A Fátyol lányok
A Fátyol lányok
A Fátyol kisasszonyok az Ibolya utcában laktak egy hosszú, sárga, földszintes házban. Ebben a házban töltötte Viczky Gábor pesti diákéveit.
Fátyolék amolyan elszegényedett, vidéki urak voltak, akik a szégyen297 és a szegénység elől menekültek a vidékről a fővárosba. Abban az időben, amikor a vidéki úri osztály rohamosan kezdett tönkremenni, a forradalom utáni időben, minden tönkrement családnak egy a reménysége: a főváros. Budapest ígéri a megélhetést, a boldogulást, a jövőt. A férfiak hivatalhoz jutnak, pompás, kényelmes hivatalhoz – mert ugyan kinek találták volna ki a jó hivatalokat, ha nem az elszegényedett nemesembereknek? Az állam tartozik gondoskodni arról az osztályról, amelyet ezer esztendő óta az államfenntartó osztálynak neveztek. A vármegye már megtette a magáét, most az államon a sor, hogy honorálja az ősök érdemeit az unokáknak adott kenyér formájában. Aztán a lányok itt könnyebben férjhez mehetnek, nagyobb a választék a gazdag emberekben, akik nem a hozományt nézik, hanem a jó erkölcsöt és az úri származást. Pest gazdag város volt. Meggazdagodott kereskedők, bankárok és háziurak laktak benne, akik a vidéki fantázia szerint egytől egyig nemtelen származású németek, svábok voltak. Akiknek nagy dicsőség lehetne beleházasodhatni például egy gyóni és vadaskürthi Fátyol famíliába. Raurffangkherernek, a leggazdagabb pesti polgárnak lehet harminchárom háza Pesten, de címere még akkora sincs, mint Bujin a kisbírónak, aki a ns. Gaálok származéka. És Rauffangkherer odaadná mind a harminchárom házát, ha csak egy akkora nemes kisasszonyt kaphatna feleségül, mint az ökle. De Rauffangkherer, a meggazdagodott sváb nem kaphat nemes kisasszonyt, mert a nemes kisasszonyok nemesemberhez mennek férjhez.
És az egész Pest csupa Rauffangkhererből áll, mondta a vidéki fantázia, vigyük tehát a férjhez adandó lányokat Pestre, mert hátha akad a Rauffangkhererek között kedélyes, nobilis, úri gyerek, akihez érdemes hozzáadni a leányt.
Jöttek-jöttek sorban a vidéki famíliák, és elárasztották Pestet. Egy darabig hűségesen ápolgatták a reménységeket, amelyeket poggyászukban hoztak, a férfiak várták a nagy hivatalt, a leányok a milliomos kérőket, az asszonyok a selyemruhát és ékszert, amíg lassan-lassan lekopott róluk a falusi szín, a falusi színnel együtt elhagyogatták kedves szokásaikat, a mulatságkedvelést, vendégeskedést, úrhatnámságot, és beleszürkültek a pesti flaszterbe. Az urak cilinderkalapokat hordtak, mint a többi svábok, és otthon a háziasszony elbújt a vendégek elől. A kisasszonyok most már bárkihez hozzámentek volna feleségnek, de nem akadt senki, és a mindent megváltó gazdag házasság helyett azon imádkoztak a barátok templomában, bár kinevezést nyerhetnének a postához. A családok fiatal tagjai még névjegyükre nyomtatták családi címerüket, de az öregek már298 nemességüket is eltagadták, elfeledték. Pesti polgárok lettek, akik belevegyülve a városi élet zajgásába, elfeledték a falut, az ősi birtokot, az agarat és mindent, amiért apáik éltek.
A Fátyol kisasszonyok hárman voltak, és otthon, Csákány vármegyében a szólás-mondás azt tartotta róluk, hogy szebb, jobb, feleségnek valóbb leányok nem akadnak sehol se a magyar szent korona országaiban, csak az öreg Fátyol ne haragudott volna a királyra…
Minden bajnak az volt az okozója, hogy Fátyol Kázmér haragot tartott az uralkodóházzal, és semmi áron nem akart kibékülni. Ezért mentek tönkre, ezért veszett el Fehér-Monostor, ezért zúgnak olyan szomorúan a háromházi tölgyek.
Mert Fátyol Kázmér engesztelhetetlen volt. Lehet, hogy félig legenda, félig igaz, csupán annyi a bizonyosság, hogy a forradalmat követő esztendőkben Fátyol Kázmér éppen úgy megtagadta az adófizetést, mint a környékben minden jóravaló magyar ember. Nohát ebbe senki se ment tönkre, elküldték a cserepárokat a renitens hazafiak nyakára, és a világ forgott tovább tengelye körül. Az igazi nagy baj az volt, hogy Fátyol Kázmérnak ebben az időben Bécsben dolga akadt. Régi nagy pöre volt a famíliának, amelynek ágas-bogas szálai Bécsig nyúltak. Fátyol Kázmér Bécsbe utazott, hogy pörét előbbre vigye. A pörösködés kedvéért még a gyűlöletét is a szegre akasztotta, amely gyűlöletet a császárváros iránt érzett.
Bécsbe utazott tehát Fátyol Kázmér, és mint odahaza hallotta, legjobbnak vélte megszállni a „Vörös ökör” fogadóban, amelynek vagy harminc esztendő előtt egy Kolpa nevű magyar ember volt a gazdája. Kolpa a maga idejében híres volt a főztjéről, boráról, no meg arról is, hogy kitűnően elmulattatta a fogadójába vetődő magyar urakat. Még a Burgba is elvitte őket, persze csak titokban, hogy senki meg ne tudja. Sőt idősebb Bugáry Pál egy eleven főhercegasszonnyal is beszélt az öreg Kolpa révén, és a főhercegasszony nagyon belebolondult idősebb Bugáry Pál szemébe… Amikor Fátyol Kázmér a „Vörös ökör”-be szállott, a híres Kolpának már csak az unokája élt. Kolpa volt az is, de magyarul egy kukkot sem tudott az istenadta. Ócska, széljárta, düledező fogadó volt a „Vörös ökör”, valahol a város vége felé, de Fátyol Kázmérnak nagyon megtetszett az a hely. Hiába, az ősök jártak itt, tán még a Rákóczi kalandos vitézei is betértek a „Vörös ökör”-be, amikor hébe-korba ellátogattak Bécsbe. Fátyol Kázmér a „Vörös ökör” falai között úgy érezte magát, mintha egy darab hazai földön lenne, ami nagy dolog299 volt abban az időben. Bekvártélyozta magát a fogadóba, és három hónapig nem mozdult ki belőle. Nem jutott tovább, mint a „Vörös ökör” kapujáig, pedig sokszor feltette magában, hogy nekiindul a városnak, amelyből idáig csupán a Szent István tornya látszott. De valami érthehetetlen félelem mindig visszatartotta. Nem mert kilépni az utcára, mert attól tartott, hogy a császár elfogatná és börtönbe vettetné. Mert ludas volt Fátyol Kázmér sok mindenféle csínynek az elkövetésében, amely csínyek a császári királyi hatóság rovására követődtek el, és valami azt súgta neki, hogy a császár tudja, hogy mennyi borsot tört az emberei orra alá otthon, a pátriájában.
Az ifjabb Kolpa, akinek egyszer bizalmasan elmondta aggodalmait, először nagyot nevetett az ijedt magyaron, aztán észbe kapva, bólongatni kezdett huncut fejével.
– A császár haragszik a magyarokra – mondta fontoskodva. – A Burgban van egy nagy könyv, amelyben minden olyan magyarnak be van írva a neve, akinek apja, nagyapja vagy valamelyik őse kellemetlenséget csinált a császári háznak. De benne vannak a könyvben azok a magyarok is, akik maguk vétkeztek.
– Vajon benne vagyok-e én is? – mormogta aggodalmasan Fátyol Kázmér.
Az ifjabb Kolpa, aki éppen olyan rövid hajú, holdvilágképű férfiú volt, mint a legendákba került nagyapja, hunyorított a szemével:
– Azt meg lehetne tudni. Egész bizonyosan meg lehet tudni. Én ismerem az őrmestert, aki éjjel-nappal őrzi a magyarok könyvét a Burg egy szobájában, csakhogy pénzbe kerül a dolog.
