1
1
Mit tehet az ember ködös, hosszú novemberi napon, amikor aludni nem tud; fázik, nyughatatlankodik, és a jó Isten sem tudná mivel megtalálni a kedvét? Különösen a délután hosszú. Hová lehet ilyenkor menni vén kutyakedvemmel? Leülök a kályha elé, és nézegetve a tüzet, tanácsot tartok a kedvemmel. Megígértem neki, hogy estére elviszem egy olyan vendégfogadóba, ahol cigánymuzsikusok magyar nótákat játszanak. Avagy kimegyünk holnap reggel a városerdőbe, ahhoz a sírkőhöz, amelyikre csak annyi vagyon írva, hogy Fuit, ahol már sokat, sokat álldogáltunk, én meg a kedvem, és megnyugodva jöttünk haza. Holnap korán reggel, mikor köd csavarog a fák között, és deres, sárga levelek lepik el az elhagyatott utakat! Mindez azonban nem használt semmit, semmit. A kedvem változni nem akart. A tűzbe bámultam, és olyan szomorú voltam, mint még soha. – De igen, már voltam így. A múlt esztendőben meg az ez előttiben, minden novemberben. Mikor a bánatos András bekocogtat az ajtón, és a felhők és szelek a nyilas jegyében járnak – akkor olyan leszek, mint a leégett ember a mesében, aki mindig, mindétig azon sopánkodik, hogy két jó bocskora veszett oda házégésnél. Én meg azon szomorkodom, hogy a szomszédban tegnap a „Tarara bumdié”-t zongorázta valaki, amiért én rettenetesen megharagudtam. Pedig nem is volt ilyen vén kutyakedvem tegnap. Mért nem zongorázzák mostan a „Tarara bumdié”-t, vagy akár a „Fischerin du kleiné”-t, amikor legalább volna okom arra, hogy zordon legyek?!
Aztán a bánatos Andrásról gondolkozgattam, aki ím bekocogtatott az ajtón. Ej, lám, én ezt a bánatos Andrást ismertem. Honnan is ismertem?
Most már egész világosan tudom, hogy ismertem; kis, deres, öreg férfiú volt, aki leffentyűs sapkát hordott, és a szürke szakállát úgy nyírta, mint száz esztendő előtt volt divat. Csak az arcán, a két álla körül hagyott meg akkorát, mint egy piskótadarab, és mindig rövidre nyírta. És a nagy tyúkültető batárra is emlékezem, amelyiken bánatos András54 járkált. Hogy honnan jött elő azzal a nagy, sárga batárral, amelyiknek négyfelé járt a négy kereke, és öt parasztlovacska húzta a kenderistrángokat, azt most nemigen tudom. Később tán eszembe jut. De bánatos Andrásra – bizonyára egész másként hívták, de honnan tudhatnám én azt most? – egészen jól emlékszem, amint a csodálatosan nagy batáron bedöcögött a Jakab-templom mellett a „Hét víg csízek” mindig kitárt kapuján. A „Hét víg csízek” volt a legrégibb vendégfogadó nálunk. Az ördög se kereste föl, csak falusi szegény emberek apró kocsijai tanyáztak a nagy, sáros udvaron, amelyeknek végén egy nagy, üres szín tátongott kifelé az utcán arra menőkre. A „Hét víg csízek” fényes múltja nyilvánvaló messzi vidéken. Nagy makaóbankok tartódtak a 4-es számú szobában, és az urak itten gyülekeztek nagyvásárkor. – Igen, hát bánatos András volt az egyetlen úrféle, aki ebben a fogadóban mindig megszállott, ha a tyúkültetőt bevonszolta az öt parasztlovacska valami messzi vidékről ide. Mert a batár tetejéig sáros volt mindig. Meglehet különben, hogy azért, mert sohasem tisztították. És a bánatos András kocsisa is figyelmet érdemelt. Sohasem láttam olyan kocsist azóta se. Vörös zsinóros, rongyos dolmány lógott rajta, de a süvegén bokrétányi darutoll lengett, és ócska, nagy, fehér téli kesztyűkben tartotta a madzaggyeplőt télen-nyáron. Begyesen ült a tyúkültető bakján, és a rosszul kövezett utcákon olyan nagy ostorpattogtatást vitt véghez, hogy az emberek az ablakhoz mentek. Hajszolta rettenetesen az öt parasztlovacskát, a kocsi majd szétesett ezenközben mögötte, bánatos András szomorkás, fonnyadt, vén arca pedig aggodalmasan jelent meg minden második percben a bőrfüggönyök mögött, amint a rossz ülés rugói földobták kis görbe, magyar ruhás testét a rettenetes vágtatásban.
