Az erszény eltűnik
Az erszény eltűnik
Az én gyermekkoromban két gazdag ember volt a világon. Az egyik Rothschild, a másik Eduárd Viczky de Viczkó. Lehet, hogy még más gazdag emberek is voltak a világon e kettőn kívül, de mi, vidékünkön, nem ismertünk másokat. No hisz igaz, hogy Rothschildot se ismertük személyesen, mint Eduárd Viczkyt, de bizonyos, hogy Rothschild nem sokkal volt szegényebb Viczkynél. Köztudomású volt a Viczky gazdagsága, pedig ezt a gazdagságot valójában sohasem látta senki. Földjei, erdői, bányái nem voltak Viczkynek. A telekjegyzőkönyvben is csupán egy húszholdas kis ősiség emlegette Viczkyt, amely birtokocskát már az ősök megterheltek annyira, amennyire az éppen lehetséges volt. Ugyan mibe került volna Viczky Edének letörölni a terheket az ősi földről? A legkisebb mellényzsebéből is kifizethetett volna tízszer annyit, amennyi Viczkót nyomta. De Viczky nem nyúlt a mellényzsebébe, mert tiszteletben tartotta az őseit.
– Amit ők csináltak, jól csinálták! – mondogatta. – Talán pihenni sem tudnának többé a viczkói homokban, ha kamatokat nem kellene fizetni.
Így beszélt Viczky Ede, és körülbelül ez jellemezte őt legjobban. Minden úgy volt jól, ahogyan addig volt. Sohasem változtatott azon, amit egyszer elhatározott. Nem azért, mintha különösen szilárd karakter lett volna, aki megállott sarkain az élet változatai közepette. Nem, Viczky Ede korántsem volt szilárd karakter, lustasága és makacssága vezette őt minden lépésénél.
Nem engedte még csak a házát sem tataroztatni, mert ha a viharnak úgy tetszik, hogy egy szép napon leszakítsa a zsindelytetőt, ám tegye azt a vihar, Viczky Ede még a viharral sem törődik. Pedig építhetett volna magának kastélyt, amilyen talán még a világon se volt. De Viczky nem akarta.
Lehetett volna a legelső úr a vármegyében. Mindenki tudta, hogy281 könyörögve kérték, vállalja el a főispánságot, de Viczky nem ült a főispáni székbe.
Még csak kamarás sem akart lenni, pedig abban az időben a vidékünkbeli urak csupán ezt a méltóságot tartották olyannak, amit a királytól elfogadhatnak. Elfogadják, mert jár nekik. „Dukál nekünk a kamarásság!” – mondogatták, mert a féltucatnyi nemes ősön kívül mindegyik akár harminchárom őst is fel tudott volna sorolni.
Amikor már a legfiatalabb vármegyei aljegyző is beadta folyamodását a kamarásságért, Viczky szégyenkezve kiáltott fel:
– Nem érdemes, hogy az embernek ősei legyenek!
Ki és mi volt tehát ez a Viczky, aki már olyan büszke volt, hogy még arra sem volt büszke, hogy ősei vannak? – kérdezheti a nyájas olvasó.
Ki is volt hát Viczky?
Tulajdonképpen semmi és senki se volt; egyszerű köznemes ember volt, aki állítólag a nevét sem tudta helyesen leírni, de volt neki egy erszénye, amely kifogyhatatlan volt. S ezzel mindene megvolt.
Kifogyhatatlan erszény? Ilyen is volt a világon? Bizony volt.
Mintha az ezeregyéjszaka tündérregéi elevenednének meg, amidőn a Viczky Ede erszényéről írok. Félig legenda volt az, félig való: az erszény mindig tele volt ezüsttel, arannyal. Nagy, zöld selyemerszény volt az, amilyent a lovagkorban hordoztak az urak a derekukra kötve. Hímzett bársonyszalagok erősítették az erszényt a Viczky derekára, és az erszénybe aranyfonállal volt belévarrva a Viczkyek címere, a koronás medve. Volt annak az erszénynek tán tíz rekesze is, bizonyára telve valamennyi kincsekkel, aranyakkal. A sok használatban megkopott, elrongyolódott az erszény – mert hisz a Viczky apja is azt hordta már a kabátja alatt –, de Viczky nem javíttatta meg az erszényt. Nem adta volna ki a kezéből semmiért. Éjjel-nappal a derekára erősítve viselte, és ha pénzre volt szüksége, gondtalanul, teli marokkal nyúlt az erszénybe. Néha egy-két arany-, ezüstpénz kicsúszott az ujjai között, és a földre pottyant.
– Oda se neki – mondta Viczky.
Ha társaságban, mulatságban, kártyázóasztalnál nyúlt az erszényébe, mindig elgurított néhány aranyat. Vadonatúj körmöci csikók voltak azok, és pengve, csengve hullottak a földre a bálterem közepén. A táncoló párok félreugrottak, és minden szem a gördülő aranyra szegeződött. Viczky nevetve ment tovább.282
– Hagyjuk, hagyjuk. A sepregető legénynek is jusson valami.
Mulatságokon, bálokon a rendezők külön tételbe foglalták a számadásaikban a Viczky Ede – vagy mint ő magát nevezte: Eduárd – elgurított aranyait. A világítás-, cigány- és kotillion-költségekre jó fedezet voltak az elhullajtott pénzdarabok.
És Viczky bárhol fordult meg, mindenütt elszórt néhányat az aranyaiból. Arra nem emlékezik senki, hogy valaha adott volna valakinek pénzt. Rettentő keményszívű ember volt, semmiféle szegénység, nyomorúság nem hatotta meg. Még a boltosait is úgy fizette, hogy véletlenül elment a boltjuk előtt, és a földre hullajtott az aranyakból. Több volt, kevesebb volt az aranyak száma, azzal nem törődött. Bizonyosan elhagyta volna árvereztetni a párnáját is, de akkor sem fizetett volna, ha kényszerítik.
