Az asszonyt az ördög találta ki
Az asszonyt az ördög találta ki
Estefelé egy sárga kabátos, vadászkalapos úriember jött a házba, aki vörösbarna macskanadrágja alatt gombos sarkantyút viselt. Álmos, lompos vizsla ballagott a nyomában, és már messziről kiáltotta a filagóriában időző Viczkynének:
– Csókolom a kezedet, Zsuzsi.
Ki lett volna más a vendég, mint a jókedvű Zathureczky, aki a következő problémával állított be:
– Mióta vénülök – kezdte letelepedve egy kerti székbe, és a vizsláját a lábához parancsolta –, néha eszembe jut a halálgondolat… Kujk, Vanda! Csiba! Meglátszik, hogy kuvaszvér került beléd, Vanda… Tehát ma is eszembe jutott a halál, és arra gondoltam, hogy vajon hol fogom fáradt testem megpihentetni. Én mondom nektek, igen nagy zavarban vagyok azóta. A mi családunknak ugyanis éppen négy darab familiáris kriptája van. Van egy sírboltunk Zathureczken, van Rajtón. Az anyám révén Megyaszón is volna helyem. De jussom van Szentimrében is. Hogy fogok én megpihenni? Melyiket válasszam a négy közül? Egész nap ezen gondolkoztam.
Özvegy Viczkyné, aki jókedvűen szemlélgette Zathureczky sarkantyúit, nevetve kiáltotta:
– Jó dolgod van, Gazsi. Még a halálod után is egy hétig fogsz nyargalászni. A szent Mihály lován.
– Az már igaz! – nevetett Zathureczky. Viczky Gábor és Melánie ezalatt észrevétlenül elhagyták a lugast, és egymás mellett sétálgattak a virágzó orgonafákkal beszegett kerti úton. A májusi alkony aranybarna porral hintene be alakjukat. Körülbelül egyformák voltak. A leány talán a kontyával magasabb volt a férfinál. Egy violaszálat tartott a kezében, és azt szagolgatta.
– Vajon miről beszélnek? – kérdezte Zathureczky felvillanó szemmel. – Becsületemre, nem adnám a bundámért, ha kihallgathatnám őket.
– Vén gazember! – fenyegette meg ujjával Viczkyné. – Meglopná a titkot, amelyet két fiatal szív suttog egymásnak tavaszi alkonyon?… Te nem voltál soha szerelmes?
Zathureczky elgondolkodva meresztette szemeit a vizslájára:
– Hm. Hogy nem voltam szerelmes? Nemigen. Azazhogy egyszer talán… Egyszer régen, mikor húszesztendős voltam. Vagy talán harminc354 is voltam már… Ha jól emlékszem, tavasz volt, és éppen ilyen szép volt az alkonyat egy régi kertben. De az is meglehet, hogy rózsaszínű ősz volt, és az erdők a halmokon mozdulatlanul feküdtek, mintha vörösrézből lettek volna. Az erdő mélyében az alkonyati csöndben valaki vadászkürtön a Säckingeni trombitás áriáját fújta, és a kürtszó regényes visszhanggal zengett az erdős halmok között. Emlékszel, Züzann?
Özvegy Viczkyné fel akart emelkedni, de Zathureczky gyöngéden visszatartotta.
– A hölgy, aki szívem választottja volt, dacos, büszke, jégvirágszerű teremtés volt, és a világért se vallotta volna be, hogy viszontszeret. De akkor, azon a rozsdavörös alkonyaton, a mozdulatlan erdők között, keblemre borult, és viszonozta csókjaimat…
– Megtiltom, hogy tovább folytassa! – pattant fel Viczkyné, és lángvörös lett az arca.
Zathureczky szelíden nevetett: – Nincs tovább. Eddig volt.
– Nem szeretem, ha az esztendőket emlegeted, Gáspár – mormogta Viczkyné szégyenkezve. – Ha nem mondod, akkor is tudom, hogy már nagyon öreg vagyok.
Azon vették észre magukat, hogy kezük egymásba fonódik. Az asszony könnyes szemmel nézett Zathureczkyre.
– Régen volt – mosolygott könnyein át. – Be bolond is, hogy ilyenek jutnak az eszedbe.
Zathureczky a lugas függönyei között a sétáló fiatal párt nézte.
