Poprádi szállásai
Poprádi szállásai
Ez a történet meg abba az időbe nyúlik vissza, amikor Poprádi Pál fiatalember volt, azazhogy egyáltalában volt.
Podolinban, ebben a kis szepességi városban, ahol jó darabig gyerekeskedtem, Poprádi Pál a leggazdagabb ember hírében állott. A szepesi vászonnak még jó híre volt, és Poprádi uram messzi városokba elhordta a vásznát, amit három takácsműhelyben is szőttek a podolini öreg kolostor alatt, ahol a szövőgépek egyhangú kattogásába tanuló diákok mormogása vegyül. Poprádi Pál, a híres takács, örökösen útban volt a nagy társzekerekkel, még a moldovai vásárok se voltak neki elég messzire. Így aztán nem is igen csodálkozhatni azon, hogy a podolini lányoknak még abban az időben sem jutott eszükbe szemet vetni Poprádi Pálra, amikor annak még hosszú, lecsüngő fekete bajszába nem vegyültek fehér szálak. Utóvégre kinek kellene olyan férj, aki legfeljebb sátoros ünnepkor foglalja el helyét az asszony mellett?
Nagyon kicsúfolták volna a podolini kisasszonyok azt a leányzót, aki Poprádi Pált szemelte volna ki magának. Talán még meg is vetették volna, hiszen rossz szándék nélkül nem lehet az ilyen, örökké utazgató férfiúhoz feleségnek menni. Pedig csúnya ember se volt, szegény ember se volt, valami különös hibája sem volt. Mégse kellett senkinek Podolinban. Mert, mint mondtam, abban az időben nemcsak a szepesi vászonnak volt jó hírneve, hanem a szepességi lányoknak is.
Hogy Poprádi Pálnak eszébe jutott-e a szent házasság, nem-e? Az majd kiderül ebből a történetből.
Elég az hozzá, hogy az idő eljárt, és Poprádi Pál is öregember lett. Szálas dalia volt fiatalkorában, öregkorában pedig hétrét görbült, és bot nélkül egy lépést sem tudott tenni. Felhagyott már régen a takácssággal is. A pompás műhelyeket elajándékozgatta jóravaló szegény rokonainak. De kétszer-háromszor egy esztendőben még mindig útra kelt, bár kocsira úgy kellett felrakni, és Witkó, az öreg fuvaros rendesen valami rózsát603 tűzött a kalapja mellé. Jókedvűen cserdített a lovak közé, és elrobogott Poprádi urammal Podolinból, hogy hetekig oda legyenek. Hol jártak, merre jártak? Arról nem beszélt sem Poprádi Pál, sem Witkó. Hazajövet újra előkerült a botocska, és elkövetkeztek a magányos séták a klastromkert vén platánjai alatt, amikor Poprádi uram köhécselve, fáradtan vonszolta öreg testét, és mogorván nézett arra, aki az elhagyott kertben útjába került. Különc, embergyűlölő lett öregkorára, aki a podolini közvélemény szerint csak azért sétálgat még a platánok alatt, mert az ördögnek sincs kedve hozzá, hogy elvigye. Barátai sohasem voltak – a barátok pénzbe kerülnek –, a rokonai megnyugodtak abban, hogy kincseit nem viszi magával a koporsóba, és házát, amely még gazdájánál is sokkal vénebb volt, a koldusok is elkerülték. Csak néha, vasárnaponkint, amidőn az asszonyok, leányok a klastrom templomából jövet ott vonultak el a platánok alatt, ahol Poprádi Pál a magával hozatott karosszékben üldögélt és köhécselt – csak néha ilyenkor villant fel a szeme, és valami csúf mosolygás szántott végig ezerbarázdájú arcán. Mosolygott pedig a vénasszonyokra, a maga korabeli vénasszonyokra, akik lányok voltak akkor, amidőn ő fiatal legény volt. Ványadt kezeit szokatlan jókedvvel dörzsölgette, és megelégedetten, hangosan mondogatta, ahányszor egy vénasszony elhaladt előtte:
– Be jó, hogy meg nem házasodtam!
Persze, mert akkor neki is ilyen öreg felesége volna. S ezen nevetgélt magában. Gondolhatja minden rendes észjárású ember, hogy a podoliniak mennyire megvetették e csúf szokásáért Poprádi Pált.
