Rohi úr
Rohi úr
Lakott a mi vidékünkön egy nagy demokrata, aki semmi egyéb célt nem tűzött maga elé, mint csupán csak azt, hogy demokrata legyen, és ezzel halálra bosszantsa az ő méltóságos atyafiságát. Hívták pedig ezt a különc embert Rohi Sámuel bárónak – azaz – demokráciából – csak Samunak hívatta magát.
Ha azokat kérdezzük meg, akik nemigen ismerték Samu bárót, bizonyosan bolondnak, félkegyelműnek tartjuk a nemes főurat. Pedig talán nem is volt annyira bolond, mint amilyennek mondták – csak módfelett haragudott az atyafiságára. Ebből az atyafiságból zászlósurak és főispánok kerültek ki; de a püspöki süveget sem vetették meg – Samu báró pedig így kiáltott fel néha a megyei kaszinóban:
– Becsületemre, ha bírónak választanának meg a falumban, még ezt a hivatalt se fogadnám el.
Legjobban azért haragudott, ha idegenek méltóságosurazták.
– Méltóságos az öregapád! – zörgött mérgesen. – Az én nevem Rohi úr. Csupán csak ennyi.
Persze, nem mindig volt ilyen Rohi úr, a Sámuel báró. Mondják, hogy igen szép lelki tulajdonságai voltak odaelőre, föstött, zenézett és verseket is faragott, mint akármelyik fiatal báró. Lovagolt, táncolt és vadászott; a demokráciáról pedig tán annyit se tudott, hogy a világon van. Ám egyszer kátyúba jutott az életének szekere. Azt vélte, hogy megcsalta, meglopta a saját famíliája; elszegényedett; méltóságos felesége – ugyancsak egy Rohi baronessz – a faképnél hagyta, és Samu báró pörbe szállott az egész világgal. Azaz nem az egész világgal, csupán azokkal, akik valamely címet vagy rangot viseltek, elsősorban a saját atyafiságához tartozókkal. Folyt-folyt a pör. Rohi úr megsértette a bírókat, fiskálisokat, tanúkat, mert véleménye szerint mind meg voltak vesztegetve méltóságos rokonaitól. Mikor már mindenkivel összeveszett, egy törvényszéki ajtónálló310 tanácsára beszüntette az egész pört, és élt ezentúl a passziójának, a demokráciának.
Tabon megmaradott ősi kastélyának kapujára táblát akasztott, ezzel a felírással:
– Ha úr vagy, maradj odakünn. Szegény ember, fordulj be.
Volt is aztán ott olyan vendégsereg, hogy a Rohi bárók prüszköltek tőle, mikor hírét hallották. Elszegényedett, ellicitált zselléremberek lakták e kastély földszintjét. A nagy ebédlőben, amelynek faláról a Rohi bárók bámultak le merev tekintettel, országúti vándorlegények vertek tanyát. Ha valamelyiknek jókedve támadt, bátran kiszurkálhatta a bárók szemét, „Rohi úr” nem haragudott meg érte.
Ő maga is nagyot változott.
Azelőtt elegáns világfi módjára öltözködött, és az ingeit Párizsban varratta. A pör óta egy zsíros báránybőr bekecsben járt és halszagú csizmában. Versenyt pipázott saját vendégeivel, és legnagyobb boldogságát abban lelte, ha néha-néha a csendőrök bekukkantottak kastélyába, keresve az ottani vendégsereg között valamely lókötőt, subatolvajt, és Rohi úr eltüntethette a keresett személyiséget az igazságszolgáltatás elől. Ilyenkor napokig jókedvűen dörzsölte a tenyerét, és örömében még a báránybőr bekecstől is megvált volna, ha ugyan kellett volna valakinek a szurtos kabát. Agyagszínű bajuszú, zömök, gömbölyű fejű ember volt, és a szemében mindig valami titkos dévajságnak a fénye lobogott. Mintha mindig-mindig valami országraszóló skandalumon törné a fejét, amellyel végképpen megbosszanthatná az atyafiait, mert néha-néha még próbálták kibékíteni, különösen a jószívű asszonyok jártak a nyakára.