– Mennyibe kerül?
– Száz forintba – felelt szemtelen nyugalommal Kolpa. – Ennyit kell adni az őrmesternek, Francnak. De ezt is csak azért teszi meg, mert a tekintetes úr nálam lakik.
Fátyol Kázmér belenyúlt a tárcájába:
– Itt a száz forint. Bizonyosságot akarok tudni. Haragszik-e rám a császár, vagy nem haragszik. A bizonytalanság megöl.
Kolpa eltette a százast, és másnap este ijedt, aggodalmas arccal érkezett meg a város felől:
– Nagy baj van – susogta. – A tekintetes úr a háromkeresztesek között van felsorolva.
Fátyol riadtan nézett a fogadósra:
– Kik azok a háromkeresztesek?300
– Én sem tudtam, de Franci megmondta, hogy a háromkeresztesek a legveszedelmesebb magyarok, akiket tűzzel-vassal kell elpusztítani. Saját szememmel láttam, a három vörös keresztet a tekintetes úr neve mellett a magyarok könyvében.
– Három vörös kereszt! – kiáltott fel Fátyol Kázmér, és a haja égnek meredt. – Sohasem látom többé hazámat.
Kolpa protektori mozdulattal veregette meg Fátyol uram vállát:
– No, azért nem kell kétségbeesni. Nálam biztonságban van a tekintetes úr. Itt nem bántják, mert nekem sok jó barátom van a rendőrségnél. Meg aztán van annak is módja, hogy az a három kereszt eltűnjön a tekintetes úr neve mellől a magyarok könyvéből. Pénzzel mindent meg lehet csinálni.
Fátyol Kázmér, amilyen naiv, éppen olyan becsületes ember volt. Elhárító mozdulatot tett a kezével:
– Nem, azt nem. Az okmányhamisítás volna. És annál nagyobb volna a krimen, mert országos okmányt hamisítanánk.
Kolpa vállat vont.
– Akkor a császár mindig haragudni fog; de még a tekintetes úr unokáit sem szívelheti, mert ha egy magyarnak a neve szóba kerül a császár előtt, legelsőbben is a nagy könyvet ütik fel. Még háromszáz esztendő múlva is tudni fogják a Habsburgok, hogy a Fátyol nemzetség veszedelmes fajta.
Fátyol Kázmér kidüllesztette a mellét. Olyan volt a természete, hogy hamar esett egyik végletből a másikba. Gyáva volt az egyik percben, majd vakmerő lett hirtelen. Nemhiába van a Fátyolok címerében nyúl a medvével. Fölemelte a fejét, és gőgösen megszólalt:
– Csak hadd tudják a Habsburgok, hogy mi kik vagyunk. Nem félünk tőlük.
Kolpa megvakarta a vörös fejét:
– De legalább egy keresztecskét jó volna letöröltetni.
– Egy fiát sem – válaszolt büszkén Fátyol. – Sőt hadd csináljon oda a Franci még egy keresztet. Adok neki száz forintot.
– Az is lehetséges – kapott a szón a fogadós.
Fátyol Kázmér már megbánta, amit mondott, de a szavát nem vonhatta vissza. Kivette tehát a százast, de szemlesütve azt mormogta:
– No, azért nem kell nagyon sietni azzal a negyedik kereszttel. Elég egy magyarnak három kereszt.
Ettől az időtől fogva aztán már a kapuig se igen ment el Fátyol Kázmér.301 Ott evett, ivott a fogadóban naphosszat, mert mindig jó étvágyú, jó torkú ember volt, de meg az unalomtól se tudott egyebet csinálni. Valahogyan nemzeti mártírnak kezdte magát érezni, akinek rejtőzködni kell a császár haragja elől. És jólesett neki a mártíromság. A szobáját cellának nevezte, a „Vörös ökör” fogadót pedig Kufsteinnak vagy Olmütznek képzelte, ahol a magyar hazafiak sínylődnek. Egy napon Kolpát, a fogadóst „porkoláb úr”-nak szólította, és megkérte, hogy szerezzen neki láncokat valahonnan, amelyeket magára vehet, ha a felsőbb hatóság a várbörtönt vizsgálja. Kolpa szerzett is neki egy rozsdás láncot, amelyet a fogoly éjjelente keservesen zörgetett.
Boldog, határozottan boldog volt Fátyol Kázmér a „Vörös ökör”-ben, mialatt a hazáért szenvedett. Amikor a magával hozott pénze fogyatékán volt, levelet írt haza pénzért, de Kolpa tanácsára elhallgatta azt, hogy fogságban van.
Később már annyira beleélte magát a helyzetébe Fátyol Kázmér, hogy a szobájából se mozdult ki. Pókokat tenyésztett, egereket szelídített. Kolpa ellátta bőven itallal, étellel, meghízott, meggömbölyödött a fogságban.
Három esztendeig volt Fátyol Kázmér a „Vörös ökör” lakója; három évig csörgette a rabláncot, és írogatta haza a leveleket pénzért. A rabság sok pénzt megemésztett; annyi pénzért akár a legendás If vár föld alatti helyiségében is ülhetett volna. Az elkényeztetett Kolpa pénzért mérte a levegőt is, és egy napon, mikor a fogoly azon alázatos kérelemmel állott elő, hogy szeretne egy új szalmazsákot a régi helyébe, a vörös Kolpa jóízűen felkacagott:
– Új szalmazsákot parancsol? Talán bizony valami kocsmába képzeli magát, hogy úgy parancsolgat?
Fátyol Kázmér búsan hajtotta le fejét, és nem szólt semmit.
Három esztendő múlva odahaza Csákány vármegyében türelmetlenkedni kezdett az atyafiság és az érdekeltség, amely a nagy port vitte, amely pör kedvéért Fátyol Kázmér Bécsbe utazott. Különböző verziók keltek szárnyra arról, hogy miért nem jöhet haza Bécsből Fátyol. Némelyek tudni vélték, hogy a császár nem engedi haza, mert megkedvelte, mások – és ez volt a valószínűbb feltevés – kihagyták a császárt a kombinációból, és egész egyszerűen úgy magyarázták Fátyol Kázmér hosszadalmas bécsi tartózkodását, hogy szépen meg van kötve a két keze és a két lába, mégpedig asszonyi hajszállal. Azért kellett a töméntelen pénz minduntalan, mert egy asszony öltöztetése, csinosítása nagyon sokba kerül.302
– Így lett volna helyes a dolog, így kellett volna lenni minden raison szerint – mondta később, évek múlva Baracsky bácsi, akit az atyafiak és az érdekeltség felkért, hogy nézzen utána Fátyolnak. Azt mondta később Baracsky bácsi, hogy az lett volna az igazság, ha szoknyadolog miatt késlekedik Kázmér, de akkor, midőn elindult, nagyon csikorgatta a fogát.
– Kitekerem a nyakát, de még őnagyságának is – fogadkozott Baracsky bácsi az atyafiság és az érdekeltség nagy megnyugtatására, és mint régi módi emberhez való, a brassói gyorskocsit várta be Debrecenben, de a gyorskocsi nem jött, mert nem is jöhetett. Vonat járt már akkor réges-régen. Baracsky bácsi is tudta azt nagyon jól, csak a múltat szerető, jelent megvető öreg urak naivságával mórikálta magát, hogy ő még nem ismeri a vasutat. Ahogy némely öregúr még manapság is taplót és kovát hord zsebében, pedig Irinyi régen feltalálta a gyufát, de az öregurak ragaszkodnak a taplóhoz, és igen nagy az örömük, ha a szabadban, szélben nem egykönnyen tud pipára gyújtani a gyufás ember, míg a taplós a legnagyobb szélben is könnyen jut tűzhöz.
Baracsky bácsi a taplós öregurak közül való volt, bizonyos volt arról, hogy már nem láthat, nem tapasztalhat semmi olyasmit a jelenben, ami meglephetné őt, aminél százszor különb példa elő ne fordulna a múltban, de a Fátyol Kázmér esete még őt is kihozta a rendes flegmájából.
