3
3
Mondom, csak egy hónapig.
Még máma is emlékszem arra a ködös novemberi délutánra, amikor János olyan sebbel-lobbal jött a vén batárral a Jakab-templom mellett, hogy széjjelrebbentette a zsemlyéskofákat.
A „Hét víg csízek”-hez fordult be a batár, amiből az öregúr ijedt, aggodalmas arccal ugrott ki.
Az álmos szolgáló még mindig ott varrogatott, és János sem beszélt halkabban:
– Most ugorj, Rézi – kiabált már a bakról – hamar a négyest, mert nagy baj van. Megszökött az asszonyunk.
Az öregúr nem feddte meg Jánost a hangos beszédért, sőt apró, polkázó lépéseivel maga igyekezett a vendégszoba felé, ahol ledobta sáros58 köpönyegét. Aztán megfordult, és kilépett a „Hét csízek” kapuján. Ott azonban megállt bánatos András. Lehajtotta leffentyűs sapkába bújtatott, kis, deres fejét, és a földre bámult, a szürke kockakövekre. Mint egy beteg, vén madár, szomorú őszi délután. Tépelődve meresztette a szemét maga elé. Hová menjen? Merre menjen? – Az asszony megszökött, és magával vitte a sok-sok pénzt is. Valami komédiásba gabalyodott belé, örökkön szerelmes szívével.
Ott állt bánatos András sokáig. Az emberek, akik arra jártak, csodálkozva nézték. A földre nézett, és meg se mozdult, a tubus kicsúszott a hóna alól, észre sem vette.
Végre megindult.
Nem a kövezeten, hanem az országút kellős közepén. János, aki még ki sem fogott, megfordult az öt parasztlovacskával, és a gazdája nyomában hajtott.
Bánatos András pedig lehajtott fejjel ment a sáros, csatakos országúton, mintha valami keskeny, kicsi cipőcskének keresné a nyomát. Ment, ment. János a batárral lépésben ballagott utána.
Már kiértek a városból, és a csárda felé közeledtek, ahol ama nagy sártenger kezdődik. Itt János retteneteset kiáltott:
– Tekintetes uram, üljön föl!
Bánatos András megfordult, és feddőleg nézett Jánosra:
– Jó, jó – mormogta –, csak ne kiabálj úgy, mintha az egész világ süket volna.
Beült a kocsiba. János nagy cserdítést vitt véghez a bakon, és a vén kasornya batár robogva indult meg az országúton. Vissza az elmúlt századba, álmodni.
(1900)59