A bűvös erszény a Viczky Eduárd derekán ilyenformán keveredett legendás hírbe. Senki sem tudta az eredetét az aranyaknak, de annyi bizonyos, hogy megvoltak. Nem emlékeztek reá, hogy Viczkynek vagy akár az apjának valaha pénzcsináló foglalkozása lett volna. A Viczkyek sohasem csináltak semmit. De hát mit is csináltak volna? Egy-két kíváncsi ember eleinte kutatott az aranyak eredete után. Eleinte azt rebesgették, hogy a Viczky apja, akinek a derekán először látták a zöld erszényt, valami rettenetes bűnt követett el. Az öreg Baracsky bácsi, aki minden dolgoknak az eredetét a forradalomra vezette vissza, néha, rossz kedvében, esküdözött, hogy Viczky annak idején ellopta az állampénztárt. Elrejtette a tiszai füzesekbe, és innen erednek a kincsek. Mások, akik szerették a fantasztikumokat, azt beszélték, hogy az öreg Viczky abban az időben, amikor bujdosó honvéd volt, egy éjszakán Leányvár romjai között hajtotta fejét pihenőre. A hold bekandikált a leomlott bástyafalak között, és az öreg Viczky egyszerre csak arra ébredt, hogy kísértetek járnak körülötte. Az öreg Viczky ravasz ember volt, tovább tetteté az alvást, de fél szemével figyelte az éjjeli látogatókat. Ekkor leste volna ki az öreg, hogy hol vannak elrejtve a leányvári kincsek… Megjelölte a helyet, és évek múlva szépen rá kezdett járni a kincsre. Titkát örökségbe hagyta a fiának, és innen van a Viczkyek gazdagsága.
Akadtak olyanok, akik ezt a mesét éppen olyan könnyen elhitték, mint a Baracsky szavait. Utóvégre tündérek, dzsinnek nincsenek, akik éjszakának idején arannyal töltsék meg a zöld erszényt, mégpedig valódi, újonnan vert körmöciekkel, amelyeknek tiszta ragyogása azt mutatja, hogy nem sok kézen mentek még keresztül… Nincsenek jó szellemek,283 és ha vannak, akkor is érdemesebb emberre pazarolnák jóságukat, mint a korhely, istentagadó Viczkyre!
Pedig hát kell, hogy a tündérek jártak volt közben e zöld erszénynél, mert a legtöbb, amit teljes bizonyossággal megállapítani tudtak a Viczky aranyai felől, annyi volt csupán, hogy Viczky minden második, harmadik hónapban Bécsbe vagy Pestre utazott, ahol törvényes pénzét az aranyakra beváltotta. Egy iszáknyi aranyat hozott ilyenkor magával, és hullajtotta őket az ujjai közül.
Ha még elgondoljuk azt, hogy Viczky Eduárd külsejére nézvést törpe, nagy fejű, rút arcú ember volt, akinek mindig valami gúnyos, kötekedő mosolygás lappangott vékonyra sodort bajusza alatt, amíg a szemét állandóan lesütötte, és csupán kémlelő pillantásokat vetett maga köré, de azt is csak ritkán – akkor körülbelül tudni fogjuk, hogy miért nem szerette senki Viczky Eduárdot a zöld erszényével sem. A legtöbbször gonosz, gyűlölködő kifejezés ült az arcán, és csak akkor mosolygott szívesen, ha a tükörbe nézett. A sánta Birzsák, aki nálunk az urakat borotválta, gyakran pletykázta a városban, hogy Viczky Eduárd úgy mosolyog otthon a tükör előtt, mintha szerelmes volna önmagába. A kedvenc témája az volt borotválás közben, hogy ha ő borbély volna, minden ellenségének elnyisszantaná a nyakát. Olyan rémes színekkel tudta ecsetelni ezt a műveletet, hogy a különben jókedvű figaró hideglelősen jött el tőle délutánonként.
Egyébként néha hétszámra nem ment az emberek közé Viczky, mert volt neki otthon elég mulatsága.
Tágas, nagy ház volt az, ahol lakott. A ház kapuja, mintha ostromot várna, örökké zárva volt, és esténkint hallani lehetett a láncaikról elbocsátott nagy kutyák tompa ugatását. A kapu mellett puskás ember állott éjjelenkint, és a cigánybanda, amelyet néha éjszaka házához hívatott Viczky Eduárd, fogvacogva ment végig a visszhangos, üres udvaron.
Az udvar hátulsó részében állott egy nagy, fehér falú pajta, ahol Viczky mulatni szokott. A pajta ormára ékes betűkkel volt fölpingálva ez a szó: Académia. A falat pedig mindenféle verses fölírások ékesítették. A hagyomány szerint Csokonai Vitéz mulatozott itt a század elején valamelyik Viczky társaságában, és a Lillák és trillák költője írta az első sorokat a fehér falra. Azóta minden sehonnai korhely Csokonainak képzelte magát, és ostoba rigmusait az Académia falára firkantotta. Így pártolták a Viczkyek az irodalmat.