Történt, történt, hogy egy őszi napon, amikor Witkó ismét hazahozta valahonnan Poprádi Pált, az öregembert úgy szedték le a kocsiról félholtan. A hegyek között már leesett a hó, és Poprádi Pál áthűlt az útban. Ágyba fektették, és a doktor, akit elhívtak hozzá, már csak legyintett a kezével, amikor meglátta. Poprádi Pál észrevette ezt a mozdulatot. Felemelte a fejét a párnáról, és nyugodtan megszólalt:
– Adjatok egy aranyat a doktornak, aztán dobjátok ki. Menjen valaki az öreg Toporczért. Addig nem halok meg.
Az öreg Toporcz volt az egyetlen ember Podolinban, akivel Poprádi Pál néhanapján szóba állott. Takácsmester volt az öreg is, és megfordult azokon a vásárokon a vásznával, amerre Poprádi járt. De a sors neki nem kedvezett. Szegény, földhöztapadt ember maradt mindvégig. Igaz, hogy tizenkét gyermeket nevelt fel, és három feleséget eltemetett. Az öreg Toporcz volt az egyetlen ember, aki olykor pénzt látott Poprádi uramtól.604
Hát hamarosan megérkezett, úgy kötényesen, papucsban, hajadonfőtt, ahogy az üzenet találta. Fehér, nagy üstöke a vállára hullott, amely széles volt, mint két szikla. Piros, egészséges arcán a sokat szenvedett és próbált emberek egykedvű mosolya látszott.
– Hát a végén vagy, Poprádi? – kérdezte, amikor belépett.
Poprádi intett az ágyból, hogy Toporcz jönne közelebb. Egész halkan kérdezte tőle:
– Azt hallom – mert én mindent hallok –, hogy negyedszer is meg akarsz házasodni?
Toporcz kétfelé törölte vastag, fehér bajuszát.
– Meglehet – felelt rejtélyeskedve. – Még jól bírom magam. Az asszony mégiscsak a legjobb ebben a cudar életben.
Poprádi didergett a takaró alatt, de erre elmosolyodott.
– Valóban az asszony a legjobb – felelt elgondolkozva. – Hiszen magam is… Hát kit akarsz elvenni, kedves barátom?
A havas fenyő, amelyhez a vén takács legjobban hasonlított, a vállát vonogatta.
– Nekem mindegy. Nemigen lehet már nekem válogatni. Csak akadjon valaki.
– Fog akadni – mormogta Poprádi, és hirtelen felült az ágyban. – Fog akadni akár három asszony is, mert reád hagyományozom az asszonyokat.
Toporcz, a vén barát, a fejét csóválgatta.
– Bolondokat beszélsz, Pali, miféle asszonyokat hagyományoznál te reám?
Poprádi megragadta a takács kezét, és erősen a szemébe nézett.
– Most már úgyis végén vagyok, érzem, hogy többé nem kelek fel. Csak azt sajnálom, hogy valamelyik asszony nincs mellettem, aki puha tenyerével a szemem lefogja, ha rákerül a sor… Már régen gondolkoztam azon, hogy mit csináljak azzal a három asszonnyal, aki a többi közül megmaradott? Utóvégre csak nem hagyhatom őket egészen magukra? Hosszú esztendőkig voltak jók, hűségesek és gondosak. Az egyik huszadik esztendeje simogat, a másik kettő is kiszolgált már vagy tíz esztendőt. Derék, becsületes, aranyat érő fehérnépek, nem szeretném, ha rossz kezekbe kerülnének. Te majd megbecsülöd őket, Toporcz.
Az öreg takács félrehúzta a kötényét, és az ágy szélére telepedett, hogy jobban értse a haldokló hangját.
– Azt se szeretném, ha valami léha, korhely fiatalúrba botlanának,605 aki elszedegetné tőlük a pénzecskéjüket. Aztán tán verné is őket, amint már az olyan asszonnyal szokás, akinek vagyonát elprédáltuk. Te nem vagy korhely ember, Toporcz, a gyerekeid se kicsinyek már, megélnek magukban. Ha egy kicsit rendbe szeded magad, a hajad lenyírod, és jobb gúnyát öltsz testedre, bizonyosra veszem, hogy tetszeni fogsz az asszonyaimnak. Lásd, hogy szeretlek. Te egy asszonyt akartál. Íme, most hármat kapsz tőlem ajándékba.
