Az erszény megjelen
Az erszény megjelen
A viczkói nádast a déli szél csókolja, és a hold magasan úszik az égboltozaton. Júniusi éjszaka van, amikor a tavasz ölelkezik a nyárral, és a föld díszbe öltözködik, mintha a régi görög istenek látogatását várná. Éjjel szerelmes lovagok nyargalásznak az erdőségekben, és a déli szél végigcsókolja a föld arculatát.
A nádasban két alak törtet előre. A vadmadarak riadva menekülnek az éjjeli látogatók elől. A hold hol eltűnik valami felhőrongy mögött, hol újra megjelenik. A nádas mélyében bús hangján megszólal a bölömbika.
A keskeny csónak, amely faderékból van vájva, mint amilyen csónakon az ősemberek jártak, parthoz ütődik. A csónakban ülők kiugranak, és leteszik a hosszú csákányokat, amelyekkel idáig a csónakot kormányozták a nádvilágban.
A hold megvilágítja a viczkói vezérhalmot. Csak most látszik, hogy tulajdonképpen mekkora a vezérhalom. A hold kétes világánál szinte akkorának látszik, mint a tokaji hegy.
A csónakosok megkerülik a halmot.
– János bácsi – mondja Viczky Gábor –, maga bizonyosan tudja az utat erre?
Blásik János egy táskát cipel a kezében, és nyugodtan lépked:
– Csak arra tessék menni, amerre én igazítom. Jártam én itt megdicsőült urunkkal elégszer. Szeretett a halottakhoz járni.
A vezérhalom egyik oldalán erős tölgyfa ajtót találni, amely a földbe vagyon építve.
– Itt volnánk – mondja Blásik, és lerakja a táskát.
Viczky megpróbálja az ajtót felnyitni. Be van már ennek rozsdásodva a zárja, nem nagyon nyitogatják, nem korcsmaajtó az.
Blásik János kinyitja a táskát, és mindenféle lakatosszerszámokat vesz ki a táskából. Egykettőre feltárul az ajtó, és az ajtónyíláson át olyan levegő áramlik ki, hogy az éjjeli lovagok visszatántorodnak.
Blásik befogja az orrát:
– Nem is hittem volna – mormogta –, hogy a Viczkyek is olyanok, mint a többi halottak.
De csak egy darabig tartja vissza a látogatókat a sírboltszag. Lámpát gyújt Gábor, és határozott lépésekkel belép az ajtón a hosszú föld alatti361 folyosóra, amelyet ezeresztendős szarufák támasztanak. Blásik hűségesen ballag kis gazdája nyomában, és zörögnek kezében a lakatosszerszámok. A föld alatti folyosó széles teremben végződik. A levegő kiállhatatlanul fojtó, és a kézi lámpás csak a körvonalait mutatja a sírboltnak. Az alátámasztott földben lyukak látszanak, amelyekből koporsók vége látszik. Számtalan koporsó van a földben. Viczky megszámolja a koporsókat. Huszonötöt olvasott.
– Az őseim – mormogja. – Aludjatok nyugodtan!
Blásik a fejét csóválja:
– Nincs ám ezekben a koporsókban halott – mondja. – Mikor megdicsőült urunk a sírboltot berendezte, csupa üres koporsókat rakatott a falba. A koporsókra ráírta, hogy az Viczky Gáspár, amaz Viczky István, Viczky Kelemen… Hiszen az mindegy, hogy az ősök valójában itt vannak-e?
A fal mellett hosszú diófa koporsó feküdt. Blásik levette a kalapját:
– Ebben fekszik Viczky Eduárd! – mondta meghatottan.
Gábor reszketve nézett a koporsóra, és azt gondolta magában, hogy ha van élet a túlvilágon, akkor az apja most nagyon haragudhatik rá:
– Nyisd fel, Blásik, a koporsót – mondta, és a hangja remegett.
Blásik János engedelmesen szedte elő a szerszámait. Kopogott a koporsó födele, nyikorogva engedtek a zárak, csavarok. Blásik minden erejét megfeszítve leemelte a koporsó fedelét, aztán hörögve takarta el az arcát.
– Kegyelem – ordította.
A koporsóban Viczky Eduárd feküdt zöldselyem díszruhájában, és a keze össze volt fonva a mellén. Úgy feküdt ott nyitott szemmel, mintha élne… Mintha éppen az előbb feküdt volna bele a koporsóba, hogy a szentségtörőket megtréfálja.
– Atyám! – kiáltott fel Gábor, és térdre hullott.
A halott mozdulatlanul feküdt, és nem látszott törődni azzal, ami körülötte történik. Blásik János felkapta a lámpát, és a halott arcába világított. Az arca ép volt, és nyoma sem látszott rajta a pusztulásnak. Valami bús, szenvedő kifejezés ült az arcon, mintha valamin nagyon szomorkodna a halott koporsójában.