Az Académiában szokott udvarával Viczky Eduárd mulatni. Mert284 udvart tartott, mint valami kiskirály. Barátja nem volt, tartott tehát magának bolondokat, akikkel jókedvében elmulathatott. Valamelyik régi Viczky építette még a hosszú, földszintes házat a szálló mellé, amely viszont ezt a felírást viselte: Asylum. Menedékhelye volt ez mindenféle léhűtőnek, csavargónak, aki a Viczkyek udvarába vetődött. A régi Viczkyek – a szegények – még ingyen kapták a komédiásokat, költőket és diákokat, akik az Asylumot lakták. A vándorköltők száma megfogyatkozott, és Viczky Eduárd már csupán fizetség fejében kaphatott egy Bimbó nevű fiatalembert, aki az alkalmi költeményeket szerkesztette. Hosszú hajú, sápadt arcú legény volt Bimbó, aki egy ép rigmust nem tudott leírni, de Viczkynek az mindegy volt.
Állandóan mellette volt Blásik János, akit a borosasztal mellett jószágkormányzónak nevezett. Blásik János – nagy mahomet ember volt, aki már a Viczky apjánál inaskodott – annyiban vállalta a hivatalt, hogy ő osztotta ki azokat a pofonokat, amelyeket gazdája boros fővel az udvartartás tagjai részére utalványozott. Viczky előtt mindig olyanformán állott, mint urasági hajdú korában, de részeg fővel a gazdájával is összeverekedett. Különben is a pajtabeli dáridók vége az szokott lenni, hogy Viczky Eduárdot alaposan eldöngette az udvartartása. Viczky már ezt megszokta, és addig kötekedett, ingerkedett udvarával, amíg azok megfeledkeztek a köteles tiszteletről. Viczky a mulatság után hetekig nyomta az ágyat, de semmi haragot nem tartott eldöngetőivel.
Az udvartartást kiegészítette még Hamza, a cigányból lett udvari bolond és egy Rigó nevű vándorszínész, akinek semmi különösebben meghatározott foglalkozási köre nem volt, csupán az evésben és ivásban jeleskedett. Bámulatos mennyiséget tudott megenni Rigó, de amit megivott, az már emberfeletti volt. Viczky tetszelegve mondta néha:
– Viczkynek kellett lenni, aki ezt az embert jól tartsa!
Az asztalfőn pedig ott ült Viczkynek az egyetlen fia, a tízesztendős Gábor.
Gáborka nélkül nem eshetett meg semmi mulatság. A kisgyermeknek kellett elnökölni annál az asztalnál, ahol apja a félbolondok és gonoszok társaságában mulatozott. Idegen ember sohasem került az akadémiai összejövetelekre, és Viczky ilyenkor kedve szerint mulattathatta a fiát.
Apa és fiú között ritkán volt akkora különbség, mint Viczky Eduárd és fia között. Selymes hajú, szelíd tekintetű, sápadt fiúcska volt a kis Viczky, aki a magányos lelkű, boldogtalan gyermekeknél szokásos szomorú285 bölcsességgel kezelte azt a társaságot, amely az ő mulattatására a legbolondabb dolgokat követte el az akadémiában.
Ritkaság volt mosolya, és ha el is nevette magát, mindjárt fáradtan dörzsölte össze a kezét, mint valami öreg ember, és unottan nézett maga elé.
Viczky Eduárd pedig mindent – bolondot és okosat – csupán azért csinált, hogy felvidítsa a szomorú gyermeket.
Mondják, hogy ezen igyekezetében része volt a lelkiismeretének, ha ugyan volt valamikor lelkiismerete Viczky Eduárdnak. De ha volt lelkiismerete, akkor az bízvást bánthatta őt azért az asszonyért, akinek az arcképe mindenünnen száműzve volt a házból, csupán egyetlen szobácskában függött a falon, amely szobának ajtaja mindörökre zárva volt. Az egykori Viczkyné egy zivataros, fájdalmas éjszakán búcsú nélkül volt kénytelen elhagyni a házat, még gyermekétől sem búcsúzhatott. A rossz nyelvek sok mindenfélét szeretnek összehordani a nők és férfiak csalfaságáról, de környékünkön senki sem volt mégsem, aki Viczkyné ártatlanságában kételkedett volna. Elhagyta az urát, mert nem szerette. Hisz nem is lehetett szeretni azt a rettenetes embert. Az asszonynak nyoma veszett. Talán Viczky sem tudja már ma, hogy hová, merre vetette a sors gyermeke anyját. De itt maradt Gábor, és midőn félig gyűlölettel, félig szerelemmel belenézett a gyermek anyjától örökölt kék szemébe, búbánatosan hajtotta le a fejét a fehér asztalra:
– Nem tudom – nyögött fel –, hogy ördög vagy-e, angyal vagy-e, csak azt tudom, hogy boldogtalan vagyok!
Viczky Gábor egy öregember nyugalmával simogatta meg az apja kenderfürtjeit, és csendesen szólott rá Blásik Jánosra:
– Blásik, mért nem hozattok az apámnak cigányokat? Nem látjátok, hogy mulatni akar?
Blásik János, aki, mióta urasági hajdúból mulató cimborává lépett elő, azt a rossz szokást vette föl, hogy megjegyzés nélkül sohasem fogadta gazdája parancsait, a kis Viczkynek ellentmondás nélkül engedelmeskedett. Általában a tízesztendős gyermek volt az egyetlen tekintély a házban. A két-három napos tivornyáknak az akadémián az szokott véget vetni, hogy a kis Viczky megjelent a pajtában, és szétkergette a duhajkodókat. Az apja ilyenkor valósággal menekült a gyermek elől, és könyörögve függesztette rá zavaros szemét:
– Ne bánts, Gábor, ezentúl jól viselem magam.
Talán annak az eltűnt asszonynak az árnya lebegett a kisfiú mögött,286 aki megoltalmazta őt mindentől. Hamza, a cigányból lett bolond égre-földre esküdözött, hogy egy éjszakán, amikor Gáborkát már aludni küldték, és az akadémiabeli társaság új mulatság gyanánt azt fundálta ki, hogy felgyújtják a pajtát, amelybe bezárták a muzsikáló cigányokat, és a szövetnek lángja már a pajta ereszét érintette, míg odabévülről a halálra ítélt muzsikások kétségbeesett ordítása hangzott – azon az éjszakán egy fehér árnyék suhant végig az udvaron, és megállott azon ablak alatt, amely mögött Gáborka aludt.