Toporcz a papucsa orrát nézegette.
– Aztán mifélék azok az asszonyok?
– Arany-asszonyok. Én válogattam őket össze nagy körültekintéssel. Ők tartották rendben a szállásaimat, itt is, amott is… Tudod, hogy a magamféle úton járó ember hamar ráun a fogadókra, kocsmákra. Pénzem is volt bőven. Azt gondoltam magamban, hogy azokban a városokban, ahol a portékámmal leggyakrabban megfordultam, rendes állandó kvártélyt tartok. Benne egy rendes asszonyt, aki hűséges, mint egy jó feleség, kitárt karral fogad, és könnyes szemmel ereszt tovább. Három házam van – amíg fiatalabb voltam, több házam is volt –, az egyik van Krakkóban, a másik Lublón, a harmadik Gölnicen. A három kalitkában háromgalamb. Neked adományozom őket. Csak az a kikötésem, hogy jól bánj velük. Öreg legény vagy már, nem neked való az örökös munka. Legjobb volna, ha mindig úton volnál, akárcsak én voltam, mert az asszonyokat nem szabad sokáig elhanyagolni.
Toporcz megrázta nagy üstökét.
– Becsületemre – dörmögte –, nagy ördög vagy te, Pali… Azazhogy voltál. Elfogadom a különös hagyatékot. Nem is nagyon félek még az asszonyaidtól sem. De hátha nem kellek majd nekik?
– Már tudják – felelt alig hallhatóan Poprádi –, már elbúcsúztam tőlük … Witkó is tudja. Akár holnap útra kelhetsz.
Ezzel a fal felé fordult az öregember, és a földön többé már nem szólalt meg.
Toporcz még néhány útbaigazítást szeretett volna megtudni az asszonyok természetére vonatkozólag, de hiába költögette Poprádi uramat.
– Eh, majd kiismerem őket – mormogta magában, és mindjárt másnap rendelkezett, hogy Witkó készüljön, és a kalapja mellé rózsát tűzzön. A temetést sem várta meg.606
Az első szállás, amit az öreg fogat, benne Toporcz János urammal, útba ejtett, Lubló volt. A város végén állott egy ócska ház, amely valamikor fogadó volt, és Poprádi Pál haragjában egyszer megvásárolta. A „Kék medve” felírás nyomai még nem voltak elég gondosan bemeszelve, és Witkó lovai szinte maguktól állottak meg a bezárt kapu előtt.
– Sári! – kiáltotta a fuvaros, és a kaput egy tagbaszakadt tót cselédleány sietve kinyitotta. Illedelmesen kezet csókolt Toporcz uramnak, amint a sötét udvaron bundájából kikászolódott. Az emeleti lépcsőn egy mosolygó képű, lesimított hajú asszony állott, és gyertyával világított.
– Isten hozta nálunk – kiáltotta szíves, vidám hangon, hogy Toporcz uram egyszeriben jól kezdte magát érezni.
A bolthajtásos szobában hatalmas hasábfák ropogtak az ódon kandallóban, és az asszonyság, akiről sugárzott a jóság és kedvesség, két oldalról megcsókolta a Toporcz arcát.
– Csak helyezd magad kényelembe, kedves gazdám – mondta bizonyos alázatossággal –, nyomban a vacsora után nézek.
Egy kényelmes karosszéket tolt Toporcz alá, és mosolyogva fordult ki az ajtón.
Nagy ördög volt ez a Pali – gondolta magában az örökös, amint hosszú lábait elnyújtotta a kályha mellett. – Hm, hogy ezt sohasem tudta róla senki!
Álmodozva nézett körül a szobában, ahol a falon levő régi fotográfiák között megpillantotta a Poprádi képét, bezzeg a fiatalkori képét. Gyanakodva kutatott más férfiarcképek után, de bizony annak nyomát sem találta. Tehát megint csak azt mondta magában:
– Ejnye, ez az ördöngös Pali!
Talán még percek sem múltak el, az asztalt a szolgáló megterítette, és a lublói asszony vidám kedvvel hozta az asztalra a párolgó vacsorát.