– Olyant még nem láttam, mióta kétágú vagyok – mesélte később évek múlva a kaszinóban –, egy rozsdás vasszöggel ásta a falat Kázmér, és addig nem akart elmozdulni, amíg a falat keresztül nem ássa. Láttam, hogy tisztára megbolondult szegény atyámfia, a bolondokkal pedig bolond módra kell bánni. Kibéreltem a szomszédos szobát a fogadóban, és egy éjszaka áttörettem a falat Johannal, a hausknechttel. Bedugtam a fejemet a lyukon, és így szóltam: „Bajtárs, fogolytárs, nekem már sikerült az, amiben te fáradozol, megtaláltam az utat a meneküléshez. Egy drótdarabból sikerült kulcsot csiszolni a tömlöcöm ajtajához, a legközelebbi éjjel menekülök. Tarts velem.” Fátyol Kázmér felcsapott, átmászott a lyukon, és éjjel elszöktünk a „Vörös ökör”-ből, miután az utolsó, legborsosabb számlát kifizettem Kázmérért…
…Körülbelül ez volt a története annak, hogy a nagy tölgyfák az egykori Fátyol tanyán ma olyan szomorúan zúgnak, így ment tönkre Fátyol Kázmér.
Viczky Gábor, aki pesti diákéveiben a Fátyol családnál lakott, számtalan variációban hallotta az öreg Fátyoltól a bécsi fogság történetét. Egyebekben egészen normális ember volt az öreg Fátyol, a józan esze csak303 akkor hagyta el, ha a bécsi fogságra emlékezett. Mint mikor egy ék hiányzik az óra fogaskerekéből, és a hiányzó éknél megbotlik az egész szerkezet, úgy botlott meg a Fátyol Kázmér rendes észjárása annál az időpontnál, amikor anno… annórum Bécsbe utazott… Aztán már mindenről egészen helyes fogalma volt, a fogaskerék rendesen forgott tovább.
Az Ibolya utcában, a hosszú, sárga házban, ahol még kert is volt az udvaron, amelyben a Fátyol kisasszonyok virágokat neveltek, köztiszteletben állott az öreg Fátyol. Hosszú, fehér haja, patriarkális szakálla és bécsi fogsága tekintélyt szerzett neki a Józsefvárosban. Senki sem tudta, hogy Fátyol Kázmér igen alantas hivatalt tölt be csupán Budán a minisztériumban, és a szomszédok szívesen hitelt adtak annak a feltevésnek, hogy az öreg Fátyol csupán passzióból jár a hivatalába.
A kisasszonyok nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a családnak megfelelő tekintélye legyen.
Hárman voltak a leányok. Marietta, a legidősebb és az utána következő Janka abban az időben már lemondtak arról, hogy férjhez menjenek valami milliomoshoz, emígy segítvén imádott atyjukon. Ha gondoltak is férjhez menésre, nagyon titokban cselekedtek azt, titkolva egymás előtt is a lehetetlennek látszó gondolatot. Mariettának néhány fehér szál vegyült már barna hajába, és asszonyos, telt termeténél fogva a környéken „tekintetes asszonynak” hívták. Marietta lassan megszokta azt, hogy ő már asszony, holott leány volt, és éppen ezért furcsának tetszett volna előtte, ha valaki udvarolgatni kezdett volna neki. Sőt olykor, ha röpke bókot hallott a szomszédoktól, boltosoktól, hol megfordult, kedves szomorúsággal legyintett a kezével:
– Ugyan, ne gúnyolódjanak már az ilyen vénaszonnyal, amilyen én vagyok!
Még az öreg Fátyol is elismerte Marietta asszony voltát, mert ha olykor valami rossz fát tett a tűzre – elmaradozott a józsefvárosi kocsmákban, vagy elkártyázta elsején a fizetését –, mindig bizonyos bűnbánattal fordult Mariettához:
– Bocsáss meg, asszony, sohasem teszem többé.
Marietta – mit tehetett szegény egyebet – nevetni kezdett könnyei mögött, és úgy felelt, ahogyan egykor az anyjától hallotta: – Javíthatatlan vagy, kedvesem.
A háztartás tulajdonképpeni feje igazában Janka volt. Ez a kissé himlőhelyes, tagbaszakadt, hallgatag leány dolgozott két cseléd helyett, főzött,304 mosott, gazdálkodott a család rendelkezésére álló csekély pénzzel, és szerényen átengedte a háziasszonyi dicsőséget a nénjének. Mariettának voltak nagyúri hajlamai, szerette a finom kesztyűket, jó ruhákat. És Janka mindig gondoskodott arról, hogy Marietta kielégíthesse passzióját. És boldog volt, ha Marietta megajándékozta elhasznált kesztyűivel, ruháival. Míg reggeltől estig a konyhán dolgozott, egész hajnalig pörgette a varrógépet a himlőhelyes Janka, és varrta azokat a fehérneműket, amelyeket aztán hordárral küldtek a megrendelőkhöz. Viczky Gábor hat esztendő alatt, amelyet a Fátyol családnál töltött, sohasem hallott arról beszélni, hogy Janka miért és kinek varr éjjelenként. Mintha egymás között is titkolták volna a dolgot, Janka addig sohasem ült a nappal letakart varrógéphez, amíg az egész család nem tért nyugalomra. Meglehet, azt hitték, hogy sem Viczky, sem a szomszédok nem hallják a varrógép pergését, miután ők maguk nem akarták hallani. Janka sohasem ült addig asztalhoz, amíg mindenki nem evett, mert a tálalást csak nem bízhatta a cselédre! A cselédre, akiről mindig beszéltek, akit Viczky Gábor hat esztendő alatt sohasem látott. Könnyen meglehet, hogy az idők folyamán ők maguk is elhitték, hogy van valahol valami cselédjük, hisz annyit beszéltek róla! Ugyancsak Janka volt az, aki a hónap vége felé gyomrát panaszolta, és nem vacsorázott. Az örökös munka, szakadatlan foglalkozás nem ártott meg Jankának, még szép is volt ez az erős, komoly leány. Tiszta, csinos háziruhájában, ha a csengetésre ajtót nyitott valami idegen előtt, szolgálatkészen kérdezte:
– Kit tetszik keresni? A tekintetes asszonyt vagy a tekintetes urat?
Ugyancsak Jankával történt meg az a szégyen, hogy a pék, aki reggelenként a kiflit hordta, egy napon beállított Mariettához, és annak módja szerint megkérte a tekintetes asszony szobalányának a kezét… Később, ha Marietta szeszélyes kedvében volt, néha gúnyolódva emlegette ezt a péket, Janka pedig lesütötte a szemét.
A harmadik leány, Rózsa volt a család szeme fénye. Az öreg Fátyol egyszer kitalálta, hogy Rózsa az a sorsjegy, amelyet, ha egyszer kihúznak, főnyereményt üt, és azóta Rózsának a neve otthon „sorsjegy” lett.
– A mi családi reskontónk ma ismét meghódította a lóvasúti konduktort – jelentette félig tréfásan, félig komolyan Rózsa, amikor déltájban a színésziskolából hazajött.
Majd máskor:
– A családi reskontónak új cipő kell. Mert micsoda szégyen volna, ha lyukas cipőben húznák ki! – Egyszer azt jelentette:305
– A sorsjegyet szerződtetni akarta egy vidéki direktor. De a sorsjegy csak pesti primadonna akar lenni.
Vidám, nagy hajú, lángoló szemű gyermeklány volt Rózsa. De a vidámságából hiányzott a szeles pajzánság, amellyel az ifjú színészleányok rendesen tüntetőleg megkülönböztetni akarják magukat a rendes „házilányoktól”, inkább valami bájos, csendes szomorúság érzett ki mindig a hangjából, nevetéséből. Valami olyan komoly szomorúság, amely önkéntelenül rokonszenvet keltett mindenkiben, aki a leánnyal érintkezett. Sőt még azzal is tisztában volt, hogy pályáján ezer veszedelem leskelődik reá, és már elég veszedelem magába véve az is, ha mindegyik veszedelmet szerencsésen elkerülte. Húszesztendős volt Rózsa, de néha gyermekebb volt a süldő leánynál, míg máskor komolyság, életfelfogás dolgában még Mariettán is túltett. Egyszer azt beszélték róla, hogy igen nagy tehetsége van a színjátszáshoz, máskor a legkisebb rátermettséget is megtagadták tőle. Olyan volt ez a leány, mint az áprilisi napsugár; szomorúsága és vidámsága, magába vonult csöndessége, majd kitörő jókedve arról beszélt, hogy odabenn egy szeszélyes, hangulatos, változatos kis lélek rejtőzik, akiben a színek és az árnyékok úgy váltogatják egymást, mint az áprilisi napsugár fénye és borulata.