Blásik János mélyen meghatva, könnyes szemmel áll a halott lábánál, míg Gábor hirtelen elhatározással a koporsó mellé térdel, és minden tagjában reszketve szétfeszíté a halott összefont kezeit. Szétnyílt az aranyzsinóros Zrínyi, és a kabát béléséből a lámpa világosságára kerül a keresett, várt, álmodott – zöld selyemerszény.362
Már ott van az erszény a Viczky Gábor kezében. Ujjai őrületes markolással fogja át át a zöld selymet, és talpra ugorva eszeveszettként fut kifelé:
– Tudtam, hogy itt kell lennie! – hörögte. Mintha ezer ördög üldözné, végigfut a folyosón, és a szabadba érve, olyan tekintettel néz körül, mintha a poklok mélyéből szabadult volna. Az erszényt a kebléhez szorítja, és lihegve figyel a néma éjszakában. Sehol semmi hang, csupán a föld mélyéből hangzanak tompa kalapácsütések. Blásik János szegezi a koporsót a föld alatt.
Percek múltak el, amíg világosság tűnik fel a föld mélyéből. Blásik János meghatottan, lehorgasztott fejjel jő kifelé:
– Nagyot vétkeztünk, kis gazdám… A halott nyújtogatta kezét az erszény után.
– Bánom is én – felel hideglelősen Viczky. – Menjünk, minél hamarább legyünk távol e helytől. Még utánunk jő az apám.
A csónakra ülnek, és órák hosszáig küzdenek a sötétséggel, az útvesztő nádassal. Már a hajnal nyújtogatja rózsaszínű ujjait, amikor partot érnek, a hajnal első világosságánál Viczky előveszi a keblébe rejtett erszényt. Reszkető kézzel forgatja jobbra-balra. Ez, ez a legendás bűvös erszény, amelyből az atyja két marokkal szórta az aranyat! Most végre meg lehet fejteni az erszény titkát. Napfényre kerül minden… Valami zizeg az erszényben. Ahá, ez lesz az a milliós bankjegy, amelyről Zathureczky beszélt. Felnyitja az erszényt, és összehajtogatott papírdarab hull ki belőle. Reszkető kézzel kibontja, és megismeri a papiroson az atyja írását:
„Minden törekvésed hiú, szegény maradsz, te jó fiú: a pénz volt az életem átka, szegénység élted boldogsága.”
Viczky eltakarta a két kezével az arcát. Megtörtén, kétségbeesetten mormogta:
– Üres volt az erszény.
Blásik nyugodtan bólintott a fejével:
– Tudtam… Megmondta a halott.
Régen volt olyan kavarodás a világon, mint amikor a bűvös erszény megjelent. Viczky Gábor nem titkolta a dolgot. Legelsőbben Viczkyné és Melánie szereztek tudomást az erszényről és annak tartalmáról. Viczkyné halálsápadt arccal hallgatta végig az éj történetét, aztán vállat vont.
– Tudtam, hogy egyszer kiderül az igazság.
Gábor magánkívül kiáltotta:
– De hát hol vannak a milliók, amelyekről az emberek beszélnek?
Viczkyné bánatosan mosolygott:363
– Azt elvitte az ördög. Te csak keresd, fiam, tovább. Hátha megtalálod.
– Fel fogom találni! – ordított magánkívül Viczky Gábor.
Az őrület kifejezése ült az arcán.
– Feltalálom, ha ég és föld összeesküszik ellenem. Ti segíteni fogtok nekem a kutatásban.
Viczkyné ijedten nézett Gáborra. Az megháborodottan rázta a kezét:
– Ti segíteni fogtok nekem!
– De mivel segíthetünk? – mormogta Viczkyné. – Hisz mi nagyon szerencsétlenek vagyunk!…
– Velem maradtok, és nem hagytok magamra!
– Nem, nem – csillapította Viczkyné, és megrémülve menekült be a szobába.
Azon a délutánon hiába zörgetett Viczky Gábor a sárgára föstött, barátságos házon. A kapu zárva maradt, és a tükörüveges ablakok sötéten meredtek az utcára. A ház üres volt – a galambok kirepültek belőle.
Gábor eszeveszetten rázta a rózsaszínű kaput, aztán önkívületben kiáltozott:
– Melánie, hát nem hallod, hogy én hívlak?
De Melánie és anyja már akkor messzire jártak. Nyomtalanul eltűntek a városból a megcsalt hitelezők elől.
Viczky pedig ment, ment a házak fala mellett, és kezében a zöld erszényt tartotta, és mindenkinek megmutatta:
– Az apám azt akarja, hogy szegény legyek! Haha! – kacagott eszeveszetten. – De hiába akarja, én nyomára jutok az eldugott kincsnek…
Az utcagyerekek nagy csoportban mentek utána, és kiáltások hangzottak a háta mögött:
– Nem látják? Megbolondult szegény Viczky!
Viczky pedig kavicsokkal töltötte meg a bűvös erszényt, és elszórta a kavicsokat.
– Úgy teszek, mint az apám!… Nesztek, arany. Szedjétek az aranyakat. Marad még Viczkynek elég aranya.
Szórta a kavicsokat jobbra-balra, és az utcakölykök hangos kacagással dobálták hátához a kavicsait.
Az egész város talpon volt. Futótűzként terjedt el a Viczky megbolondulásának a híre. A kalapját eldobta valahol, és a haja bomlottan hullott homlokába. Az asszonyok siránkozva csapkodták össze a kezüket. Lárma, jajgatás töltötte be az utcát.364
Viczky pedig szórta a kavicsokat.
– Nesztek, arany. A Viczky Gábor aranya. Marad még neki elég aranya.
A hűséges Blásik utat tört magának a tömegen át, és gazdája nyomába szegődött. Ment utána alázatosan, és felszedegette az eldobott kavicsokat.
1908