– Tessék, kedves gazdám – hívta kedves szóval Toporcz uramat. – Jó étvágyat kívánok kegyelmednek, mint más egyébkor.
– Nono – felelt kedélyeskedve Toporcz uram –, az étvágyamat még nem ismeri…
Csak ekkor vette észre, hogy nem tudja, miképpen szólítsa; de az asszony olyan volt, mint az ezeregyéjbeli asszony: értett a gondolatból is.
– Panni a nevem, kedves gazdám. Ha nagyon jólesik, azt is mondhatja, hogy Panka, mert az anyám tót volt.
– Tehát Panka! – kezdte Toporcz uram, és nekilátott a vacsorának. – Honnan tudtad, hogy én jövök, és ki vagyok?607
Az asszony féloldalra fordította a fejét (a hajában itt-ott deres szál csillogott), és rejtélyeskedve mosolygott:
– A régi gazdám mindig azt mondta, hogy boszorkány vagyok. Higgye azt kegyelmed is.
– Én nem hiszek a boszorkányokban.
– Hát akkor megmondom úgy, ahogyan volt. Egy félórával előbb, mint kegyelmed jött, itt járt a régi gazdám…
– Poprádi? – hökkent meg Toporcz uram.
– Valóban ő. Szokása ellenére lóháton jött, és le sem lépett a nyeregből. Azt mondta, hogy ő most messzi útra megyén. Amíg oda lesz, más gazdát kapok. Hát innen tudtam.
Toporcz uramnak torkán akadt a falat. Nagy zavarában csak annyit tudott megkérdezni:
– Miféle lovon ült Poprádi?
– Fehéren, hótiszta fehéren…
– De iszen meghalt Poprádi. Ott voltam a halálos ágyánál! – kiáltott fel Toporcz, és letette a bicsakját, amellyel mindig enni szokott.
Az asszony mosolyogva csóválta a fejét.
– Dehogy halt meg, dehogyis halt meg.
Toporcz nem tudott erre mit felelni, de valahogyan nem ízlett neki tovább a vacsora. Fürkészve nézegetett az asszony arcába, de bizony abból becsületességen, jóságon kívül egyebet ki nem olvashatott. Szeretett volna sok mindent kérdezni, de valójában nemigen merte firtatni a dolgot. Hátha csakugyan feltámadt halottaiból Poprádi Pál? Már előfordult az ilyesmi… Legalábbis mesélnek róla.
Később megmutatta a szobáját az asszony, igazában a Poprádi szobáját. Toporcz János hidegnek találta a szobát, pedig ugyancsak ropogott a fenyőfa a kályhában. Egyedül maradva elgondolkozott az állapotán, és magában sajnálni kezdte azt az özvegy asszonyt, akit Podolinban titokban kiszemelt. Most, hogy nem látta, úgy rémlett előtte, hogy sok csalfaságot, huncutságot fedezett fel az asszony szemében. Meg aztán ki tudja, Poprádi Pál mit akart különös hagyatékával? Utóvégre asszonyokat nem szokás örökségbe hagyni! Majd eszébe jutott a fehér lovas, aki jövetelét megelőzte. Vajon csak bolonddá akarta tenni az asszony? Vagy talán igazán itt volt a fehér lovas? Mindenféle kísérteties gondolatok motoszkáltak a fejében. Nyugtalanul forgolódott ágyában, és minduntalan azt hitte, hogy valamely hideg kéz nehezedik a párnájára. Talán éppen a Poprádi halott keze… Valahol éjfelet kongatott a toronyóra, és608 Toporcz János ijedten ült fel ágyában… Az ajtó kinyílott, és fehér lepedőben előtte állott Poprádi Pál. Bizonyos, hogy ő volt, mert más nem lehetett… A kezével integetett, mintha mondani akart volna valamit… Toporcz János alig várta a reggelt. A mosolygós szemű asszony már ébren volt, és szalonnát pörkölt a tűzhelyen.
– Panka – kezdte Toporcz –, járnak-e kísértetek ebben a házban?
Az asszony kedveskedve nevetett.
– Azelőtt, valamikor… De az régen volt. Mindjárt készen leszek ezzel a szalonnával.
– Edd meg a szalonnádat – fakadt ki Toporcz János. – Witkó, befogni.
