2
2
Madame Louise a hintaszékben ült, és az egyik lábát a kanapéra helyezte; a kanapén egy fehér hajú, lehunyt szemű öregúr feküdt.
– Nos, Lujza – mormogta az öregúr –, beszélj már valamit! Amióta itt vagyok, egy szót sem szóltál.
Madame Louise fáradtan mosolyog.
– Hogy mondhatsz ilyet, kegyelmes úr? Hisz annyit fecsegek, mint egy szajkó. Azért hallgattam el, mert azt hiszem, hogy untatlak.
– Te sohasem untatsz! – felelt kissé mérgesen az öregúr. – Tudod, hogy azért járok tehozzád, mert annyit tudsz beszélni, locsogni, pletykázni. Mi az ördögért járnék ide egyébért?
A madame halkan sóhajtott.
– Tudom, úgyis tudom, ha nem mondod mindig: már vén vagyok, és nem kellek nektek.
Az öregúr felnyitotta a szemét. Meglepetve, szinte csodálkozva nézett az asszonyra. Annak az arcán szomorúság, kedves szomorúság tükröződött, mint mindig, ha szép akart lenni.
Madame Louise tudta – elég ideje volt megtanulni –, hogy ő nem azon nők fajtájához tartozik, akik a mosolygásukkal, szemük ragyogásával hódítanak. Ő akkor volt szép, ha szomorú volt. Tudott nagyon szomorú lenni, tudott mélán szomorú lenni. De a legszebb akkor volt, ha a szemében felcsillant az az enyhén bánatos, nótában megénekelt szomorúságú, mélázó és elmerengő kifejezés, amit egykor valamelyik udvarlója magyar mosolynak nevezett el. A magyar nők arcán és szemében gyakori533 ama bánatos mosoly, amely azt beszéli, hogy a szív nem ismeri sem a csüggesztő szomorúságot, de a teli jókedvet sem. Így mosolygott madame Louise negyvenhat esztendős korában, és nagyon szép volt ebben a percben, mert azon asszonyok közé tartozott, akik sohasem vénülnek meg.
– Hő! – kiáltott fel az öregúr egy percnyi bámészkodás után, és nehézkesen felült a kanapén. – Mit akarsz, Lujza?
Madame Louise csendesen ingatta a fejét.
– Semmit sem akarok, csak azt mondom, hogy már nem szerettek. Valamennyien elhanyagoltok. Talán van valakitek?
– Hő! – ismételte az öregúr, és nagyot nyelt. – Vigyen el engem az ördög, ha te meg nem bolondultál! Harminc esztendeje udvarolgatunk már neked. Aztán most jelented ki, hogy nem szeretünk. No, majd megmondom a Tubáknak, megmondom a Kisasszonynak a kaszinóban. Tudom, jót kacagnak – fejezte be hangos nevetéssel az öregúr. – Lujza megbolondult; a mi Lujzánk azt hiszi, hogy már nem szeretjük! Ki az ördögöt szeretnénk, ha nem téged?!
Madame Louise kinyújtotta a kezét, amely kövér volt és fehér; az öregúr elkapta a kezet, és megcsókolta.
– Tehát még mindig szerettek? – szólt madame Louise. – Csak mondjátok mindig, hogy nagyon szerettek, mert tudja Isten, miért, mostanában nagyon vágyom arra, hogy szeressenek. Azt hiszem, hogy férjhez megyek.
Az öregúr integetett.
– Már mondtuk neked, hogy ezzel ne törődj, Lujza. Majd férjhez adunk mi, ha eljön az ideje.
– Éppen harminc éve hallom ezt! – felelt duzzogva az asszony. – Veletek nem lehet okosan beszélni. Féltékenyek vagytok minden idegen emberre. Pedig most volna a látóhatáron egy nyugalmazott őrnagy, egy báró. Jánoskám, báróné lenne a ti Lujzátokból.
A kegyelmes úr savanyúan mosolygott.
– Nem szeretem az ilyen bárókat. A pénzedért akar elvenni, Lujza. Rossz házasság lesz.
– Rossz házasság? Ugyan melyik férjhezmenési tervem tetszett nektek eddig? Nem-e valamennyiről lebeszéltetek, eltiltottatok!? Tavaly is visszaküldtétek a karikagyűrűt annak a derék tanárnak.