– Kelj fel, kisfiam, apád megbolondult! – mondta egy szellemhang, és Gáborka nyomban kisietett az udvarra, és rendet csinált az őrült társaságban.
Ezt a fehér alakot azon az éjszakán a bolondon kívül a kapunál őrködő hajdú is látta, ám mindnyájan tudjuk, hogy kísértetek nincsenek, s az éjjeli látogató ilyenformán nem lehetett más, mint özvegy Viczky Lászlóné, az Eduárd sógornője, aki egy kis házikóban a kert alatt lakott, és bizonyosan felébredt a muzsikázók ordítására. Habár másrészt özvegy Viczkyné sohasem szokta átlépni a sógora küszöbét, mert nem voltak a legbarátságosabb viszonyban. Ki volt hát a fehér ruhás asszony, aki Viczky Gábort felköltötte, amikor az apja a legnagyobb bolondságot készült elkövetni?
Akárki volt, annyi bizonyos, hogy ettől az éjszakától fogva még nagyobb respektusa volt Gáborkának az apja és az udvartartás előtt. Mintha igazán ott lebegett volna gyermeki feje felett a láthatatlan árnyéka az édesanyának, aki megoltalmazta a fiát még attól is, hogy gonosz erkölcsök ébredjenek a szívében az apja társaságában.
Az akadémiai összejövetelek idővel, midőn a fiúcska növekedett, nem mindig végződtek általános verekedéssel. Viczky Eduárdban sohasem ébredt fel ősei kegyetlen szelleme, amidőn kirohant szolgáival a kapun, és szétverte a hetivásárosokat a piacon. Sőt, a mulatságok sem voltak többé olyan jóízűek, mint azelőtt. A gyermek, aki szomorú bölcsességével csendesen gunnyasztott az asztalfőn, egyetlen tekintettel meg tudta fékezni apját és annak cselédeit. Viczky néha magánkívül rohant ki a pajtából, és felhördült az éjszakában:
– Ez a gyerek megöl a szemével. Szeretném megfojtani!
Lassan-lassan gyűlölni kezdte a fiát, míg máskor szinte megadással roskadt a gyermek lábaihoz. Csókolgatta a kezét, és hízelkedve mormogta:
– Te szerencsésebb, boldogabb leszel, mint én, mert te szép vagy és jó vagy. Olyan szép vagy, mint az angyal.287 A következő pillanatban fogcsikorgatva emelte a levegőbe a fiút, és vadul ordította:
– Félsz-e tőlem? Félj tőlem, mert nem én vagyok az apád.
A kis Viczky nyugodtan nézett az apja szemébe:
– Nem félek tőled, mert te vagy az apám.
Viczky Eduárd leeresztette a gyermeket a földre, és megtörten, lehajtott fővel kullogott tova.
– Olyan bátor, mint én. De mégse… mégse az én fiam.
Amikor ilyen hangulatban volt, akkor búbánatosan ment végig a városon, és aranyakat potyogtatott arra, amerre elment. Pengtek nyomában a körmöci csikók, míg az utca népe csapatban szaladt utána.
– Kinek hagyjam, kinek gyűjtsem? – mormogta magában. – Nincs nékem senkim, semmim…
Napokig nem tért magához letargiájából, és az Asylum lakói ilyenkor nem merészeltek a szeme elé kerülni. Az Asylumnak volt egy gyékénnyel letakart nagy szobája, ahol semmiféle elmozdítható bútordarab nem volt, a kitörő veszekedés esetére. Mert az udvar, ha a gazda távol volt, kártyázással töltötte az időt. A földön ülve kártyáztak, és amikor pénzük elfogyott, a játék különböző testi büntetésekben folyt tovább. Blásik János, aki fiatalkorában huszár volt, a kikötést is belevette az elveszíthető, illetőleg megnyerhető tételek közé. Rendesen Hamza, a cigány került e rettenetes büntetés alá, mert a bolond szenvedélyes kitartással próbált csalni a csalhatatlan társaságban. Olykor annyira felszaporodott a kitöltendő büntetések száma, hogy az ajtó megtelt krétarovással. A cigánynak egy-két esztendőre előre voltak kikötései, míg Rigó gyakran sétálgatott fél bajusszal, amelyet kártya veszteség fejében levágtak társai. Így tartott az addig, amíg Viczky Eduárdnak egyszer megint jó kedve kerekedett, és a társaság élve az alkalommal, leakasztotta sarkáról az ajtót, és bemutatta a följegyzett rovásokat a gazdának. Viczky kacagva nyúlt erszényébe, és kifizette mindenkinek a veszteségét.
Az udvartartás tagjait ilyenkor napokig nem lehetett otthon látni a Viczky-házban. Éjjel-nappal az „Arany Bárány”-ban ültek, amíg utolsó húszasukat is eljátszották. Akkor szomorúan tértek vissza az Asylumba, és kezdődött a játék elölről a testi büntetésekben, midőn a legutolsó ruhadarabot is elnyerték egymástól.
…Amikor ez történt, akkor a kis Viczky Gábor már a debreceni kollégiumnak volt a növendéke. Az apja kibérelt neki egy egész házat Péterfián, és berendezte úgy, mintha egy királyfi számára rendezné be.288 Hátaslovat vett neki, és három nevelő is buzgólkodott a kis Viczky mellett.
