farsangi báli belépő járt a fejében, ha ugyan arra ideje volt a szerelmek és szerelmes férfiak mellett, akik huszonöt-harminc esztendő óta folyvást a nyomában jártak. A szerelmeket gazdaságosan beosztani, a szerelmes férfiakat igazságosan osztályozni, hogy mindenki rangjához és vagyonához méltóan szerepeljen abban a tűz- és vízmentes páncélszekrényben, amely a madame Louise szíve volt – ez nagy gondot adott. Közben-közben akadt egy-egy olyan szerelem is, amely dinamithoz hasonlóan, szétrobbantással fenyegett a a madame páncélszekrényét; különösen egy ifjú színész munkálkodott a robbantáson, de a madame idejében visszavonult. Nem, semmiképpen sem529 ért rá madame Louise törődni az évszakokkal, csupán most kezdi megbecsülni a természet misztériumait, amióta hétről hétre házipongyolában és papucsban jár, s többé nem kell felöltözni senki kedvéért sem, nem kell az álarcos bálokat látogatni a fiatal grófokkal, sem pezsgőt inni az öreg mágnásokkal, de még csak kedvesnek sem kell lenni senkivel – madame Louise ráér a szívével gondolkozni.
Különösen ilyenkor, karácsony előtt, amikor szép fehér hó hull az égből, és a kis kertes utcácskában óraszámra nem robog tova kocsi; mély, szinte falusias csendesség uralkodik a tájon, és a harangszót éppen úgy meghallani, mint faluhelyen.
Ezen a délután vendéget sem várt madame. Az a három öregúr, aki madame Louise állandó barátsága volt harminc esztendő óta, mintha csak összebeszélt volna, elutazott a fővárosból. Pedig bizonyos, hogy nem beszéltek össze; hogyan is gondoltak volna arra, hogy majd egyedül hagyják a madame-ot, egyedül és unatkozva! Ha az egyik elárulta volna utazási tervét, annál inkább itt maradt volna a másik kettő, hogy a madame-ot a távollevő barát helyett is mulattassa. De elutaztak, mert mindegyik szentül meg volt győződve, hogy azzal örömet szerez az itt maradónak. A kegyelmes úr, aki harminc esztendő óta pontosan, mint az óraütés, megjelenik délután két órakor a madame szalonjában, nyugodtan heverészhetett volna még négy óra után is a kanapén, mert nem kellett volna attól tartania, hogy négy órakor beállít Tubák, és gumitalpas botját a sarokba állítja. A vén Tubák is eljátszhatta volna Romeo szerepét akár éjfélig, mert vacsorára nem érkezett volna meg a Kisasszony, aki beteg gyomrára való tekintettel inkább kedveli a madame kosztját, mint a kaszinó konyháját. A három öreg agglegény, akik hajdanában csupán azért nem keltek egymással halálos viadalra Louise miatt, mert a madame-nak már akkor is volt annyi esze, hogy szépen féken tudta tartani mind a három szeretőjét, az élet folyamán megbékült egymással; beletörődtek a gondolatba, hogy hármuknak egy felesége van, s az Louise. Utóbb bizonyos házastársi gyöngédség fejlődött ki közöttük, méltányolták egymás jogait, és hallgatagon megegyeztek abban, hogy nem alkalmatlankodnak egymásnak. Pontosan betartották azt az időt, amelyet Louise szalonjában tölthettek, anélkül hogy egyik a másikat ott találta volna. Ha a kegyelmes úr – ő volt a legöregebb a grófok között – néha-néha el is szundított a kanapén, mialatt Louise a legújabb pletykákkal mulattatta, a négy óra ütésére magától ébredt fel, és sietve csoszogott le a lépcsőkön. Tubák tudta, hogy a kegyelmes úr gyakran elszundikál530 a főrendiházban is, azért pár perccel mindig későbben jött. Ugyancsak Tubák volt az, aki nagylelkűségből korábban is ment el a kis szalonból néhány perccel, mert tekintettel volt arra, hogy Kisasszony igen gyönge gyomrú, beteges ember, akit nem lehet megvárakoztatni a vacsorával. De hát Tubák ilyen volt mindig, egész életében; gyöngéd, nagylelkű és önfeláldozó; igazi Bayard-lovag volt lélekben, csak a külseje volt hasonlatos egy ócska bundához, amelyet a molyok ellen dohányporral védelmeznek.
Madame Louise tudomással volt az öregurak elutazási tervéről, de nem tartotta vissza egyiket sem. Mert viszont azt is tudta, hogy utólag keserű, féltékeny megjegyzések hangzanának el az öregurak szájából – a harmadik ellen, aki idehaza maradt.
– Csak menjetek, kedves vén bolondjaim – mormogta madame Louise, midőn tegnap este a gyomorbeteg Kisasszony után is bezárta az ajtót, és a festett hajú, mogorva, öreg gavallér hegyes sarkú cipőiben lebotorkált a lépcsőkön. – Csak menjetek, hisz úgysem sokáig tudtok nélkülem meglenni.