– Iszákos fráter volt! – mormogta a kegyelmes úr.
– Hát vajon a mérnök ellen mi kifogástok volt?534
– Szocialista huncut volt. Se Istent, se királyt nem ismert. Előbb-utóbb becsukják.
– És a költő most tavasszal?
A kegyelmes úr legyintett a kezével.
– Ne mérgesíts, Lujza, mindig a költőddel. Szegény fiú fülig szerelmes volt. S ez volt éppen a hiba. A jó házasságnak szerelem nélkül kell létrejönni. Mi majd gondoskodunk…
Madame Louise mosolyogva nézett öreg barátjára. Hányadszor hallják már a kis szalon fehér virágai, az aranykötésű könyvek és a mereven néző arcképek a kegyelmes úr szájából e szavakat? Harminc esztendő óta jár ide a kegyelmes úr délutánonkint, és harminc esztendőnek fele ideje óta csupán az ideális szerelem vonzza ide. Fehér lett azóta mind a kettőjüknek a feje; behavazta az idő a múltat, de a hó felett még mindig ragyog néha a napsugár, amint leghavasabb téli tájra is ragyog hébe-korba a napocska. Most is, amikor madame Louise a férjhez menés eszméjét pendítette meg, a kegyelmes úr ellágyult, és bánatos lett, mint egy ifjú, aki első kedvesétől válik.
– Milyen lesz az életem nélküled, Lujza, erre nem gondolsz? – rebegte, majd átcsapott szokott zsörtölődő hangjába: – Bolondos voltál teljes életedben. Tudom, most is azt vetted megint a fejedbe, hogy úgynevezett tisztességes asszony akarsz lenni! Csak azt nem értem, hogy minek ez neked? Fel akarsz bennünket áldozni azért az ostobaságért. No hiszen ki is kapsz a Tubáktól meg a Kisasszonytól.
Még ez utóbbi fenyegetésre sem látszott megijedni madame Louise, pedig a kegyelmes úr a nagyobb nyomaték kedvéért a falra függesztett olajfestmények felé fordult, ahonnan egy öklelő tekintetű barna úr, valamint egy szőke és hullámos hajú ifjú egyenesen madame Louise-ra látszottak meredni. Az arcképek nem mindig függtek a falon, csak a legutolsó tizenöt esztendőben kerültek oda, a megbocsátás és barátság korszakában. A Tubák és a Kisasszony a kegyelmes úr két barátjának volt a tolvajneve, és róluk kiderült, hogy a harminc esztendő alatt valamelyes közük volt madame Louise-hoz. Bár csak a második tizenöt esztendő alatt került napfényre Louise csalfasága, a kegyelmes úr mégis évekig haragot tartott két barátjával. De idővel megbocsátott, és megengedte, hogy Louise arcképeiket felfüggessze. Azóta a két hűtlen barát is látogatta a házat, habár mind a hárman egyszerre sohasem jöttek. Mindegyiknek megvolt a maga külön délutánja, órája, és féltékenyen ügyeltek535 egymásra az öregurak, hogy egyikük se időzzön tovább a madame társaságában, mint a másik vagy harmadik.
A kegyelmes úr dohogva járt fel és alá a szalonban. Madame Louise bánatos mosollyal ült a hintaszékben, és halk, behízelgő hangon beszélt:
– Tudom, hogy ti azt gondoljátok magatokban, ha nem is mondjátok, hogy Louise hálátlan volt. Gazdaggá, gondtalanná tettétek az életét, és ő mégis elhagyott benneteket. Édeseim, bocsássatok meg a szegény Louise-nak, hisz én ezután is mindig szeretni foglak benneteket.
A kegyelmes úr izgatottan pillantott az órára.
– Az mind szép. De hol fogok én szundikálni? Ki fog nekem pletykálni a Tubákról?
– Ez a szalon mindig a tietek lesz, nagyuraim. Ide sohasem léphet be más, csak ti, akiket szerettem, akiket életem végéig szeretni fogok. Erre megesküszöm! – kiáltotta madame Louise azon a meleg, érzésteli és mégis csöndes hangon, amelyet hiába próbáltak utánozni harminc éven át a mágnásasszonyok. (Talán a szívük hibázott a hanghoz.) Ragyogó fekete szeme könnyekkel telt meg, és ajkához szorította a kegyelmes úr kezét.