– Mintha magamat látnám, mintha téged látnálak – mormogta meghatottan. – Úgy szeretem azt a fiút, mintha a fiam volna. Lehet, hogy azért, mert nagy tisztelője voltam az édesanyjának, reménytelen tisztelője. Furcsa az emberi érzés! Ha talán lett volna valami köztem és Bihaut bárónő között, kevésbé szeretném a fiút; mintha régi, reménytelen és mégis boldog szerelmem támadt volna fel akkor, midőn Gábort megpillantottam. On revient toujours… Nézd, hogy fogják egymás kezét, nézd, hogy bámulják egymást. Egy kis angyal röpdös a kertben, a szerelem angyala. Mi már nem látjuk az angyalt, de ők látják.
Gábor és Melánie a kert végében állottak, egy virágzó körtefa alatt. A fehér virágok szinte fényleni látszottak az aranyszínű alkonyban. Szemben állottak, és halkan beszélgettek:
– Tudod, hogy te az én menyasszonyom vagy? – kérdezte Gábor.
– Tudom – felelt egyszerűen a leány, és nyugodtan nézett a férfira.
– Vártál engem?355
– Vártalak. Mindig, örökké vártalak volna.
Gábor gondolkozva hajtotta le a fejét:
– De én még mindig nem vehetlek el… Sok-sok időnek kell elmúlnia, hogy az enyém lehess.
– Várni fogok.
– Sok küzdelmem, bajom, szegénységem van. Azt mind le kell győzni.
– Mi gazdagok vagyunk – felelt a leányka. – Ami a miénk, az a tiéd. Hisz rokonok vagyunk.
Viczky mélyen Melanie szemébe nézett:
– Szeretsz te engem?
A leány szinte csodálkozva kiáltott fel.
– Hát nem tudod? Természetesen, szeretlek. A vőlegényemet csak kell szeretni.
Viczky valami baljóslatú fényt látott megcsillanni a leány szemében:
– Nem, Melánie, te nem szeretsz engem.
– De ha mondom… mondom százszor, mondom ezerszer, ha akarod. Szeretlek, szeretlek – felelt a leány, és a kezét a Viczky vállára tette.
Gábor tompa hangon válaszolt:
– Hisz azt se tudod, hogy mi a szerelem. Nekem valami azt súgja, hogy te azon nők fajtájából vagy, akik sohasem érzik, mi az igazi szerelem. Nyugodtabb a véred, józanabb a szíved, semhogy a szerelem hatalma erőt vehetne egész lényeden… Te jégvirág vagy. Az anyád leánya vagy.
Melánie félig nyitott ajakkal hallgatta Viczky szavait. A férfi felindulástól remegő hangja, fénylő szeme és elsápadó, majd kipirosodó homloka meglepte, és félve kérdezte:
– Honnan tudod te, hogy én milyen vagyok?
– Tudom, mert én szeretlek! – mormogta lehajtott fővel Viczky. – Mintha megbabonáztatok volna, mióta házatokba léptem. Nem találom meg az eszemet, elveszítettem a lelkemet, csak a szívem dobogását hallom. A szívem dobogását hallom a hangomban, az ver az agyvelőmben. Varázslat alatt vagyok, nem tudok józanul gondolkozni. A te anyád nagy boszorkány, és boszorka vagy te is, Melanie. Megetettetek.
Melanie halkan nevetni kezdett.
– Ó, te hiszel a babonákban!… Lásd, én nem hiszek bennük, mert ismerem őket. Amikor vártunk – mert már régen várunk –, az anyám néha este csaláninget adott rám, és mindenféle fűszeres növényekkel füstölte körül a testem. Varázsigéket mormogott, és háromszor keresztül356 kellett lépni a rézfüstölőn, mert az anyám hisz mindenféle babonákban. Kora tavasszal hajszállal kötöttük az ajtókilincset, és én is amulettet hordok a nyakamban.
A fehér pettyes kék batisztruhácskát nyugodt mozdulattal nyitotta fel nyakán, mintha egy barátnőjének mutatná meg az ott függő medalliont. A félhomályban kivillant vakító fehérségű válla és nyaka, mintha karrarai márványból lett volna a teste.
– Látod, én nem hiszek mégsem a babonákban, Gábor. Csupán az anyám kedvéért hordom ezt is. De ha azt hiszed, hogy ez bajt, bánatot hoz reád, eldobom.
Leoldotta az amulettet, és hirtelen mozdulattal az orgonabokrok közé hajította:
– Nos, meg vagy elégedve? – kérdezte, nyakán gombolgatva a kapcsokat. – Most már varázslat nélkül állok előtted. Szeretsz-e még?
Viczky nem felelt, csak kinyújtotta a kezét a leány után és gyöngéden magához ölelte. A leány engedelmesen hajtotta vállára a fejét, és nyugodtan nézett az arcába.