– Hadd tanuljon a gyerek – mondogatta otthon a megyei kaszinóban –, legyen okosabb ember, mint az apja.
Az akadémiai mulatságokon pedig így emlegette a fiát:
– Gáborka franciául tanul! Hamza, tudsz-e te franciául?
– Az öregapám sem tudott – felelt a cigány vigyorogva.
Blásik Jánosnak nem tetszett a dolog.
– Minek az a sok tudomány az úrfinak? Rontja vele az egészségét. Mikor van neki miből megélni!
Viczky Eduárd titokzatosan mosolygott.
– Ki tudja? Hátha nem lesz neki miből megélni. A pénz nem boldogít.
Majd komoran lehajtotta a fejét, mint mikor elgondolkozott, és öklével a derekán függő, zöld erszényre csapott:
– Ez nem boldogít magában. Néha olyan a pénz, mintha átok tapadna hozzá… Én például sohasem voltam boldog.
Felkapott egy kupát, és a falhoz csapta, hogy behorpadt az oldala:
– De nem is akartam boldog lenni soha! – kiáltotta vadul, és a szeme vérben forgott.
Blásik, aki már ismerte urának hangulatait, szolgálatkészen kérdezte:
– Elküldjek a cigányokért?
– Nem – intett lehajtott fejjel Viczky Eduárd. – A fiúnak megígértem, hogy nem… Sohasem.
Blásik mérgesen kiáltott fel:
– Hát akkor mi az ördögöt fogunk ezután csinálni?
Rigó letette a kupát, amelyből éppen ivott, és csúfondárosan kérdezte:
– Talán bizony azt is megtiltotta az úrfi, hogy igyunk?
– Így bánnak a régi, hűséges cselédekkel! – tódította a bolond, és méltatlankodva fordított hátat gazdájának.
Vészes fény csillant fel Viczky szemében, a keze ökölbe szorult… De ez volt energiájának utolsó fellobbanása. Hiányzott a látóhatárról az a selymes hajú, szomorú gyermek, aki erőt adott volna neki ahhoz, hogy kiverje házából az egész társaságot. Ijedten nézett a Blásik János haragos arcába:
– No, ne haragudj, édes Jánoskám – mormogta. – Hívasd a cigányokat, és mulassunk, ha nektek is úgy tetszik.
Ezen az éjszakán ismét verekedéssel végződött az akadémiai összejövetel. A házigazdát alaposan helybenhagyták cselédei. Özvegy Viczky289 Lászlónénak kellett átkiabálni a kerítésen, hogy az ütlegelést abbahagyják a hűséges szolgák.
– Úgy kell az ilyen csúnya cigánynak! – kiabálta felháborodva a bolond, és Viczky Eduárd szomorúan bólintott.
Amint a kis Gábor elkerült a háztól, azóta a dínomdánom egy napig sem szünetelt. Viczky Eduárd már jóformán tehetetlen volt magával. Valami belső kór rohamosan őrölte az életerejét. Mintha fogyatékán lett volna mécsesében az olaj. Az élete lángja már csak pislogott, hamvadozott, minden nappal közelebb lépett a sírhoz. Mintha annak a gyermeknek a távozása magával vitte volna mindazokat a kötelékeket, amelyek a világhoz kötötték Viczky Eduárdot. Csak a zöld erszényhez ragaszkodott még. Arra vigyázott éjjel-nappal, és a legvadabb mulatságban sem feledkezett meg róla.
Karácsony tájékán már nem tudott az ágyból felkelni. Befogatott, és szánkót küldött Debrecenbe, hogy jönne haza a gyerek az ünnepekre.
Másnap már otthon volt Gábris.
Megnyúlt, megnövekedett a gyerek, amióta nem látta. Az iskolai élet bizonyos férfiasságot kölcsönzött lényének, és Blásik János önkéntelenül kezet csókolt neki, amikor a szánból kilépett.
– Jól viseltük magunkat, kis úrfi, mióta el tetszett menni – sunnyogta bátortalanul.
Viczky Gábor szürkéskék szemével hidegen mérte végig az udvarmestert.
– Az apám azt írta, hogy bántottátok. Azért meglakoltok.
Aztán hátat fordított az alázatos Blásiknak.
Apa és fiú között meleg, szeretetteljes volt a viszontlátás. Gábor leült az ágy mellé, és megfogta az apja kezét.
– Hogy vagy? – kérdezte, mintha éppen olyan felnőtt ember volna, mint az apja.
Viczky Eduárd csóválgatta a fejét:
– Nem a legjobban vagyok. Az éjjel a fekete kakassal álmodtam, amely az apámat is elvitte. Minden Viczkyt a fekete kakas visz el. Benne van a család történetében. Majd egyszer te is álmodni fogsz vele…
– A fekete kakassal?
Viczky felnyitotta bágyadt szemeit.