Viczky Gábor az első években, amelyet a Fátyol családnál töltött, Mariettába volt szerelmes, ha ugyan szerelemnek lehet nevezni egy fiatal diákgyerek rajongását valamely nálánál sokkal idősebb, műveltebb, kedves asszony iránt, aki ártatlan kacérsággal jön reá a rajongó szerelemre, amelyet a gyermekifjúban ébresztett. Amikor Marietta gyermek volt, a híres tölgyek még olyan büszkén zúgtak az ősi birtokon, mintha még ezer esztendeig mindég a Fátyoloknak zúgnának. Az anyja, született Csáky bárónő, nagyralátó asszony volt, és Marietta süldő lány korában már franciául beszélt az egri püspökkel, aki bérmáló útjában a Fátyolék falujába is elvetődik, míg ugyanakkor Jankának angol nevelőnőt fogadtak.
A hosszú, téli estéken, amikor a három Fátyol leány kézimunka vagy regény mellett ülte körül a kerek asztalt a függőlámpa alatt, Viczky Gábor is odahurcolkodott a könyveivel, és csendesen tanulgatott a leányok között. Marietta olykor elmélázva dőlt hátra a széken, és míg megigazította asszonyos pongyoláján a csipkéket, megszólalt:
– Elfelejtek franciául, ha nem beszélhetek senkivel.
Viczky Gábor egy esztendő alatt szépen játszva megtanult franciául a kerek asztal mellett.306
Marietta nagyon jó tanárnő volt, és ártatlan kacérsággal ígért csókot Gábornak, amint az első francia levelet intézi hozzá.
Naiv, gyermekes szerelem volt az, amely az idős leány és a gyermekifjú között sokáig lappangott. Marietta, ha ábrándos napja volt, az ujjain kiszámította, hogy hány esztendő múlva lesz Gábor abban a korban, mikor megnősülhet, és titkon azt gondolta, hogy ő akkor még nem is lesz olyan nagyon öreg.
Lappangott a szerelem, de lángra sohasem gyúlt, mert Marietta nemes, tisztalelkű nő volt, aki talán inkább meghalt volna, mintsem valami tisztátalanságot kövessen el.
Viczky Gábor, midőn egy ősszel visszatért Pestre Baracsky úrtól, ahol a nyári vakációt töltötte, valahogyan úgy érezte, hogy a két hónap alatt kiszeretett szerelméből. Elégette a verseket, amelyeket Mariettához írogatott, és naplójába, amelyet diákos pontossággal, szeretettel írt, ezen sorokat írta be:
„Mától fogva új életet kezdek, szakítok könnyelmű szenvedélyeimmel, mert én szegény ember vagyok, akinek nem lehetnek szenvedélyei…”
A szenvedélyek alatt titokban a szegény Mariettát gondolta, aki ártatlan, vénlányos vágyódással várta vissza egész nyáron a Bayard-frizurás diákot. Sőt egyszer levelet is írt neki, amelyben anyáskodó gonddal ajánlotta figyelmébe, hogy vigyázzon Gábor az egészségére, és óvakodjon a rossz emberektől, mert akkor mindnyájukat nagyon megszomorítaná.
Viczky Gábor ősszel, amidőn könyveivel letelepedett a kerek asztal mellett, észrevétlenül cserélt helyet. Eddig szemben ült a régi, kakukkos órával, amelynek megsárgult lapján gyakran nézte aggódva, mint közeledik a lefekvés órája, amikor meg kell válni a kerek asztaltól, Mariettától és mindentől, amit addig az életben kedvesnek ismert, most hátat fordított az órának, és a Janka szomszédságába jutott. A hallgatag, komoly leányra különös hatással volt a fiatalember szomszédsága. Vannak olyan magános, bezárt lelkek, „mimosa pudicá”-k, amelyek titokjelesek, ismeretlenek, és a legteljesebb mértékben zárkózottak mindaddig, amíg a legkisebb érintés nem jut zárjukhoz. Akkor egyszerre megnyílnak, szégyenkezve, de boldogan tárják fel kincseiket, tartalmukat, mintha alig várták volna az időt, hogy előadhassák azt, amijük van.
A himlőhelyes Jankával eddig még nemigen beszélt fiatalember, vagy ha beszélt is, hát nem sokra ment vele. A leány a konyhában vagy varrógépje mellett érezte magát legjobban. Félt, kerülte az embereket, mert307 azt hitte magáról, hogy roppant csúnya azokkal a foltocskákkal az arcán. Pedig nem volt csúnya, sőt talán szép is volt, amint szemérmes pirulással, visszafojtott lélegzettel ült helyén, míg Gábor könyveibe mélyedt. Látszott rajta, hogy mindig azon töri a fejét, vajon milyen ürügy alatt vonulhatna vissza kedves konyhájába, ahol senki sem látja a szegény mimosa pudicát.
Egyszer Gábor véletlenül felpillantott a könyvből, amely előtte volt, és úgy érezte, hogy valaki erősen nézi oldalról. Hirtelen arra fordította a fejét, és a Janka becsületes két barna szemét látta magával szemben. Látta azt a két szemet, amely rajongással, odaadással pihent a fején, amíg ő tanult. De látta az esdeklő tekintetet is, amelyet később reá vetett a leány. Mintha csak azt mondta volna:
– Kérlek, nagyon kérlek, ne vedd észre, hogy az előbb néztelek. Igazán nem tudom, hogyan lehettem olyan ostoba, hogy elárultam magam…
Viczky Gábor ettől az estétől fogva nagyobb figyelmet szentelt Jankának, mint addig. Apró bókokat mondogatott neki, ha napközben találkoztak. Egyszer megdicsérte a kezét, máskor a főztjétől volt elragadtatva.
Janka hálás boldogsággal fogadta, hogy Gábornak méltóztatik vele foglalkozni, és egy napon nagy pirulással előadta, hogy ő már régen tervezi azt, hogy Gábort megtanítja angolul. Mert nem felejtett ám el angolul Janka. Vasárnaponkint – ez volt minden szórakozása a leánynak – ellátogatott az anglikán templomba, ahol angol szót hallott. Egyszer véletlenül bevallotta azt is – amikor már beszédesebb lett –, hogy számos ismerőse van a budapesti angolok között, akikkel a misén szokott találkozni. Több előkelő asszony hívta már a házához, de ő nem mert sehová se elmenni.
És Viczky Gábor angolul tanult. Bejegyezte a naplójába, amelyet egy kereskedő pontosságával és lelkiismeretességével írt, hogy:
„Azt hiszem, hogy a Vénusz csillag jegyében születtem. A nők által fogok boldogulni az életben. Eddig, amit még tanultam és eltettem a tarisznyámba, hogy majd az életben elővehessem, mindent a nőktől kaptam…”
Szép, sugár fiatalember volt Viczky Gábor, ábrándos tekintete, hajviselete és csendes viselkedése bizonyos romantikus külsőt kölcsönzött neki. Éppen nem csodálkozott azon, hogy hatással van a női szívekre, sőt bizonyos tekintetben számított arra, hogy a nők nem fognak idegenkedni tőle az életben. És szorgalmasan tanult angolul a himlőhelyes Jankától.308
Az erős, széles vállú leány, akinek kezében egy férfi határozottsága, erélye rejtőzködött, aki azelőtt hetekig nem nyitotta szóra az ajkát, csodálatos metamorfózison ment keresztül. Beszédes, víg hangú teremtés lett, aki esténként olyan bohókás történeteket mesélt el, amelyeknek eredetéről maga sem tudott számot adni. Olvasta őket, vagy hallotta? Csupán a szemérmes arcpirulás maradt meg a régi Jankából, amely pirulás mindig elöntötte arcát, ha a tekintetek rászegeződtek.
Marietta nem is mulasztott el egy csípős megjegyzést, amelyre még Gábor is elmosolyodott, és amely megjegyzésnek szomorú következménye lett.