A vén haramiaképű kocsis bizonnyal azt akarta elhitetni az emberekkel, hajszolván a lovacskákat a városi utcákon, hogy ők folyton ilyen sebességgel járnak. Nyilvánvaló volt azonban, hogy a cserjésnél akkora sártenger kezdődik a csárda mellett, hogy onnan kilubickolni a jó lovaknak is nagy mesterség. De a batár mindig robogva érkezett meg a templom mellett a kis piacra, ahol majd feldöntötte a bánatos András Jánosa az ő gazdáját, merész fordulót akarván produkálni a rossz lovacskákkal. A tekintetes úr bizonnyal nagyon örült, amikor beérkezett a „Hét víg csízek” döngő kapualjába, ahol egy álmos szolgáló varrogatta emberemlékezet óta rongyos szoknyáját a grádicson. A hét kopott csízek, akik aranyalmafán tanyáztak pléhre föstötten a kapu fölött, bizonyára vígabban énekeltek az úrfajta vendég megérkezésekor. A kapualjában55 aztán a peckes öreg betyár fürgén leugrott a kasornyáról. Az ember szinte megijedt, mert a begyes vén kocsis egyszerre összeroskadt. De úgy is maradt. Semmi baja sem történt ugyan, hanem a két lába olyan volt, mintha egy X-betűt középen kétfelé törünk, aztán fordított végükkel illesztjük a darabokat össze. Akkora lett, mint egy tízéves gyerek, hanem azért tartotta magát, és odakacsázván a batárhoz, teli tüdővel kiáltotta:
– Tekintetes úr, helyben vagyunk.
A tekintetes úr ugyanis süket volt, mint az éjszaka, és egy nagy tubust tartott mindig kezével a füle mellett. A János nagy kiáltására összerezzent, és mérgesen dörmögte:
– Jó, jó, hisz értem én, ha nem is ordítasz úgy. Még azt hiszik, hogy süket vagyok, pedig csak nagyothallok egy kicsinykét.
A törpe János nem vitázott a gazdájával, hanem segített neki kiszállni a hintóból. Egyben rákiabált a nyugodtan varrogató álmos szolgálóra:
– Rézi, a négyes szobát! Hol a gazdád?
A szolgáló álmosan kelt föl a grádicsról, és haragosan nézett végig a vendégeken.
– Mi baja magának az én gazdámmal? – dünnyögte lustán.
János rettenetesen kiabált, amint a gazdája mellett megszokta:
– Haragszol, ugye, mert takarítani kell?
A fakó arcú, lompos, öregedő cseléd mérgesen kiöltötte nyelvét:
– Maga babszem Jankó! – mondta és elfutott.
János rettenetes dühbe jött, utána akart iramodni, de a tekintetes úr megfogta a karját, és mondta szemrehányólag:
– Látod, János, miért kiabálsz úgy, mintha az egész világ süket volna. – Majd szokott érdeklődéssel tette hozzá: – Mit mondott a leány? Mit mondott, amiért megharagudtál?
– Hogy menjünk a pokolba, és az ördög hozott ide bennünket – szólt János a tubusba keményen.
Az öreg tekintetes úr csóválta a fejét.
– Ej, ej, az a lusta leányzó. Mind ilyen az asszonyfajta. Égeti a gyönge tenyerét a munka, a takarítás.
János elkeseredve kiabált:
– Mind ilyen, tekintetes uram, mind tűzre való.
Nyilván neki sem volt több szerencséje a nők körül, mint a gazdájának.
A négyes szobát aztán elfoglalta a bánatos András, János pedig bepattogott a kocsiszínbe, mert az neki dukál. A többi parasztszekerek hadd ázzanak az udvaron az esőben. Aztán bánatos András el is ment. A „Hét56 víg csízek” a vármegyeházával szemben énekeltek. A tekintetes úr oda tartott. A hajdú, aki a vármegyeházat támogatta, már ismerte, és biccentett feléje. A tekintetes úr fölcammogott a grádicson, és ment egyenesen a vasajtós levéltár felé. Itten kutatott, keresgélt ő már évek óta. Régi írásokat másolgatott le, és még régibb írások után hajszolta Vince bácsit, az öreg, potrohos árkiváriust, aki pedig csak pipázni szeretett és elmélkedni a világi dolgokon.
Így aztán eltelt a délelőtt. A bánatos András összeszedve egy csomó írást, ferde kis termetével sebesen ment haza, a csízekhez. János, amint messziről meglátta, álldogálván a fogadó kapujában, a piaci eseményeket figyelve, nagy sebbel-lobbal fogott – majd rettenetes vágtatással robogtak ki a fogadóból, a rosszul kövezett utcákon végig. És a csárdáig, ahol, mondom, kezdődik a sártenger, János nagyon pattogtatta az ostort.
A nagy bőrfüggönyös batár elment vissza, valahová a múlt századba, aludni és álmodni tovább bánatos András gazdájával és Jánosával.