– Azzal. Egy régi családi legenda emlegeti először a fekete kakast. Egy Viczky, ha jól emlékszem, Kázmér, Zsigmond király udvarában szolgált, mert abban az időben a Viczkyek még jó barátságban voltak a királyokkal.290 Mások is szolgáltak a király udvarában, nemcsak Viczky Kázmér, de Viczky volt közöttük a legnevezetesebb. Neki volt a legtöbb pénze, néha még a királynak is adott kölcsönt, ha az megszorult, ő volt a legdaliásabb, legszebb lovag Budán. Nem volt olyan asszonyszív, amely a látására meg ne remegett volna, mint a falevél a szél sóhajtására. Viczky Kázmér azonban nem törődött az asszonyokkal. Hej, boldog, hatalmas emberek voltak abban az időben még a Viczkyek. Pénzük, boldogságuk, mindenük megvolt, mert nem tudtak erőt venni rajtuk az asszonyok, az ördög őrszemei. Az ördög, ha valakit meg akar fogni rabszolgájának, szép asszonyt küld elébe. Óvakodj a szép asszonyoktól, Gáborkám. Inkább keresd a kevésbé szépet, mert annak kevesebb hatalmat kölcsönzött az ördög a magáéból. Viczky Kázmér, akiről most beszélek, olyan okos ember volt, hogy az asszonyféléből még csak a csúnya se kellett neki, a szépre meg éppen rá nem nézett. Törték a fejüket a budai asszonyok, az ördög törette velük, hogyan vehetnék birtokukba a jeles vitézt. Az asszony mindig azt kívánja meg, amit nem szabad, ami lehetetlen. Sokáig semmit sem tudtak kitalálni a vitéz legyőzetésére. Végtére az egyik asszony, aki félig-meddig boszorkány volt, fekete kakas alakjában látogatta meg a vitézt. Odaszállott minden reggel a Viczky ablakába, és ott kukorékolt neki, amíg csak fölébredt. Viczky későn fekvő ember volt, és így módfelett bosszantotta a kakas korai megjelenése. Próbálta karddal, buzogánnyal elnémítani a kakast, de az sérthetetlen volt. Egy hajnalon aztán hálót vetett a fekete kakasnak, és elfogta.
– No, most megsütlek és megeszlek, beste lelke – kiáltott fel Viczky Kázmér. – Az én álmomat többé nem háborgatod.
Összekötözte a kakas két lábát, és ment tüzet rakni, hogy majd megsüti a kakast.
Amikor legjavában élesztgetné a tüzet, egyszer csak megszólal a háta mögött a fekete kakas.
– Ne süss meg engem, édes Viczkym, mert én vagyok a szép Holubánné.
– De bizony megsütlek. Éppen azért sütlek meg, mert te vagy a szép Holubánné.
Így beszéltek még akkor a Viczkyek.
A fekete kakas csak tovább könyörgött:
– Ne bánts engem, édes Viczkym, rabszolganőd leszek egész életemben.291 Soha el nem hagylak, jó étellel traktállak, és puha ágyat vetek neked, amikor nyugodni térsz.
– Nem kell nekem sem a főzted, sem az ágyad. Nekem a te halálod kell, mert nem hagysz sohasem aludni.
– Azért nem tudsz aludni, mert szerelmes vagy belém, Viczky Kázmér. Olyan szerelmes, mint én beléd.
Erre csak ránézett Viczky a fekete kakasra.
– Igaz biz’a, mintha egy kicsit szerelmes volnék a szép Holubánnéba. De az nem baj. Éppen azért kell meghalnod, mert az apám arra tanított, hogy sohase legyek szerelmes asszonyba. Vagy ha mégis az lennék, tépjem ki a szívem darabonkint. Tépjem ki addig, amíg egyetlen ízzel is asszonyé.
– Jaj, be bolondra tanított az apád, Viczky öcsém – kiáltotta a fekete kakas. – Nem tudta a te apád, hogy mi az asszonynak szerelme…
– Sohasem akarták azt tudni a Viczkyek.
– No hát én majd megtanítlak reá. Az asszony szerelme olyan, mint az idő napszállat idején, midőn a hold és a nap az égboltozat két oldaláról néznek egymásra. Már félig besötétedett, de mégis világos van; már fölébredt az esti szél a bokrok között, de még langyos fuvalma; a fülemile már megszólalt, de a baglyok még hallgatnak. Olyan ez az idő, mintha álmodna az ember. Az ég itt rózsaszínű, amott ezüstszürke. A föld néma, és mégis csókok, sóhajtások hangzanak a szélben. És a parton a nagy Duna felett halkan énekelni kezdi egy halász az ő nótáját. És midőn elhallgatott, akkor a távolból, egy messzi csónakból felel valaki a dalra. A habok csendesen surrannak tova… Hallottad-e már a dunai halászt énekelni, Viczky?
– Sohasem hallottam.
– Ezentúl mindig fogod hallani, mert reá figyelsz. Hát a fülemile furulyázott-e már kerted bokrai között?
– Soha.
– Pedig minden este énekel neked, jó Viczky, csak eddig nem hallottad. A csillagokat ismered-e?
– Csupán a Medvét, mert az királyom csillaga.
– Ezentúl neked is lesz csillagod, és bámulni fogod a csillagos eget. Ismerni fogod az asszony szerelmét. És az elfelejtet veled mindent.
– No már igazán kíváncsivá teszel ostobaságaiddal – felelt Viczky Kázmér. – Nem bántalak, fekete kakas.
A fekete kakas csak ezt várta. Nyomban asszony lett belőle, a jó292 Viczky Kázmérnak pedig ekkor vége lett. Gazdag ember volt addig is, de most kétszeresen gazdag lett. Az asszony neki adta minden vagyonát, neki adta kincseit. Viczky lett a leggazdagabb ember az országban.
Persze ebbe sehogy se tudott belenyugodni se Holubán, se a király. Megfogdosták Viczky Kázmért, és a fejét leütötték. A rengeteg kincseket azonban nem találták meg. Azokat elrejtette átok alá a fekete kakas. És a fekete kakas őrizte azóta a kincset, az elátkozottat. A Viczkyek pedig sohasem merték keresni ősi kincsüket. Féltek a fekete kakastól. Amíg az apám… De ugyan hol járnak a gondolataid, te fiú?
Gáborka összerezzent. Az apjára szögezte a szemét, és csendesen mondta:
– Azon gondolkozom, hogy mit kérjek tőled karácsonyi ajándékba. Ott Debrecenben mindenki tudja, hogy te nagyon gazdag ember vagy, és a fiúk azt tanácsolták, hogy kérjek tőled egy eleven cirkuszt…
– Megkapod, ha akarod – felelt Viczky a fiú fejét simogatva.