– Legjobb volna, ha újra megnősülnél, Samu – mondogatták neki az asszony rokonai.
Rohi úr rejtélyesen nevetett:
– No, azt ne kívánjátok olyan nagyon.
– Pedig más már nem segít rajtad.
Rohi úr elgondolkozott. A szemében felcsillant az a bizonyos fény, és vastag bajusza megmozdult:
– Majd beszélünk még a dologról – ütötte el a kérdést, és tovább élt passzióinak. Nem volt olyan cigánylakodalom, ahol Rohi úr meg nem fordult volt. Pesze, nem a városi zenész urak lakodalmait gondolom, akik módfelett lenézték a bekecses bárót, mert az ő uraik is így tettek – de gondolom azokat a rongyos, falusi vályogvetőket, akiknek örökös komájuk,311 vőfélyük, násznagyuk volt Rohi úr. Ha egy rajkó a világra jött a harmadik faluban, Rohi úr már ott járt.
– Legyen Lőrinc a neve – a nagybátyám kedvéért, aki egri püspök – indítványozta.
A szegény cigányoknak az mindegy volt, és Rohi úr így osztogatta szét családja ősi neveit a rajkók között.
Ha a cigányokra ráunt, a falusi zsidósággal kezdett el. Nem volt olyan rongyos batyus zsidó, szatócs, pálinkamérő tíz faluban, aki pertu barátja ne lett volna Rohi úrnak. Néha sorba látogatta őket. Az apró gyerekeket az ölébe vette, az asszonyoknak mindig hozott valami ajándékot, és boldog volt, ha meghítták ebédre vagy vacsorára. Ékes szavakkal köszöntötte fel a házigazdát, és beszédét héber citátumokkal fűszerezte, mert jártas volt a héber tudományokban.
– Ha tovább tanultam volna, ma már talán rabbi is lehetnék Szikszón – mondogatta mindig jókedvűen.
A szegény batyus zsidók persze tűzbe mentek volna érte, mert azért, ha bolondnak tartották is sokan Rohi urat, mégiscsak elég hatalmas pártfogójuk volt ő ügyes-bajos dolgaikban. A zsidó lakodalmakon Rohi úr volt az előtáncos, és jókedvében még a vénasszonyokat is megtáncoltatta. Egy ilyen lakodalmon mondta neki Kohn Fülöp, a geszterédi zsidó:
– Ugyan, Rohi úr, miért nem lép fel követnek? Itt a kezem, hogy megválasztjuk.
Sámuel bárónak megcsillant a szeme. Belecsapott a Kohn Fülöp tenyerébe:
– Megpróbáljuk, Fülöp szomszéd. Mégpedig olyan programmal lépünk fel, amilyent még nem is hallottak ebben a vármegyében. Demokrata programmal.
A báró ettől a naptól fogva nem foglalkozott egyébbel, mint csupán az új ideával. Politikai szónoklatokat kezdett tartani a parasztoknak, és izgatta őket az urak ellen. A vármegye urai görbe szemmel nézegették Rohi úr viselkedését. Az alispán rá is üzent egyszer-másszor:
– A politika nem filozófusoknak való.
De a báró már benne volt a politikában. Napról napra jobban belemelegedett. A népjogok bajnokának érezte magát, és tüzelte a parasztokat az urak ellen.312
…Akkor következett a vármegyénkben az emlékezetes ínséges nyár, amikor a parasztság tizennégy faluban botra, kaszára kapott, és megrohanta az urasági házakat. Természetesen Rohi úr volt legelöl. Egy nagy rozsdás mordályt cipelt a vállán, és ott állott legelöl, amikor a csendőrök a nép közé lőttek. Két golyó fúrta át a mellét, és holtan terült el a süvöltői porban.
Most elérte azt, ami után vágyakozott. Megvolt az országos skandalum. Egy Rohi báró vezette a népet az urak ellen; zászlósurak, főispánok atyafia kiáltotta ki a proletárforradalmat… Titokban, csendben temették el, de a Rohi bárók azóta nemigen szerepelnek annyit a közéletben. A főispáni székek betöltésénél másokra gondolnak, és püspök sem lett azóta Rohi báróból.
(1905)313