– Jól van, no – mormogta az öregúr ellágyulva. – Bolond vagy, bolond maradsz… Most pedig megyek, mert ha jól tudom, mindjárt itt lesz Tubák.
Már búcsúzott, de az ajtóban megállott, és kérdőleg, kissé sértődötten nézett vissza madame-ra.
– Nos? A virág? Bezzeg a báród virágját nem felejted majd el!
Madame Louise egy fiatal leány fürgeségével ugrott fel. Igazán bosszankodott magára, miközben mormogta:
– Ó, én szórakozott vén lúd!
– Szórakozott vagy, mert szerelmes vagy! – felelt szigorún a kegyelmes úr. De láthatólag megbékült, amikor a szokásos fehér szegfű a kabátjára került, és Louise csókot lehelt arcára. Mint két szerelmes gyermek búcsúztak.
– Isten veled. Vigyázz magadra, édes. Éjjel ne maradj soká a kaszinóban, mert most is köhécselsz.
– Ha akarok, soká maradok ébren, semmi közöd hozzá! – zsörtölődött a kegyelmes úr, de nyomban ellágyult. – A télen majd elküldünk délvidékre, édes Louise, mert az embernek vigyázni kell az egészségére.
A kegyelmes úr már kilépett az ajtón, Louise kinyitotta a szalonerkély ajtaját, és az erkélyről alázatosan, hódolattal bókolt a kocsijába szálló536 öregúr felé; olyan alázatosan, mint ahogyan az Istent szokták köszöntem papjai. A kegyelmes úr fehér kesztyűs kezét cilinderéhez emelte, és a fiákeres a lovak közé csapott.
Alig hangzott el a csöndes, kertes utcácskában a fiáker dobogása, az utca másik oldaláról már egy új fogat közeledett a kis egyemeletes ház felé, amely kívülről olyan volt, mint egy rokokó bonbonničre.
A fogat megállott a kertes kapu előtt, és belőle szikár, festett hajú és bajuszú, merev tartású úr lépett ki. Gumitalpú botjára támaszkodva, aranykeretű monoklijával és fehér kamáslijában tipikus öreg mágnás volt, aki roskadt hátgerincét immár csak azért vonszolja, mert unja a változásokat. Fanyar mosollyal fogadta madame Louise pajkos csókdobását az erkélyről, és merev lépésekkel haladt végig a kerti úton.
Ám amikor a szalonajtót felnyitotta, és gumitalpas botjától megvált, egy amorózó szenvedélyességével tárta ki karjait.
– Ismét itt lehetek tehát nálad, boldogságom! – mondta, mint harminc esztendő előtt mindig, ha a madame látogatására jött. Az udvarlók között a Tubák képviselte a szenvedélyes Romeót, és a másik két udvarló előtt Madame Louise mindig derültséget keltett, amikor Tubákot utánozta. Tubák tudta, hogy kinevetik, de annyira a szokás rabja volt, hogy még arról se tudott lemondani, hogy minden alkalommal szerelmet ne valljon Louise-nak.
Most is elmondta szokásos mondókáját, és csak azután telepedett le a megszokott zsámolyra, a madame lábaihoz. A zsámoly lábait az idők folyamán mind magasabbra emelte Louise, de Tubák mindig sziszegett, midőn leült. Mindazonáltal sohasem választotta volna valamelyik kényelmes karosszéket.
– Én itt akarok meghalni és a te lábaidnál, üdvösségem! – mondta. – És most beszéld el, mit mesélt az öreg kegyelmes úr.
Madame Louise arcáról már régen eltűnt a bánatos mosolygás. Víg és pajkos volt, mint egy gyermek. Tubák így szokta meg, így ismerte, a bánatos Louise-ról ő mit sem tudott. Ő a víg, könnyelmű, élcelődő Louise-t ismerte csupán. És Louise babonásan ragaszkodott a régi szokásokhoz.