Egyszer ugyanis, amint Janka azt beszélte el éppen, hogy miről prédikált az angol pap, nem csekély utánzási tehetséggel mímelve a papnak lapos, vontatott hangját, Marietta hirtelen előrehajolt, és könyökére támaszkodva, a Janka szemébe nézett:
– Már régen gondolkoztam azon, hogy kihez is hasonlítasz te voltaképpen, Janka. Most, ebben a percben eszembe jutott. Te vagy a Münchhausen báró postakürtje, amelybe a téli hidegben belefagytak a hangok, de amint a meleg postaállomásra értek, a kürt magától megszólalt, mert a hangok benne felengedtek. Te vagy a Münchhausen kürtje!
Rózsa, aki valami regényt lapozgatott, felütötte a fejét, és a legtermészetesebb hangon így szólt:
– Magam is azt hiszem.
A diák csaknem hangosan nevetett, és Fátyol bácsi, aki ezen az estén kivételesen odahaza volt, és egy sarokban üldögélve, órákig bámulta a fénykarikát, amelyet a lámpa fénye a mennyezetre vetett, köhintett:
– A Münchhausen kürtje?…
Aztán nagyot sóhajtott:
– A Münchhausen kürtje?… Azt mondjátok meg inkább, hová tette Viczky Eduárd a bűvös zöld selyemerszényt, és akkor van értelme az egész beszédnek.
Levette tekintetét a mennyezetről, és olyanformán nyögött fel, mintha az igen nagy nehézségbe került volna. A lángpirossá vált Jankára szegezte a szemét, és gyöngéden mormogta:
– Ne törődj az ostobaságokkal, Janka lányom… Csupán két rejtély van a világon. Az egyik rejtély az, hogy miért üldözi Fátyol Kázmért a makk király, a másik pedig az, hová tette Viczky Eduárd a zöld selyemerszényt? Ezek a megfejthetetlen dolgok.
Ezek voltak rendesen azok a szavak, amelyekkel Fátyol bácsi a vitát309 bezárni szokta. A leányok sokkal jobban tisztelték öreg apjukat, semhogy tovább folytatták volna a vitatkozást, ha az öreg közbeszólt. Régi szokás szerint úgy szimulálták valamennyien, mintha csakugyan a megfejthetetlen rejtélyeken gondolkoznának, amíg az apjuk fürkésző tekintete rajtuk nyugodott. Az öreg lassan fordította tekintetét a megszokott mennyezet felé, de olykor a bolondok ravaszságával még visszapillantott: vajon csakugyan a feladott rejtélyeken gondolkoznak-e a leányok, nem valami léhaságon-e. A leányoknak az arca be volt tanulva a leskelődésekre, és sohasem árulták el magukat.
Most is elhallgattak, csupán Rózsa kuncogott belé a regénybe egy negyedóra múlva:
– A Münchhausen kürtje!
Marietta szigorú, feddő pillantást vetett a leányra, és a szemével intett Janka felé, aki haloványan, szomorúan ült a helyén.
És ezen az éjszakán csak késő éjfél felé kezdett el berregni a varrógép.
Viczky, hogy nem hallotta a megszokott zajt, nem tudott elaludni, és hallgatózva emelte fel párnájáról a fejét. Lassan-lassan kivehette az éjszaka csöndjében a visszafojtott, keserves zokogást, amely a leányok szobája felől hallatszott. Hallotta a leányok kérlelő, halk suttogását. Könnyen kitalálhatta, hogy a megbántott Jankát kérlelik, vigasztalják.
Hanem a mimosa pudica bezárult ezzel. Az angol leckék elmaradtak, és Janka sokáig tartózkodott a konyhában esténkint, főfájás ürügye alatt.
Viczky Gábor sohasem tanult meg tökéletesen angolul, és később, ha eszébe jutott neki a dolog, mérgelődve dünnyögte:
– Egy ostoba röhejnek köszönhetem, hogy nem tudok angolul.
Tavasszal, egyszer délben, Rózsa nagy ujjongással jött haza a színésziskolából.
Marietta, aki költeményeket olvasott, csudálkozva állott fel a kanapéról, míg Rózsa a szalmakalapját a sarokba hajította.
– Talán szerződtettek? – kérdezte Marietta.
Rózsa legyintett a kezével.
– Több, sokkal több.
– Talán megkért valami néger király?
– Még annál is több.
Körültáncolta a szobát, és vidám volt, mint már régen a szomorkás leány.
– Beszélj már! – faggatta Marietta, aki méltóságteljes magatartását310 lassan elvesztette. Szinte reszketett a kíváncsiságtól. Hogy könnyítsen magán, kinyitotta az előszobaajtót, és kiszólt:
– Janka, gyere be, ez a leány megbolondult.
Janka, aki még mindig duzzogott egy kicsit a Münchhausen kürtjéért, letörölte a kezét, és bedugta a fejét az ajtón.
– Én tudom, mi a baja – szólt csendesen –, szabad lesz neki a Júlia szerepét eljátszani a vizsgán.
Rózsa olyan mozdulatot tett a kezével, mint aki megveti az egész világot, különösen benne Júlia szerepét. Azután megszólalt:
– Ti úgy éltek itthon, mint a medvék barlangjukban. Nem tudtok semmit arról, ami odakünn a világban történik. Marietta, a nagyvilági hölgy még újságot sem szokott olvasni hétszámra.
Marietta az ajkába harapott:
– Nem érdekelnek a magyar lapok. Franciát meg nem olvashatok. Különben mi történt? Nyomban mondd meg!
Rózsa ártatlan arcot vágott:
– Nem történt semmi. Csak éppen az, hogy ma kezdődnek a pesti lóversenyek.
Mintha valami varázsigét ejtett volna ki Rózsa. Janka a konyhából a szobába lépett, hogy hirtelen visszahúzódjon, mert észrevette, hogy fehér köténye nem a legkifogástalanabb; Marietta szinte elpirult az izgalomtól, és önfeledten hebegte:
– Es nincs új fehér kesztyűm! Fehér kesztyűt kell vennem mindjárt. Janka, adj pénzt!
Rózsa azonban nyomban a konyhaajtó elé lépett, és védőleg terjesztette ki a karját:
– Olyan nincs. Nem fogjuk most kesztyűre kidobni a pénzt, lóversenyidőben.
Marietta toppantott a lábával:
– Fehér kesztyű nélkül pedig nem megyek.
Janka, aki maga is izgatott volt a fenyegető pénzpazarlás gondolatára, hirtelen közbeszólt:
– Majd én kitisztítom a kesztyűdet. Olyan lesz, mintha új volna. Tudod, ha én ígérem…
Nem kellett befejezni a mondatot, Marietta megnyugodva ült vissza a kanapéra. Rózsa pedig vígan kiáltott Jankának:
– És most, vérszopó uzsorás, elő a maravédivel. Lássuk, mennyi pénzünk van a tavaszi lóverseny első napján.311
Bolondos, víg hangulat támadt a szobában. A falakról az aranyrámás ősök, merev tekintetű asszonyságok és nyírott bajuszú urak szinte csodálkozva néztek alá a vidám társaságra. Pedig megszokhatták volna már a vidámságot, amely a tavaszi lóversenyek első napjain rendesen beköltözött az Ibolya utcai lakásba.
A Fátyol kisasszonyok szenvedélyes lóversenyjátékosok voltak. A sorsnak valami különös kedvezése volt az, amidőn a Fátyol kisasszonyokat megsegítette a lóversenyjátékban. Évek óta játszottak, és állandóan nyertek. Persze kicsiny, szóra alig érdemes összegeket, de a leányoknak minden krajcár jólesett, amelyet szerezhettek. A toalettgondok nyomban elsimultak, és Janka olyan ebédeket főzött, hogy bankettnek is beillett volna. Rendesen csak Marietta és Rózsa látogatták a versenyteret, persze a legolcsóbb helyet – azon ürügy alatt, hogy ott ismerőssel, aki megszólíthatná őket, nem találkoznak. De ha jól futottak a lovacskák, rábeszélték Jankát is a kirándulásra, amit Janka utólag mindig megbánt, megsajnálta a kiadott pénzt.
– Jobb a templomba járni – mondta –, ott nem kell belépődíjat fizetni.