– Mégsem szeretsz! – kiáltott fel Viczky, és roppant nyugtalanság fogta el. – Vagy talán én nem szeretlek?
– Ahogyan parancsolod, én uram – felelt alázatosan, szemlesütve Melánie.
A lugas felől kopogás hallatszott. Zathureczky zörgetett ott a botjával az asztalon.
– Érted jöttem, Gábor – kiáltotta. – A „Griff”-ben vacsora van a tiszteletedre. Ideje már, hogy menjünk. Még az öreg Simkovics is felkelt a tiszteletedre, pedig ugyancsak kínozta a köszvény.
Viczkyné bosszúsan felelt:
– Az ördög vigye el Simkovicsot meg a többi lumpokat. Mit akartok az én Gáborkámtól? Azt ugyan nem fogjátok elrontani.
– Nono – mondta csillapítólag Zathureczky. – Csak ne dugjuk mindjárt szakajtó alá az úrfit. Eleget lesz még a szoknyátokhoz kötve. Szegény Gábor fiam – mondta komikus szomorúsággal –, neked ugyan befellegzett. Mindjárt két asszonyt kell feleségül venned. De hát senki sorsát ki nem kerülheti.
Elbúcsúztak a hölgyektől, miután Viczkyné kemény fogadalmat tetetett Zathureczkyval, hogy Gábort korán hazaszállítja, és semmiféle kifogást nem fog utólag kitalálni az éjszakázásért. Zathureczky mindent megígért.357
– Parancsolod írásban? – kérdezte. – Aláírom.
– Tudom, hogy szenvedélyes aláíró vagy, de énnekem nem jó az aláírásod. Köt szavad, az elég, és most Isten veletek.
Az utcán Blásik Jánosba botlottak. A derék udvarmester ott silbakolt a ház előtt, és nyomban a kis gazdájához csatlakozott. Titokzatosan integetett már messziről, és Viczky mellé sompolygott:
– Nos, megvan? – kérdezte szemhunyorgatva.
Zathureczkynek igen jó füle volt. Meghallotta a Blásik kérdését, és felelt is mindjárt reá:
– Megvan, János, megvan. Nyugodtan mehet kend aludni. El van látva a kis gazdája.
Blásik szinte megtántorodott az örömtől, aztán diadalmasan ordított fel:
– Megmondta azt előre Blásik János! Megyek, megyek… azaz, dehogyis megyek.
Örömében megzavarodva futott előre rossz lábaival, majd megfordult, és egy vén komondor örömével táncolta körül Viczky Gábort. Hiába integette, szólongatta Gábor. Blásik se nem látott, se nem hallott. Mintha puskából lőtték volna ki, futni kezdett a hosszú, poros utcán felfelé, amíg eltűnt az alkony homályában.
Viczky szótlanul ballagott Zathureczky mellett. A zöld zsaluk kinyíltak ismét, meg becsukódtak, de Viczky nem figyelt rájuk.
– Nézd csak a Kopránszky kisasszonyokat, majdnem a nyakadba ülnek – figyelmeztette Zathureczky. – Amott meg a Hankovszky Malvinka mutogatja piros pofácskáját a violák mögött. Fékom adta, Szusztericsné felvette az új, párizsi kalapját, és a kesztyűjét húzogatja az ablakban. Pedig, becsületemre, nem megy sehová. Hisz nem kész még a tavaszi ruhája. Az imént beszéltem a sánta Reginával. Futott a kis Régi a derékkal. Sok lett egyszerre a dolga tegnap óta.
– Tegnap óta? – mormogta szórakozottan Viczky.
– Hát persze. Sürgős mindenkinek a ruha, mióta te a városban időzöl. Nem adnám a bundámért, ha az egész város beléd szeretne. Pedig könnyen meglehet. Mi sem könnyebb annál.
Zathureczky köszöngetett jobbra-balra a hölgyeknek, és hamis pillantásokat vetett feléjük.
– Pardon! – mondta egyszerre. – Szusztericsné intett.
Keresztülfutott az utcán, és egy virágos ablak előtt nagyot köszönve, összeütötte a sarkát. Majd nevetve tért vissza.358
– Rozinak sincs egyéb gondja, mint az, hogy megjött-e már Bécsből a Viczkyné topánkája. Hej, ezek az asszonyok. Az ördög találta ki az asszonyokat.
Tréfálva, pletykázva haladt Zathureczky, egyszerre Viczkyre esett a pillantása:
– Hát neked mért folyik az orrod vére?