Reggel még elhozta a vén inas a kegyelmes úr szokásos ibolyabokrétáját, amely kellemes meglepetésről madame Louise már harminc esztendő óta nyilatkozik a legnagyobb elragadtatással a délután betötyögő kegyelmes úr előtt; ezúttal levél is volt mellékelve a bokrétához: „Lujza, vigyázz magadra, meg ne hűljön se torkod, se szíved, mert azon nagyon búsulna a te öreg híved.” Lujza nevetve csóválta a fejét, amely barna volt, és még mindig szép és érdekes, és jókedvűen kiáltott fel:
– Jól van, vén salabakter, csak te vigyázz az egészségedre.
És elmentek mind.
Madame Louise az üveges erkélyen állva, amíg a szobából kellemetes meleg áradt a délszaki növények közé, elmerengve nézte a sűrű hóesést, hallgatta a csöndet, és gondolkozgatott életen, szerelmeken, amiken már egy nő gondolkozni szokott. Egy percben fölmerült előtte életének a sivársága, és csöppet sem látta rózsaszínűnek a jövőt, amidőn a három, jómagával tehetetlen vénember egészen a nyakán marad. Most még csak hagyján az állapot. A kegyelmes úr ágybéli gyöngeségétől eltekintve, sokáig élhet. De már Tubák gyöngébb, sokkal gyöngébb. Makacs hurutok, meghűlések okoznak gondot madame Louise-nak, és sokszor kell aggódni Tubákért, ha rossz idő van. Kisasszony? No ezért kell csak istenigazában imádkozni. Beteg, nagybeteg Kisasszony, és madame Louise531 már régen órákat vett a betegápolásból, ha Kisasszony egy nap ágynak dőlne.
S amíg így szomorú színekkel festegette a jövőt, egyszerre eszébe jutott valami. Az, hogy így mégis jobb, mintha tisztességes asszony lett volna, és egyetlen beteg férjet kellene ápolgatnia. Neki abból is három van.
Amint alkonyodni kezdett, módfelett elunta magát.
Most szokott felébredni a kegyelmes úr, most megy el… S az utca túlsó feléből már hallatszik a Tubák hintájának a gördülése.
És most nem gördül a hintó. Nem jön senki, senki a három közül.
Évek óta nem volt egyedül, és egyszerre igen rosszul kezdte magát érezni. Idegesen, türelmetlenül járt fel és alá, és haragosan mormogta:
– Mégis cudarság, hogy három férjem közül egyik sem tartja itthon az orrát. Ha egy volna, mindig itt volna.
Percenként fokozódott a türelmetlensége. Olvasni akart, de nem tudott, mert nem szokta meg. Levelet akart írni a férjeinek, de csupán banalitások jutottak eszébe. Egyedül volt, végtelenül egyedül… Könnyek folytak végig az arcán, és sírva takarta el az arcát.
– Óh, én nyomorult életem! – zokogta.
Ebben a pillanatban megszólalt a szalon mély hangú ütőórája. A nyolcat verte, és madame Louise fölemelte a fejét:
– Vajon hol főznek szegény Kisasszonynak? – kérdezte szinte meghatottan a csendes szobában.
S ekkor megszólalt a csengő az előszobában, mint évtizedek óta mindig megszólalt ilyenkor. Kinyílott az ajtó, és hegyes sarkú cipőiben ott állott szemtől szembe madame Louise-zal Kisasszony. Az öreg gróf titokzatosan mosolygott festett barkói között, és fiatalabbnak látszott tíz esztendővel.
Madame azt hitte, hogy álmodik.
– Maga nem utazott el?
Kisasszony nevetve telepedett a hintaszékbe.
– Nem bolondultam meg – kiáltott fel recsegő hangján. – A többi elutazott, annál jobb dolgom lesz most nekem.
Madame megrökönyödve nézte a ravaszkásan nevető öreget. Aztán egyszerre talpra állott, és kiegyenesedett:
– Nem, édes Kisasszony, nem lesz jobb dolga… Én becsületes asszony vagyok. Nem csalom meg sem a kegyelmes urat, sem Tubákot. Vajon mit gondolna felőlem maga, ha rossz volnék?
– Hehe – nevetett Kisasszony –, maga hízeleg nekem, Lujza.532
– Pedig komolyan beszélek. El kell mennie nyomban, kedves barátom. Csak menjen vacsorázni a kaszinóba. Nem akarom, hogy még csak a gyanú árnyéka is férkőzzön a becsületességemhez.
Az öregúr ijedten nézett a madame-ra. De az komolyan, szinte szigorúan bólongatott a fejével, és kérlelhetetlennek látszott.
– El kell mennem? – kérdé a gróf elszontyolodva.
– Mégpedig azonnal.
Kisasszony még egy könyörgő pillantást vetett az asszonyra, a meleg szobákra és barátságos lámpákra. Sóhajtva vette a sarokból gumitalpas botját, és elkocogott hegyes sarkú cipőiben.
– Én becsületes vagyok, hiszen tudjátok – súgta madame Louise búcsúzásul a fülébe.