De nem kevésbé volt szenvedélyes játékos Janka, mint testvérei, azért gondolkodás nélkül hozta elő valami rejtekhelyről a cserépperselyt, amelyet nagy ünnepélyességgel feltörtek. Összekuporgatott krajcárkák, hatoskák, itt-ott egy forintocska rejtőzött a perselyben, és a leányok nagy figyelemmel olvasták meg a pénzt. Janka olyan könnyű szívvel állott az asztal mellett, mintha nem a keservesen összerakosgatott pénzecskéről volna most szó, hanem valami talált kincsről, amelynek lehet könnyelműen a hátára verni. De hisz nyernek. Biztosan nyernek, mert az nem is lehet másképpen. A jó Isten, aki mindeneket igen jól elintéz, számtalan gondja között bizonyosan gondolt a szegény Fátyol leányokra, hogy nem engedte a pénzecskéjüket elveszni. Mert ha egyszer elvesztenék a pénzüket, abból olyan nagy baj lenne, hogy azt előre el sem lehet gondolni. A kisasszonyok tudták, hogy a jó Isten vigyáz rájuk, és ezért nem féltek a lóversenyjátéktól.
Hanem ezen a napon nem volt szerencséjük a játékban.
Viczky Gábor, aki hűséges kísérője volt a kisasszonyoknak szárazon és vízen, hiába vigasztalta a vesztes leányokat. Marietta aránylag hősiesen viselte a sors csapását. Kissé elcsodálkozva, meglepetve nézett maga elé,312 mint aki valami váratlan lehetetlenséggel találkozott útjában, és a gondolataiból is elárult annyit, halkan mondván:
– Teljesen mindegy lett volna, ha megvesszük a fehér kesztyűt. Az legalább megmaradt volna.
Továbbá egy-két lépéssel mindig elöl ment, amint a tavaszi estéken a versenytérről az Ibolya utca felé ballagtak. Megvető pillantásokat vetett a mellettük elrobogó fiákerekre, fogatokra. Mintha csak azt akarta volna pillantásával kifejezni, hogy ők is mehetnének kocsin haza, de egészségesebb dolognak tarják a gyaloglást.
Viczky, aki Rózsa oldalán, hátul ballagott, egy darabig szintén szomorúan horgasztotta le a fejét. Nem azon búsult, hogy zsebpénzét elveszítette, hanem Baracsky bácsira, a gyámjára dühöngött előre, aki csupán az ötödik expresszlevélre fog majd új pénzt küldeni. Egyébként is dühös volt, ha Baracsky bácsi jutott eszébe. Semmi tisztelettel nem viselkedett gyámapja iránt; meg volt győződve arról, hogy az öregúr lelkiismeretlenül lopkodja a gondjaira bízott örökséget. Fél füllel hallotta otthon, hogy Baracsky bácsi Viczkón, az ősi birtokon olyan sertésólat építtetett a gyámfia költségére, amelybe lépcsőkön kellett felmenni, és tízezer forintba került.
– Az öreg Viczky halálra kacagja magát a másvilágon, ha ezt az ólat látja – mondogatta Baracsky bácsi. – Teljesen az ő intenciói szerint épült.
Azonkívül tudomása volt arról is Gábornak, hogy gyámapja az árvaszékhez benyújtott számláiban hetenkint öt forintot számít fel a gyámfia hajnyírására. De legmulatságosabb volt a zsebórajavítás című tétel. Ezen aztán az egész vármegye kacagott. Az ifjú Viczky zsebórajavításra költötte a jövedelme tekintélyes részét. Legalábbis így volt a gyámapja előadása szerint.
– A vén gazember! – kiáltott fel Viczky Gábor, gondolatai közepette, mert hisz az ember rossz kedvében szokott megfeledkezni magáról.
Rózsa, aki még mindig a versenyprogramon tanulmányozta azt, hogy hogyan is kellett volna játszani, élénken felkiáltott:
– Igaza van! Ez a Huxtable egy vén gazember. Nem lovagolta ki a lovat. Ezeknek a vén zsokéknak mindig a csaláson jár az eszük. Ha kellő eréllyel szólította volna fel a lovat, a Cascarade-mén hűségesen eleget tesz kötelességének.
Rózsa, mint a Fátyol családnak azon tagja, ki legtöbbet forgott a világban, úgy dobálózott a turfkifejezésekkel, mintha egész életét istállókban, zsokék között töltötte volna.313
Marietta a Rózsa megjegyzésére félig hátrafordult, és fájdalmas gúnnyal kérdezte:
– Kíváncsi vagyok, hogy odahaza Jankát is meg tudod-e majd vigasztalni a zsokék huncutságával? – szólt, és nyomban hátat fordított.
– Janka! – kiáltott fel önfeledten Rózsa. Őszinte rémület látszott az arcán. – Valóban, Jankára eddig nem is gondoltunk. Legjobb volna tán haza se menni.
– Formálisan szerelmes voltál a Cascarade-ménbe – jegyezte meg csípősen Marietta.
Rózsa elpirult, védte az igazát.
– Ha ismernéd egyáltalában a sportot, te is esküt tettél volna a győzelmére.
– Én nem ismerem a sportot, csupán annyit tudok, hogy amint befordulunk az Ibolya utcába, Jankát látni fogjuk a kapuban várni – mormogta Marietta, és csaknem könnyek szöktek a szemébe.
– Szegény Janka – sóhajtotta Rózsa. – Ő sem érti a sportot.
A két lány között most csendes, de annál izgalmasabb vita kerekedett azon, hogy voltaképpen melyikük is oka a veszteségnek. Ez a vita fontos volt azért, mert a vesztesnek kellett otthon a Janka előreláthatólag keserves szemrehányásait vállalni. Marietta erősen védelmezte a maga igazát, míg Rózsa egyszerre vállat vont, és elszántan mondta:
– Eh bien! Legyek én az oka. Júliusban úgyis itt hagylak benneteket. Elmegyek vidékre színésznőnek.
Marietta nem felelt. Ismerte már Rózsának ezt a fenyegetését. Ha valamiért megkorholták odahaza, elsősorban Tespis kordéjához akart szegődni. De Viczky, aki a leány mellett lépkedett, látta a Rózsa arcán, kivette a hangjából, hogy elhatározása komoly, és csak az alkalmat várta, hogy szándékát előadhassa.
– Bizony, itt hagylak benneteket, kedveseim – folytatta napernyőjét himbálva Rózsa. – Nem mondom, hogy ha majd egyedül leszek, nem fogok sírni utána tok, mert hisz alapjában véve mégis szerettetek engem. De elmegyek, mert így már unom az életemet, úgy unom, hogy szinte fáj…
Viczky Gábor meglepetve nézett a leányra. Nem a szavak lepték meg, hanem a hang, amelyen a szavakat mondta. Fájdalmas, elkeseredett, szinte kétségbeesett hang volt az. És a leány azután tompa szomorúsággal nézett a lába elé, a porba. A külvárosi fák, amelyek fejük felett virágoztak, esti illattal töltötték el a csendes utcácskát, amelynek mind a két314 oldala vég nélküli palánknak látszott. Mintha ezer mérföldnyire lettek volna a fővárostól. Az ég felettük vöröses és tágas volt, mint kisvárosokban. Csend volt, szekér nem zörgött, valamelyik közeli kertben viola nyílott, és a violaillat átszállott a palánkokon. Valami névtelen utca volt ez, amelyet még eddig elkerült a főváros építkező kedve. Rózsa megrúgta cipője orrával a port:
– Itt éljek talán egész életemben? – kérdezte mintegy önmagától. – Ki tudja? Odakünn az életben talán a dicsőség, siker vár, én pedig elbúvok előlük az Ibolya utcába, a nénjeim köténye mellé. Szabad akarok lenni – folytatta szavaló hangon –, hogy élvezhessem az életet. Nem a színpad varázsa vonz – ó, a színpad csak a félbolondokat és eszelősöket vonzza –, az élet, a nagy, virágzó, illatos élet csal magához. A színpad csupán a kapukulcsa annak az életnek, amelyre én vágyakozom.