Gábor kiegyenesedett:
– Vacsora után beszédem lesz veled. Megszökünk a kompániától.
– Helyes, nagyon helyes.
A „Griff”-ben a háziszolga egy most érkezett sürgönyt nyújtott át Viczkynek. Csak ennyi volt benne: „Rosszat álmodtam. Nyugtalan vagyok. R.”
Viczky összegyűrte a sürgönyt. Rosszkedvűen fordult Zathureczkyhez:
– Hogy mondtad. Az asszonyt az ördög találta ki?
A kaszinó különszobájában, ahol Viczky őszintén mindent elmondott Zathureczkynek, amit délután az özvegytől hallott, egy darabig kínos csend állott be a beszélgetők között, csak a Zathureczky sziszegése hangzott:
– Szszhallatlan!
Vicky nyugodtan ült a barátjával szemben.
– És a legnevezetesebb a dologban az, hogy én a leányt szeretem – mondta csendesen.
Zathureczky felugrott:
– Megbolondultál? Ezek után még szereted? Egy délután, és szereted?
– Ő nem tehet róla, nem felelős az anyjáért. Ami pedig azt az egy délutánt illeti, hát tudod, ezzel úgy vagyunk, hogy ha első látásra nem mozdul meg a szív az emberben, akkor elviheti már a macska a későbbi szerelmet.
– Értem, értem – mormogta Zathureczky. – De azért férfi a férfi, hogy uralkodjon az érzelmei felett. Ebben a korban én mindennap szerelmes voltam. Ötszáz feleségemnek kellene lenni, mint Salamon királynak, ha a szívemre hallgatok. De hát egy sincs, aki keserítse az életemet.
Viczky vállat vont:
– Ez nem változtat azon, hogy én elveszítettem a szívemet. Nincs… Ott van Melánie-nál. Bolond dolog, de megesett.359
Zathureczky egy párbajsegéd szigorúságával emelkedett fel, és olyan mély hangon szólott, mint egy irodafőnök.
– Azt a szívet pedig vissza fogjuk onnan venni. Nem engedem, egyszerűen nem engedem. Értetted? De hát hol van Baracsky, az a vén gazember gyámapád? Neki joga és kötelessége közbelépni.
– Nem lehet itt közbelépni – felelt mosolyogva Gábor. – Ez már el van intézve. Vagy az enyém lesz Viczky Melánie, vagy én nem leszek.
– Ördöngösség! – kiáltotta a macskabajuszú férfiú. – Megbabonáztak, Ó, Zsuzsi, Zsuzsi, mindig mondtam, hogy nagy ördög vagy, de azt nem hittem volna, hogy boszorkánynak neveled a leányodat! De majd adok én annak a fruskának!…
– Vigyázz, Zathureczky, a menyasszonyomról beszélsz.
Zathureczky felugrott, és őszinte kétségbeeséssel fordult Gáborhoz:
– Már nem bánnék semmit, csak legalább az az erszény kerülne meg.
– Meg fog kerülni! – mondta nyugodtan Gábor. – Meg fogom találni! Egyelőre Bunkóra van szükségem. Eszközölj ki nála néhány száz forintot, hogy ne álljak pénz nélkül.
– Majd beszélek az uzsorással – felelt a macskabajuszú. – Azt hiszem, könnyen fog menni a dolog.
Hazafelé mentek, és Zathureczky a kapuig kísérte Gábort. Viczky ott még egyszer a lelkére kötötte, hogy senkinek ne szóljon a hallottakról, aztán elváltak. Zathureczky ment vissza a „Griff”-be fogyasztani a Bunkó Mihály pezsgőjét, Viczky pedig végigment a virágos udvaron, és belépett a Viczkynénél számára kijelölt szobába.
Éjfélt ütött, és még mindig mozdulatlanul ült az asztalnál, és tekintetét a gyertya fényébe meresztette. Igyekezett rendbe szedni a gondolatait, de olyan nagy felfordulást talált lelkében, hogy lemondott a gondolkozásról. Csak egy leányalakot látott maga előtt, és kerekre nyitott szemmel nézett reá.
Véletlenül a zsebébe tévedt a keze, és ott megtalálta a Rózsa sürgönyét. Dühösen diribdarabokra tépte a papirost.
– Eh, gyermekszerelem, félre veled! Most érzem csak, hogy mi az igazi szerelem!
Nem is gondolt többé a dologra. Forróságot érzett a szíve tájékán, hogy egy födél alatt lehet azzal, akit részére a sors kijelölt.360