– De nekem nem kell a cirkusz. Nekem valami olyan kell, ami neked nem kerül pénzbe, nekem pedig többet ér a világ minden kincsénél.
– Ugyan mi lehet az, te kis bohó, ami Viczkynek nem kerül pénzbe?
Gáborka lesütötte a szemét, és ajkai rángatóztak.
– No, mondjad már! – biztatta Viczky, de a hangjában aggodalom csengett.
A fiú most felvetette a szemét:
– Az anyámat akarom. A karácsonyt vele, nála szeretném tölteni, mert még sohasem láttam. Pedig tudom, hogy él, hogy imádkozik érettem, és azért szeretnék a keblére borulni…
A fiúnak halálsápadt volt az arca, mire szavait befejezte, míg Viczky Eduárdnak lassan valami ijesztő sötétpirosság lepte be a homlokát. Egy percig lehunyt szemmel feküdt, aztán rekedten mormogta:
– Itt van már a fekete kakas.
A fiú ijedten fordult meg.
– Hol? – kiáltotta.
És mintha valami varázslat lett volna az egész: az udvar felé eső ablak külső részében egy nagy, fekete kakas állott, ijesztő nyugalommal nézett a szobába, aztán hirtelen leröppent az ablakpárkányról.
– Fogjátok meg – lihegte a beteg lázasan. – Viszi a zöld erszényt a fekete kakas. Most visszaveszi…
Gáborka rémülten ugrott talpra. Kiszaladt a szobából, és fellármázta a cselédeket.293
– Fogjátok meg a fekete kakast! – kiáltotta. A fekete kakast? Az udvaron nem volt fekete kakas, de még a szomszédokban sem. (Habár mintha özvegy Viczky Lászlónénál a kert végében fekete kakast látott volna a napokban a cigány bolond.) De Gáborka látta a fekete kakast, bizonyosan látta. Itt kell lenni annak az átkozott jószágnak valahol, aki elragadta az apja erszényét, elragadja talán az életét is. Blásik János töltött pisztollyal vágtatott az orgonabokrok között, és lövöldözött jobbra-balra. A cigány felmászott a háztetőre, onnan kémlelte a kakast. Futott az egész cselédség a fekete kakas után.
Viczky Eduárd az ablakból szemlélte a hajszát. Beesett, szomorú volt az arca, mint a haldoklóé. Intett Gáborkának. Behívta a szobába, és halkan így szólt hozzá:
– Hiába keresitek. Te talán egyszer még megtalálod az életben, ahogyan én is megtaláltam. Csupán arra figyelmeztetlek, hogy ha lehet, térj ki előle, fordíts neki hátat… Most pedig készülj az útra. Blásik János elvisz oda, ahol az anyád van.
Gáborka később sokszor gondolt vissza e percre, nem látta már ekkor az apja derekán a hagyományos zöld erszényt. Csakugyan elvitte volna a fekete kakas? Sőt, később, amikor az útra való pénzt Blásiknak átadta, a tekercs aranyat a kezében tartotta előre. Olyan egykedvűen, csendesen búcsúzott el a fiától, mintha az csupán a szomszédba menne szánkázni, pedig Bécsbe készültek, ahol Viczkyné, született Brillan bárónő, a rokonainál meghúzódott.
Milyen volt a találkozás anya és fia között, azt mindenki elgondolhatja, aki a szívével gondolkozik. A bárónő nyúlánk, sápadt arcú, csendes asszonyka volt, abban az időben azzal foglalkozott, hogy a bőkezűbben fizető polgárcsaládoknál táncleckéket adott a család ifjú nőtagjainak.
– Nem lehet mindenki postáskisasszony, kedves Blásik úr – magyarázta a jószágkormányzónak, aki sehogy sem tudta elérteni, hogy Viczkyné azért hagyta el az urát, hogy táncórákat adjon.
– Persze, persze – bólogatott Blásik a nagy fejével, majd a maga parasztos észjárásával azt is hozzátette. – De Viczky Eduárdné se lehetne mindenki, méltóságos asszony.
A bárónő megvetése jeléül hátat fordított az egykori hajdúnak, aztán a fiát kezdte kikérdezni, hogy miféle táncokat tanult meg eddig. A kis Viczky szégyenszemre azt vallotta be, hogy eddig csupán a rókatáncot tudja elrakni, amelyre otthon Hamza tanította. A bárónő érdeklődött294 a sohasem hallott tánc iránt, és midőn Gáborka azt bemutatta neki, kacagva meg sírva ölelgette a fiát.
– Ez Viczky, ilyenek a Viczkyek. Még csak valcerozni sem tanította meg a fiát! – kiáltott fel. – No majd én megtanítlak a legdivatosabb táncokra.
Az a három nap, amelyet Bécsben töltött az ifjú Viczky, azzal telt el, hogy egész nap valcerozott az anyjával a szalonban, míg a zongorát egy vén kisasszony verte. A harmadik napon feldúlt arccal rontott a házhoz szállásáról a „Vörös ökör”-ből Blásik János. Szinte bebukott az ajtón, és beroskadt egy fotelba.
– Végünk van – nyögte. – A tekintetes úr már tegnap óta halott, és azok a gazemberek kifosztották azóta az egész házat…
A táncoló pár megállott, míg a zongora tovább szólt egy darabig. Mikor a zene elhallgatott, Blásik János keservesen kiáltott fel:
– De mi a manónak is kellett nekem Bécsbe jönni?
A bárónő megsimogatta a Gáborka fejét.
– Fiacskám – rebegte –, a tánctanulást abbahagyjuk, menj az atyád koporsójához.