Viczky, maga sem tudta, miért, zokon vette a leány szavait. Azt vette észre, hogy egy kissé haragszik azért, amiért a leány el mer kívánkozni közülük. Idegen emberek közé megy, akik gonosz szándékú bókokkal, dicséretekkel halmozzák el, amelyben otthon sohasem volt része. Bizonyosan sokan nyújtják majd ki bűnös kezüket a virágszál után, ha annak őrzője nem lesz. Tudja Isten, valami különös érzés vett rajta erőt, amelyet idáig sohasem érzett. Fél szemmel végigmérte a leányt, aki mellette lehajtott fejjel, mozdulatlan arccal lépkedett, és fájdalmasan szeretett volna felkiáltani arra a gondolatra, hogy e tiszta arcot, nemes homlokot, finom árnyékolású szemeket – amelyek fölött mintha a mesék, álmok sejtelemszerű árnya borongott volna – nem fogja többé olyannak láthatni, mint most látja. A leány álmatag, halk lépései másfelé fognak vezetni, és a finom körvonalú mell, amely lágyan domborult, mint egy aranyfácáné, az élet indulatai, szenvedélyei alatt fog lihegni. Egy pillanat alatt látni vélte a gyermekded nőcskét évek múltán. A kis fekete, némileg kopottas félcipő, amelynek szalagcsokra olyan szende volt, mint egy zárdanövendéké, eltűnik, és helyette aranysarukat lát, amelyeket szikrázó csatok ékesítenek. Az olcsó, fehér ruhácskát, amely a tiszta szegénység hűségével simul most a leány álomszerű termetére, nehéz selymek és bársonyok váltják fel. Egy régi német képes újságban egy este a kisasszonyok megtalálták Pompadour asszony ruháját. Rózsa könnyű szívvel mutatott a képre, s így szólt:
– Nekem is lesz majd ilyen ruhám!
És Viczky képzeletében már ama híres maitresse hattyúprémes, hosszú derekú ruháját látta a mellette lépkedő leányon. Fejéről kócsagtollak315 lengtek, mint a mágnásasszonyok kalapjáról a lóversenytéren, és Viczky rajtakapta magát, hogy sóhajtott, és az ökle összeszorult. Száraz volt a torka, amint tréfás gúnnyal kérdezte:
– Ugyan mire is vágyakozik az életben, kedves Rózsa?
A leány felemelte a fejét, a Viczky szemébe nézett, és határozott hangon mondta:
– Legelsőbben is gazdag szeretnék lenni! – Szegény, szűkös viszonyok között élő nők és férfiak gyakran mondják ezt, de annak nem tulajdonítanak annyi jelentőséget, mint Viczky Gábor húszesztendős szívével. Szinte meglepődött azon, amit a leány mondott, és csak frázis jutott az eszébe:
– A gazdagság nem minden!
– Körülbelül minden – felelte nyugodtan a leány. – Én ismerem a szegénységet. Tudom, hogy az szerfölött rossz. A gazdagság nem lehet rosszabb…
Viczky Gábor ekkor először életében feledkezett meg arról, hogy a higgadtság és a nyugalom a legnagyobb darab gyémántok közül való. Szenvedélyes, meg-megcsukló hangon szólalt meg:
– Ha nem hallott volna róla, most megmondom magának, hogy én apai örökségbe azt kaptam, hogy mindig szegény ember legyek, mert csak így leszek boldog…
– Az apám beszélt néha ilyesmit. Az ön atyja filozófus volt.
– Csak mondja ki bátran: bolond volt. Már életében ezt mondták róla, amikor pedig meghalt, akkor mindenki meggyőződött arról, hogy a közvéleménynek igaza volt. Viczky Eduárd bolond volt! – Pedig dehogyis volt az! Az én apám volt a legokosabb ember, akit ismertem. A legokosabb akkor volt, amikor úgy végrendelkezett, hogy én aránylag szegény emberként nőjek föl, és szegény embernek érezzem magam mindig. Az apámnak annyi pénze volt, mint a pelyva. És sohasem volt boldog, sőt boldogtalanabb volt a legutolsó embernél. Én tudom, mert én ismertem őt. Vad mulatságai, őrjöngő tivornyái, amelyekben életének legnagyobb részét eltöltötte, eléggé bizonyították, hogy valami nem volt rendben a gépezetében, de ha látta volna őt búskomoran, fáradtan és boldogtalanul üldögélni csendes estéken, lehajtott fejjel, magányosan, míg homlokán bánatos gondolatok árnyai látszottak; – ha látta volna, milyen undorral és megvetéssel szórta el aranyait úton-útfélen, mintha a boldogtalanságot és a bajt hajította volna el magától! – ha látta volna embergyűlöletét és emberfélelmét mindenkitől, aki hozzá közeledett, aki316 véleménye szerint csupán tömött tárcáját akarja elorozni; ha látta volna, mint én láttam, meghalni e jobb sorsra érdemes embert – akkor bizonyára nem tulajdonítana a gazdagságnak, a pénznek olyan jelentőséget, kedves Rózsa, mint tulajdonít. A pénznek semmi, semmi értéke nincs, mikor megvan. A pénznek csak addig van értéke, amíg nincs.
– Ön erkölcsös mesékkel traktál engem, kedves Gábor, mintha valami rossz, elvetemedett személy volnék – felelt csendesen a leány. – Pedig sem rossz, sem elvetemedett nem vagyok.
– Tudom – felelt meleg hangon Viczky. – Maga a legjobb leány. Szeretem magát.
A leány rávetette a szemét, és hosszasan nézett a Viczky arcába. Aztán megzavarodva sütötte le tekintetét a Viczky szeme előtt. Szórakozottan mormogta:
– A legjobb leány… Nem, az sem vagyok…
A végtelen palánkok mellett csendesen ballagtak. Az ég olyan volt felettük, mintha aranyfüstös volna, és ismét érzett a violaillat, amely időközben valahol elmaradt. Viczky önkéntelenül kinyújtotta a kezét, és természetesnek találta, hogy keze a leány kezével találkozik. Kicsi volt ez a tenyér és meleg, mint egy madárka fészke. A vékony cérnakesztyűn át a leány vérének lüktetése érzett.
– Szeretem magát – ismételte Viczky, de a hangja tompa volt az elfojtott szenvedélytől. – Nem merem kérdezni, hogy maga is szeret-e engem, hiszen ha még nem szeretne, szeretni fog egyszer. Mert én mindent megteszek, hogy maga engem szeressen. Még gazdaggá is teszem… mert maga gazdag akar lenni. Csak hagyjon fel azokkal a gondolatokkal, hogy elhagy minket, engem…
A leányok mindig higgadtabbak, mint a férfiak. Bizonyos percekben hamarébb nyerik vissza a józanságukat, mint a férfi. Ez édes percek mámorító varázsa, amely a májusi estében aranyködként borongott fejük körül: legelsőbben a leányról szállott el. Ő tudott legelőször megszólalni. És a hangja olyan volt, mint még soha, zengő és búskomoly.
– Most már nem kell sem a pénz, sem a gazdagság, Gábor… Csupán azt szeretném, ha az Ibolya utca még nagyon messze volna. A város másik oldalán volna.
Viczky megszorította a kezében fekvő kezet. Áradozva felelt:
– Ha akarja, egyáltalában eltűnik az Ibolya utca a föld színéről. Csak magától függ, Rózsa. Én majd megkérem a kezét, amint szokás, aztán elvégzem a dolgom a gyámapámmal – és nincs, többé nincs Ibolya utca.317 Sőt megígérek magának még valamit. Hogy soha nélkülözést ne szenvedjünk, megkeresem azt a legendabeli zöld erszényt, amelybe az apám a vagyonát rejtette. Annak meg kell lenni valahol, és bizonyos, hogy megtalálom. Én jól ismertem az apám szokásait, bolondságait. Eddig nem jutott eszembe keresni az erszényt. Szinte féltem tőle, ha megtalálom. Babonás, gyermekesen naiv hittel azt képzeltem néha, hogy valami átok fűződik a bűvös erszényhez, amely átok rajtam is megfoganna, ha kezembe jutna az erszény. Most már látom, hogy ez a hit ostobaság volt. Az erszényt megkeresem, mert szükségünk lesz reá.
Rózsa hirtelen megállott, és a Viczky szemébe nézett. Kezét karjára tette, és mozdulatlan arcán félelem tükröződött.
– Gábor, ígérjen meg nekem valamit. Most, ebben a szent, soha vissza nem térő, boldog pillanatban!
Viczky esküvésre emelte a kezét, de Rózsa gyöngéden lenyomta a karját.
– Ne esküdjön; elég, ha megígéri. Ígérje meg nekem azt – mondta csöndes, meggondolt hangon a leány –, hogy a bűvös erszényt sohasem fogja keresni. Soha-soha egyetlen lépést nem tesz, hogy az erszényt megtalálja.