Az öreg fuvarosnak háromszor is meg kellett ismételni a parancsot, akkor is csak nehezen értette meg. Ki hallott már ilyent? Két-három hét előtt sohase hagyták el a derék házat ezelőtt. Bolond ez a Toporcz, nemhiába takács. Minden takács bolond egy kicsit, tartja egy régi közmondás.
– De hát mi a baj, kedves gazdám? – esdekelt Panni, és mintha könnybe borult volna a szeme. – Miért haragudott meg reám?
– Azért – felelt Toporcz –, mert azt gondolom magamban, hogy elég lesz nekem az a másik két asszony. Öregember vagyok én már.
Panni lehorgasztotta a fejét, aztán alázatosan segített az úti készülődésnek. Toporcz megszánta, és magyarázni kezdte a dolgot.
– Sohasem szerettem az olyan házat, ahol kísértet jár…
Az asszony felemelte a fejét.
– Az bizony, mintha én is hallottam volna bagolyhuhogást az éjjel. De hát ezt mindig hallani.
– Krakkóba megyünk – rendelkezett Toporcz János, amint elhelyezkedett a kocsin Witkó, mint afféle hallgatag ember, egykedvűen vállat vont, és elindította a lovakat.
… Krakkóba érve hamarosan megtalálták a házat, ahol a Poprádi szállása volt. Könnyű volt megtalálni. Egy fekete szemű, fekete hajú, derék asszonyféle rájuk kiáltott, amint befordultak egy mellékutcába.
– Csakhogy már itt vannak kendtek! – kiabált lengyelül, és megragadta a gyeplőszárat. – Hol járt kend annyi ideig? – förmedt rá Witkóra, de fél szemmel Toporcz Jánosra pislogott.
Witkó vállat vont, és a kocsiülés felé integetett.
– Talán bizony Lublón tivornyáztak kendtek? Azt a sápadt arcú boszorkányt mulattatták kendtek ennyi ideig? No, menjünk, egy-kettő609 befelé a házba! Majd hátrakötöm én kendnek a sarkát, Witkó. Tudom, nem viszi többet Lublóra a gazdámat. Aló mars, előre.
Toporcz uram járatos volt az asszonyok körül, de erre a fogadtatásra csak nem tudott mindjárt válaszolni. A hatalmas asszony felugrott a bakra, kivette a gyeplőt a Witkó kezéből, és bekormányozta a kocsit egy nyitott kapun, ahol egy csomó gyerek játszadozott a kerekes kút körül. A gyerekhad nagy zsivajgással rohanta meg a kocsit. Az asszony kiosztott köztük néhány nyaklevest.
– Nem megmondtam, hogy a kúthoz ne menjetek? Talán éppen akkor akartok belefulladni, amikor megjött apátok?
A gyerekhad – voltak vagy heten – nagy lármával segített Toporcz Jánosnak a kocsiról való leszállásnál. De az asszony kiszabadította Toporczot a gyerekek közül, vitte befelé a házba, leültette egy székbe, aztán szó nélkül lerántotta mind a két csizmáját. A csizmákat egy pillanat alatt eltüntette.
– Most már aztán itt marad kend – mondta visszatérve. – Elég volt a csavargásból. Majd rendbe szedem én kendet is, mint az előbbi gazdámat. Nem járunk mindig a szoknyák után.
Mire Toporcz János körülnézett, már a bundájának is nyoma veszett, eltűnt a dolmánya, nadrágja, s egy hosszú lengyel köntöst húzogatott reá éppen az asszony.
– Hogy hívják magát? – kérdezte Toporcz mérgesen.
– Ó, hogy szakadjon reá a föld az istentelenre, hát még azt sem mondta meg? Nem elég, hogy örökségbe hagyja az embert, mint egy rossz sipkát, de még a nevét is elhallgatja? Vilmának hívnak. Érti kend: Vilma! És ha azt meri mondani, hogy kifogása van ez ellen, majd elbánok kenddel.
Toporcz Jánosnak eszébe jutott valami káromkodás régi házaséletéből. Éppen bele akart kezdeni, amikor Vilma gyorsan megelőzte. Úgy elkezdett káromkodni, mint a jégeső… A lublói asszonyt szidta. Átvizsgálván Toporcz János tarisznyáját, azt üresnek találta.