Blásik Jánosnak igaza volt.
Ha a mindenre ügyelő Viczky Lászlóné észre nem veszi, talán még a halálesetet is eltitkolja a jeles udvartartás, hogy munkájukban senki se zavarja meg őket. Ahány cseléd, szolga volt a háznál, az mind teli batyuval futott el a szélrózsa minden irányába a gazda nélkül maradt házból. Blásik János az öklével verdeste a fejét, amikor a kiürített szekrényeket, felfordított fiókokat meglátta.
– Ó, én hatökör, én hat bécsi ökör – csikorgatta a fogait –, kutyákra bíztam a hájat.
Özvegy Viczkyné, egy sovány, fekete szemű asszonyság, aki éppen gyászruháját, amelyet elhalt férje után viselt, alakította át az alkalomhoz mért, fél gyászt jelentő ruhára, bár már eléggé kisírhatta magát, fájdalmában a Blásik nyakába borult.
– Bizony innen mindent elvittek azok a gaz pernahajderek, ami helyéből elmozdítható volt. Pedig talán mi is itt volnánk, rokonok…
Blásik kegyetlen haraggal forgatta vasvillaszemét jobbra-balra a szobákban.295
– Eh, mit a rokonok! – kiáltotta. – Itt van Blásik, a hűséges szolga, aki harminc évig szolgálta a Viczkyeket. Blásik talán kutya?
Özvegy Viczkyné sértődötten vont vállat:
– Kend szerezhetett magának életében, mindig mellette volt, ha az aranyakat potyogtatta…
– Azok az átkozott aranyak! – kiáltotta Blásik. – Egyet sem tudtam közülük megfogni. Úgy látszik, az volt a természetük, hogy mindig mindig csak guruljanak… Hát a selyemerszény hol van?
Gáborka, aki addig csendesen térdepelt az apja koporsójánál, most megszólalt:
– Azt ne keressék. Azt elvitte a fekete kakas.
– Hát az miféle tolvaj? – ordította megriadva Blásik.
– A fekete kakas, amely a minap itt volt az ablakon. Az apám akkor felkiáltott, hogy viszi a kakas az erszényt. A kakast nem tudtuk elfogni.
Blásik János mint sebzett farkas ordított fel:
– No, akkor el is viszi az ördög az egész világot. Mindnyájunkat becsuknak, ha az erszény nem kerül elő.
Az öklével fenyegetőzött a láthatatlan alakok után:
– Megállj, cigány! Megállj, Rigó! Hát ez a becsület? Itt hagytátok az öreg Blásikot a havon?
Olyan keserves zokogásra fakadt, hogy reszketett belé az egész teste. A nagy mahomet ember sírása meghatotta a kis Viczky Gábort. A vállára tette a kezét.
– Ne sírjon, Blásik bácsi, mindnyájan meghalunk.
– Hiszen éppen az a baj! – felelt Blásik.
A temetés után, amikor a Viczky Eduárd végrendeletét felbontották, mindenkinek nagy ámulatára azt találták benne, hogy az elhunyt végakarata az volt, hogy a kisfia, Gábor, ne legyen gazdag ember. Ugyanezért ne keressék, ne kutassák a zöld selyemerszényt, eltette ő azt olyan helyre, ahol senki sem találhatja meg. A pénz csak boldogtalanságot szül, akarja, hogy a fia boldog ember legyen…
Baracsky bácsi, akit az elhunyt a fia tutorául rendelt, savanyú arccal tette a kezét Gáborka vállára:
– No, amice, most már te is éppen olyan szegény gyerek lettél, mint más közönséges halandónak a fia.
– De az apám azt mondja, hogy így leszek boldog – felelt Gáborka. Baracsky bácsi, aki eleinte büszke volt a tutorságra, amíg a zöld erszény eltűnése nem derült ki, kedvetlenül vonogatta a vállait:296
– Az én Viczky barátom igen jó cimbora lehetett, de az életet nem ismerte. Hogyan lehetséges pénz nélkül elképzelni a boldogságot? Fantaszta volt az édesapád, amice, semmi egyéb, mint fantaszta, ezt becsületem szentségére mondom.
A magyar ruhás kis öregúr, aki olyanformán jutott a tutorsághoz, hogy a Viczky apjának valamikor honvéd bajtársa volt, elégedetlenül csóválta a fejét. Nagy családú ember volt, az ügyvédi iroda kerekei nyikorogtak, meg aztán a sok fiatalabb fiskális bizony hátranyomta az öregurat.
– A mai világban – dohogta –, amikor egy becsületes csőd nem akad, bizony a legjobb időben jött volna ez a kis gondnokság. De ez is olyan, mint a nesze semmi, fogd meg jól. Mindig megtréfált az élet. Sokat ígért, semmit sem adott.
Mindazonáltal görbe botocskájával elzavarta Gáborka mellől a kunyoráló Blásik Jánost, aki éppen azon mesterkedett, hogy a fiúcska ezüstóráját elkérje emlékbe.
– Elmenj innen, te semmirevaló – kiáltá –, mert becsukatlak az ezüst evőeszközökért!
Blásik János keserves könnyhullajtások között átkozta meg azt, aki csak egy ezüstkanalat is látott.
– Világéletemben szerencsétlen voltam, jó uram. A balsors most is Bécsbe szólított, amikor az én jó uram lehunyta a szemét. Most már nem marad egyéb hátra, mint keresni a zöld erszényt. Mert meg kell annak lenni valahol.
Baracsky bácsinak felvillant a szeme. A Gáborka feje felett odasúgta a Blásik fülébe:
– Kend sok mindent tud. Esténkint mindig otthon vagyok. Legyen szerencsém egy ital borra – a hazáért.