Viczky meglepetten nézett a leányra.
– Nem értem – mormogta. – Az előbb másképpen szólott, Rózsa.
Rózsa elpirult, és a kezét a Viczky nyaka köré csúsztatta:
– Ígérd meg, Gábor… Én babonás vagyok, mindig nagyon babonás voltam. Valami azt súgja nekem, hogy az az erszény nagy, igen nagy szerencsétlenséget rejt magában.
– Vagyon van benne – felelte nevetve Viczky. – Vagyon, amelyre maga vágyakozik.
A leány összekulcsolta a kezét.
– Kérlek, Gábor… Nekem nem kell semmi. Csupán az elkeseredés beszélt belőlem. Hadd a legendákat, hadd födje be őket a por. A legendák nem mondanak igazat. Abban az erszényben nem kincs van, hanem átok, amely üldözte az atyádat, és üldözőbe vesz tégedet is. Hagyd pihenni a legendákat…
Szinte fátumszerűen hangzottak a leány szavai a csendes estében. Látnoki tekintettel nézett a Viczky arcába, és két kezét óvólag emelte fel.
Viczky megnyugtatni próbálta:
– Ne beszéljünk most az erszényről, Rózsa… Nem olyan könnyű dolog azt megtalálni, sokan kereshették azt már az apám halála óta.318
– Ne keresd az erszényt! – ismételte a leány.
Már csaknem sötétség vette őket körül. A nap letűnt a távoli kertek mögött, és egy helyen a jegenyék ijesztő árnyakat vetettek a földre. A palánk olyan sötét és félelmetes volt, mintha a temető kerítése volna. Csak messze, messze pislogott egy lámpa, amelyet az esti párák lebegtek körül. Megfogták egymás kezét, és sietve mentek tovább.
A sötétben megszólalt a Marietta hangja, aki észrevétlenül jó messzire elhagyta őket:
– Hol jártatok, gyerekek? – kérdezte. – Ahol az a lámpás van, ott kezdődik a mi utcánk. Szegény Janka! – tette hozzá sóhajtva. – Belebetegszik az izgatottságba.
Legnagyobb csodálkozására az ijesztgetésekre sem a leány, sem Viczky nem válaszolt. Jókedvűen mentek egymás mellett, és lóbázták a kezüket, mint a vasárnapi kirándulók. Rózsa, aki úgy tudott fütyülni, mint egy juhász, egy indulót fütyült, amelyet a versenytéren játszott a katonabanda. A füttyszó mellett értek hazáig.
A kapuban csakugyan várta őket valaki, de nem Janka, hanem az öreg Fátyol Kázmér. Az öregúr húsz esztendő óta nem volt ilyen tájban odahaza, valami nagy dolognak kellett történni, hogy mellőzte a külvárosi asztaltársaságot. Bojtos házisapka volt a fején, és a kezében hosszú szárú pipa, mintha saját falusi kúriája előtt álldogálna.
– Servus humillimus! – kiáltott fel szokatlan élénkséggel, és megemelte bojtos sapkáját. – Van szerencsém üdvözölni Viczkó és a hozzá tartozók urát és fejedelmét. Adja az ég kegyelme…
– Kérlek, atyus! – vágott közbe türelmetlenül Marietta. – Mondd el gyorsan. Megtalálták tán az erszényt?
Az öreg Fátyol megzavarodva meredt maga elé, mint mindig, ha rendes kerékvágásából kizökkentették.
– Az erszényt? – motyogta. – Azt valóban meg kellene találni. Magam is azt hittem, hogy megvan, amikor délután a sürgönyt hozták. Húsz éve nem láttam sürgönyt…
– Miféle sürgönyről beszél, Kázmér bácsi? – kérdezte Viczky. Az öregúr megzavarodva kotorászott a zsebében:
– Bocsáss meg, fiam. Nem tudtam ellent állani, és felbontottam. Bocsáss meg öreg bátyádnak. Csupán csak az van benne, hogy Baracsky, a vén gazember gyámapád haldoklik. Menj hozzá sietve.
Viczky megszorította a Rózsa kezét, és vígan felkiáltott:
– Jó szelet kaptunk. Föl a vitorlákkal!319
Aztán Rózsát hirtelen mozdulattal atyja elé vezette, és gyors elhatározással megszólalt:
– Kedves bátyám, most már körülbelül nagykorú leszek, szabadon rendelkezhetem akaratommal. Van szerencsém megkérni a Rózsa kisasszony kezét.
Amíg Marietta szinte kővé meredt a meglepetéstől, az öreg Fátyol Kázmér cseppet sem látszott csodálkozni a hirtelen leánykérésen. A házisapkáját jókedvűen vágta félre a fején, és isteni derültséggel csapott a Viczky vállára:
– Helyes, öcsém… Rendben van a dolog. Tudtam, hogy az lesz a vége, elveszed valamelyik leányomat. Ha Rózsa a választottad, légy boldog Rózsával – így szólt az öreg, és a külvárosi bérház kapujában kedélyesen áldását adta a jegyespárra.
Ezen az estén Jankának csak lefekvés előtt jutott eszébe kérdezősködni a lóversenyjáték eredményéről, és csöppet sem látszott boldogtalannak a balsiker miatt. Igen boldogok voltak mindnyájan, csak Marietta könnyezett csendesen. De csakhamar letörölte könnyeit, és kedves, izgató ábrándozásokat folytatott arról, hogy milyen is legyen a Rózsa menyasszonyi ruhája. Janka egész éjjel számolt, kalkulált, és egy régi szakácskönyvet lapozgatott. S még álmában is az esküvői ebéd fogásaival foglalkozott.
Hajnalban Viczky útra készen megállott az egyik udvari ablak előtt, amelyet szűziesen takart el a zsenília függöny. Gyönyörű májusi hajnal volt. A külvárosi udvar sovány akácfái szinte kinyújtózkodtak a felkelő nap felé, mint hálaadó kezek. A házfödél ragyogott pirosrózsaszínben, és az égen felébredtek a május hófehér bárányfelhői, amelyek mint kedves reggeli álmok úsztak tova a messzeségbe. Viczky halkan megkopogtatta az ablakot.
A zsenília függöny nyomban megmozdult. Aki a függöny mögött volt, az már régen, felöltözve várta ezt a kopogtatást.
Rózsa kinyitotta az ablakot, és félretolta a mályvás cserepeket. Sokáig szótlanul néztek egymásra, sohasem érzett boldogsággal és szerelemmel. Egymásba kapcsolódott a tekintetük, és nem tudtak szólni. Boldogok, nagyon boldogok voltak.
– Édes vőlegényem – susogta Rózsa, és a homlokát kinyújtotta a mályvák között.
– Édes menyasszonyom!
Viczky egy szűzies, boldog csókot lehelt arra a nemes, tiszta homlokára,320 aztán még sokáig, nagyon sokáig nézték egymást, mintha minden vonásukat, arcuknak legparányibb részecskéjét emlékezetükbe akarták volna vésni, mint akik nagyon hosszú időre búcsút mondanak egymásnak.
Rózsa csendesen visszahúzódott.
– Maradj még! – szólt Viczky.
És a leány maradt, és tovább nézték egymást ifjúságuknak első, boldog, fenséges szerelmében, mintha csak érezték volna, hogy sokáig, nagyon sokáig nem fogják egymást látni.
– Isten veled! – mondta Rózsa, és bezárta az ablakot.
Viczky végigment az udvaron, és az udvar közepén csaknem belebotlott egy nagy, fekete kakasba, amelyet idáig sohasem látott a házban.
– Nini, az apám fekete kakasa! – kiáltott fel önkéntelenül.
Úgy érezte, hogy a hideg fut a hátán keresztül. Mire körülnézett, a nagy, fekete kakas már nyomtalanul eltűnt.
Megfordult, és az ablaknál megpillantotta Rózsát, amint elmerengve kísérte tekintetével a távozót.
– Látta a fekete kakast? – kiáltott fel Viczky elsápadva.
Rózsa tagadólag rázta a fejét. És Viczky Gábor lehajtott fővel, baljóslatú gondolatokkal eltelve hagyta el a sárga házat, hol sok boldog esztendőt töltött.
