1
1
Ez a mi utcánk, a Fekete Szűz utca, a világ legcsendesebb helye. Az utca végén a templom; régi, több száz esztendős, együtt született az utcával. Akkor belevette magát e helyre az ájtatosság és istenes magaviselet. Azóta mindig így van. Itt lakik a pap, az egyházi férfiak és mindazok, akik istenes magatartásukkal rászolgáltak arra, hogy helyet foglalhassanak a presbiteri padsorban vasárnaponkint, s helyeslőleg bólingassanak onnan prédikáció közben a lelkész úr szavaira. A többi népség ezt a bólingatást a presbiteri padsor után csinálja, miután e kiválasztottak csak tudják, hogy mikor kell a lelkész úr oktatására fölhúzni a szemöldököt magasra, egész a homlok csúcsáig, ami azt jelenti, hogy nem egészen alkalmazkodnak a prédikációhoz, avagy helyeslőleg bólintani, ami megelégedést és lelki gyönyörűséget jelent.
Tehát ez az utca a csöndes és ájtatos hely. Az emberek beleszületnek ebbe a templomos hangulatba, benne élnek, és belenevelik a gyerekeiket. Itt nincs éjszakánkint duhaj kurjongatás a zöld zsalugáteres ablakok alatt, a bakter itt szundíthat nagyokat, nem zavarja őt ez időtöltésben senki.
De azt ne tessék gondolni, hogy virágtalan és általában szomorú ez a hely, leányok is laknak ebben az utcában. Itt mindjárt a jobb sarkon, ama hegyes tetejű, zsindelyes házban Fabriczius uram, becsületes szűcsmester – foglalkozására nézve – neveli két gyönyörűséges virágszálát, tovább Vég Tamás, ki első nótárius a városnál, szintén két ártatlan hajadonnal. És így tovább, akad mindenütt, ha még csak iskolás fruska is. A leányok muskátlis cserepeket raknak az ablakba, a zöld zsalut felbillentik egy kissé, és úgy néznek ki tavaszi napon délutánokon a jövőmenőkre. Halk zümmögéssel csacsognak, nevetgélnek és sugdosódnak olyan dolgokról, amit csak leány ért meg.
Valaki jön az utcán. Könnyed, neszelő léptek hangzanak fel, a leányok a muskátlis cserepek mögé bújnak. S lenn az utcán közelebb hangzanak20 a szapora, kecses lépések. Egy leány halad el az ablak alatt. Nem néz föl sehová, sehol sincsenek barátnői. Hidegen fordítja félre az arcát, nem látja, de sejti leányos ösztönével, hogy most őt nézik, nézik mindenfelől csipkelődő, kíváncsi leányszemek.
Mintha egy gúnyos, de meglepetést kifejező ah lebbenne végig a nyári levegőben, végig az egész utcán, a leányos házak ablakaiból.
A leány pedig, aki az utcán halad, fruska még, rövid ruhás, de kifejlett, bájos és szép, sőt nagyon szép jelenség, nem néz sem jobbra, sem balra; siet. Ez a leány Vass Terka, szebben: kilényi és szentmarjai Vass Teréz; azok a leányok pedig, ott, az ablakok mögött, csak kisvárosi polgárleányok, pletykázó, pénzes polgárleányok, akiknek nem szabad bizonyos regényeket olvasni, s lesütött szemmel haladnak el a férfiak mellett, de néha és titokban ábrándoznak, mintha egy aranyzsinóros atilla s egy fényes, igen kellemesen csörgő kard, no meg a hozzávaló hetyke bajusz és mosolygó szem emelkedne ki az ábrándok rózsafelhőiből.
De ez a Vass Terka? Ez nem közéjük való. Ő nem fél egyedül járni az utcán, dacos egykedvűséggel néz el a férfiak feje fölött. S a járása nem csoszogó, alázatos, de fürge és ruganyos, mint az őzé, és ezért igen bájos. A tavalyi blúz mintha megfeszülne termetén, itt-ott stoppolások látszanak rajta, de ez nem tesz semmit.
Vass Terka kiér a kisváros egyedül kövezett utcájára. Elhalad az apró cukrászbolt előtt.
A garnizon lompos, ásítozó bakatisztecskéi bambán és csodálatosan kíváncsi arccal néznek utána. Kérészy Ubul, ez az elszegényedett, vén fertálymágnás, aki monoklit hord a bal szemén, de senki sem tudja, hogy miből él, gyönyörködve dörzsöli össze a kezét, s a tisztekhez fordul, akik szerinte az egyedüli tisztességes emberek ebben a rongyfészekben. Mosolyog és henceg:
– Ez a leány! Ismertem az anyját is. Ezelőtt húsz esztendővel a menyasszonytáncot én jártam vele künn a bélteki kastélyban. Az apjuk alispán volt, hanem – s ekkor szomorúan, de mélységes természetességgel legyint a kezével a vén dzsentri – de tudjátok, a krach… Igazi jukkerleány azonban! A vér, persze, a vér!21