– Még egy kis útravalót sem pakolt el az a…? Hej, de kiveszem egyszer azt a két boszorkányszemét! De hát kend is olyan teddide-teddoda embernek látszik, mint az előbbi gazdám. Kend se tud a sarkára állani. Csak gyámoltalan férfi, ne volna a világon! De azért szeretem kendet, szép fehér bajusza van – fejezte be Vilma, és megsimogatta Toporcz Jánost a puha két tenyerével. Ebből a simogatásból megérezte Toporcz uram, hogy az előbbi gazda mit szeretett ezen az asszonyon.610
De hát ha az a simogatás nem járt ki mindig, hanem a veszekedés, pörlekedés ki nem fogyott reggeltől estig! Másnap már mégiscsak szót emelt az örökös pörpatvar ellen Toporcz uram. Az asszony őszinte csodálkozással nézett rá.
– Nem értem kendet… Az előbbi gazdám engem így szeretett. Veszekedni kellett vele. Hisz hízelkedni a többi is tudott.
– Kíváncsi vagyok a harmadikra – mondta ki a nagy szót Toporcz János. Vilma erre úgy elámult, hogy a csizma felhúzását is elfelejtette megakadályozni. Csak arra tért magához, hogy Toporcz uram már a szekéren ül, és Witkó megindítja a lovakat Gölnic felé, a harmadik asszony felé…
A harmadik nem volt se szép, se csúnya, se öreg, se fiatal. Szőke, kék szemű és álmos tót asszonyka volt, aki olyan hideg közömbösséggel fogadta Toporcz János uramat, hogy az hirtelenében azt hitte, hogy rossz helyen jár. Amikor elmagyarázta neki, hogy mi járatban van, álmosan bólintott a fejével.
– Én vagyok az a bizonyos – felelt ásítva –, én vagyok a Hanka. Ha éppen akarja, tekintetes úr, felakaszthatja a bundáját a szegre.
A fejével az ajtó mellett levő szeg felé intett, maga pedig ülve maradt a kanapé közepén. Nagy munkában volt itt. Pattogatott kukoricát eszegetett a kötényéből.
Toporcz János uram akkor már alaposan benne volt a látogatásokban. Nem hozta zavarba az asszony magaviselete. Felakasztotta a bundáját, aztán félretolta az asszonyt a díványról, és maga heveredett le.
– Vacsora után nézzél, Hanka – adta ki a parancsot.
Hanka a fogával kettéroppantott egy kukoricát. Az egyik felét megette, a másikat Toporcz uramnak dobta.
– Itt a vacsora – mondta és nyújtózkodott. Toporcz János összeráncolta a homlokát.
– Én kutya ember vagyok – fenyegetőzött. – Én megverlek ám, Hanka.
A tót asszony csak egy lusta vállvonogatással felelt.
– Mondom, hogy megverlek – pattant fel Toporcz.
– A régi gazda is azt tette – mondta Hanka olyan álmosan, mintha legkevésbé érdekelné a dolog.
Ez a közömbösség lefegyverezte Toporcz Jánost. Behozatta a kocsiról a tarisznyáját, és falatozni kezdett. Az asszony a sarokba ült, és onnan nézte. Toporcz néha egy-egy falatot vetett neki. Azért nagy lustán kinyújtotta611 a kezét… De csak akkor, ha ültő helyéből elérhette. Különben nem nyúlt utána.
– Hát nem szeretsz engem? – kérdezte falatozás végén Toporcz az asszonyt.
– Én nem tudom, hogy mi az, szeretni – felelt az, és ásított. – Ne kérdezzen tőlem olyant a tekintetes úr, amit nem tudok.
Witkó vitte hazafelé Toporcz uramat az asszonyok látogatásából. Friss hó esett a mezőkre, és míg Toporcz jó meleg bundájába burkolózva a havas tájat szemlélte, magában azt gondolta:
Mégiscsak nagy ördög volt az a Poprádi!
Hangosan pedig azt mondta:
– Néhány napra Lublóra megyünk, Witkó. (Már nem félt a kísértetektől.)
– Lublóról pedig majd a krakkói asszonyhoz – tódította tovább.
A hallgatag Witkó, aki egész úton nem szólt, most fennhangon ezt mondta:
– Onnan pedig vissza a Hankához.
(1908)612