– Azt beszéltem az öregnek – kezdte két kezét összecsapva –, hogy férjhez akarok menni! Láttad volna, hogy dúlt-fúlt… Majd mindjárt megmutatom neked.
Felugrott a karosszékből, és nem jelentéktelen utánzási tehetséggel mutatta be a kegyelmes úr járását-kelését, ismételte szavait és sóhajtásait… Végül nevetve ölelte meg a kacagó Tubákot.537
– Valóságos színház! – kiáltotta Tubák, és kacagott, hogy a könnyei csurogtak.
Vígság és nevetés közben az idő gyorsan múlik. A fehér kötényes szobaleány diszkréten benyúlt kívülről karjaival a szalon szőnyegfüggönye alatt, és felcsavarta a villamos csillárt.
Tubák szokatlan gyorsasággal emelkedett fel.
– Ah, hogy repül az idő!…
Mialatt felállott, az olajfestményekre esett a tekintete, amelyeket a villamos lángok megvilágítottak. Elmerengve nézte a képet, az öklelő bajuszt és a büszke homlokot.
– Ugye, Louise – mormogta –, ma már nem ilyen vagyok… Kisebb a bajuszom.
– Sokkal kisebb! – kiáltotta Madame vidáman.
– De – folytatta csípősen Tubák, és gumitalpas botjával a másik kép felé bökött – a Kisasszony sem olyan már, mint itt a képen. Hol van a göndör haja?
– Elvitték a nők emlékbe… Nálam is van belőle egy fürt.
– No, az már igaz, nagy szoknyabolond volt szegény – mormogta Tubák. – Apropó, Kisasszony! Talán tudod, hogy nincs most Budapesten a Kisasszony? Elutazott Bécsbe, tanácsot adni őfelségének.
– Tudom – felelt madame Louise. – Tegnap együtt beszéltük meg, hogy mit mond őfelségének.
– Akkor nyugodt vagyok, hogy nem fecseg semmi szamárságot a Kisasszony, mert te vagy a legokosabb asszony a világon, kedves Louise. És most Isten veled!
Tubák elkocogott gumitalpas botjával, és az erkélyről, amelyet megvilágítottak a villamos lámpák, számos csók küldetett utána. A kocsi elrobogott, és a kerti út porondja csikorogni kezdett. Madame Louise a szívére szorította a kezét, és elhaló hangon szólt le a félhomályos kertbe:
– Te vagy az, édes Manci? – Jöhetek? – kérdezte alulról egy hang.
– Jer, jer, édes, drága Manci! – kiáltotta madame Louise, és ragyogó szemmel, nem tettetett boldogsággal sietett ki az ajtón.
Akkor már az ebédlőben állott az, aki a kertből feljött. Választékosán öltözött, fehér fogú, szőke hajú fiatalember volt, akinek kék szeméből azoknak a férfiaknak a különös bátorsága sugárzott, akik nagy sikereket érnek el a nők körül. Nyugodtan, közömbös arccal állott, és hideg mosollyal nézte az asszonyt, aki szerelmes vergődéssel borult lábához.538
– Manci, édes Manci! – búgta a madame, és forró, szenvedélyes könnyek hullottak szeméből. – Csak téged, egyedül téged szeretlek!
Az ifjú nyugodtan felelt:
– Tudom.
Majd eldobta cigarettáját egy virágváza kellős közepébe, és flegmatikusán mondta:
– Hagyjuk e dolgokat vacsora utánra. Most éhes vagyok, és vacsorázni akarok.
Madame Louise alázatosan, meghunyászkodva állott talpra.
– Ahogyan parancsolod – rebegte szégyenkezve.
Az ifjú megnyomta a csengő gombját, és így szólt a madame-hoz:
– Beszéltél az én dolgomról a kegyelmes úrnak? Megígérte támogatását?
Madame Louise félve sütötte le a szemét, és szégyenkezve mormogta:
– Bocsáss meg, ma még nem volt alkalmam szóba hozni a dolgot.
A szobaleány már belépett, de az ifjút ez nem zsenírozta, amidőn végtelen utálattal, megvetéssel a madame arcába vágta:
– Tudom, hogy komisz, megbízhatatlan rongy vagy. És most ne szólj hozzám egy darabig. Julis, tálaljon.
(1907)539
