KILENCEDIK FEJEZET • Merre jár Riminszky?
KILENCEDIK FEJEZET • Merre jár Riminszky?
Ancsurka naplóját Riminszky Kázmér találta meg a nizsderi várban, akkor, amidőn Ancsurka már régen nem volt ott.
Egyszerre eltűnt Ancsurka a várból.
Hova lett, merre ment – senki sem tudta.
A várkisasszony vállat vont, amikor Riminszky Ancsurkáról tudakozódott.
– Megszökött a kis pesztra, mert unatkozott. Itt nemigen voltak mulatságok.
Riminszky csóválta a fejét.
– Ejnye, ejnye, a macska rúgja meg – mormogta magában. – Nem is hittem, hogy valamikor meg fogom kérdezni, hová lett Ancsurka?
Wart Erzsébet figyelmesen nézett Riminszky arcába.
– Bolond dolog volna, Riminszky, ha magában mást gondolna, mint amit hangosan mond.
A szemével hunyorított, és szürke szemét Riminszky arcába kapcsolta, mintha mindent egyszerre ki akart volna olvasni a férfi lelkéből.
– Igen bolond dolog volna – mormogta –, ha egy szolgálóleányka olyan nagyon érdekelné.
Riminszky magas szárú csizmájára nézett, és keservesen felsóhajtott:
– Kutya mája! Szerettem a macskáját.
Erzsébet elnevette magát.
– Hiszen ha csak macskája lett volna! Igen kedves arcocskája volt… De hát unta magát. Hiába, elunta magát, és búcsút mondott a várnak.
Riminszky egy darabig hallgatott, és magában gondolkozott. A manó tudja, igen rossz kedve volt, de maga sem tudta, hogy miért.
Nem is nagyon sokáig időzött Nizsderen. Hamarosan búcsúzott, és gyorsan sietett le a várból. A hó már elolvadt, és a hegyek között langyos tavaszi szelek bujkáltak. A hegyoldalak világoszöld ruhába öltözködtek, és a fenyőfák kemény burkolata alatt megmozdultak a rügyek.
Riminszky csöndesen ügetett zsufa-lován a hegyek között. Addig sohasem vette észre az évszakok változását. Télen rövid macskabundát hordott, nyáron szalmakalapot tett a fejére. Hogy a hegyoldalakban a fű kiüti fejecskéjét, az véleménye szerint a birkáknak volt jó. De Riminszky húst evett, és hozzá bort ivott.131
Most most meghatotta a langyos szél, amely arcába fújt, és a kis bokrok színes rügyeikkel a legkülönösebb gondolatokat ébresztették lelkében így például arra gondolt, hogy halottak feküsznek a föld alatt, akik már nem látják az évszakok változását. Odalenn feküsznek, mélyen a füvek alatt és kezük összefonva. A szél elsuhan fölöttük, és azt sem tudják, hogy fölöttük a földön gyermekek, nők és férfiak járnak. Odalenn a nagy csendességben nem járnak az álmok, nem járnak a sóhajtások; se az örömök, se a bánatok. Kavaczky se iszik már bort, és Pogrányi valahol messze, egy német temetőben csöndesen fekszik. Csupán az élőket érdekli az hogy ők már meghaltak, s innen elmentek.
Riminszky úr nemigen volt filozófus, és a gondolatai, zsufa-lova hátán addig kalandoztak a föld alatti állapotokon, amíg mélységesen elszomorodott: a halált csak annyiban ismerte, mint a legtöbb ember ismeri· meghaltak szomszédai, ismerősei, és többé nem mozogtak. Még csak a kocsmába se ment el senki, miután a lábát kinyújtotta, és a föld alól semmi hír nem érkezett azokról, akik ottan bekvártélyozták magukat.
Riminszky urat is csupán annyiban érdekelte a halál, hogy juhnyájait nem viheti magával.
Hogy lesz-e szolgája, háza és gazdasszonya a másik világon, erre nem gondolt, csak az fájt neki, hogy az árva tót leánykáról nem fog tudni semmit.
Útközben érte el a lipovnicai barátkolostort.
A régi kolostor körülbelül négyszáz esztendeje őrizte a hegyek között kanyargó országutat széles bástyáival és mogorva tornyaival. A barátok akik itt laktak éppen úgy tudták forgatni a kardot, mint az olvasót. Egyszer a magyar hazáért verekedtek, másszor a lengyel királyok szolgálatába szegődtek – majd – ha nagyon fölhalmozódott a puskaporuk – a saját szakállukra kezdtek valami háborút a szepesi gróffal vagy valamelyik lengyel vajdával. A kolostorban csak akkor kezdtek unatkozni, amióta a pápa külön brévében megtiltotta, hogy fegyvert tartogassanak a lipovnicai klastromban.
A pápa ma Lipovnicán is pápa. A fegyveres kamarák kiürültek, és a puskaporos hordók helyén más hordók foglaltak helyet. Ezekben a hordókban is puskapor volt, csakhogy folyékony alakban. A lengyel és a magyar uraságok, akik még kétszáz esztendő előtt is hadaikkal támadtak a barátokra ha kincseik megszaporodtak, most sem kerülték el a zord falakat – a kapu száz esztendő óta nyitva volt állandóan, és csupán a hagyományok iránt való kegyeletes szokásból silbakolt a kapualjban132 két lipovnicai tót, hosszú lándzsájára támaszkodva. A kapu alatt, a kis fülkében a legvénebb barát olvasta a breviáriumot – mert a legvénebb barát ismerte már mindazokat, akik a kolostort meg szokták látogatni.
A kapufülkéből egy csengettyű drótja vezetett a pincemester szobájába.
Ez a csengettyűdrót jelezte, hogy milyen kaliberű vendég érkezett a kolostorba.
Egyszeri csöngetés amolyan szegény vándorlólegény érkezését jelentette, aki hálás köszönettel öblítette le torkán az út porát csigerrel. A dupla csengetés már urakat jelentett, akiknek ebédet vagy vacsorát szoktak főzni a vendégszerető barátok. Háromszor csak a püspöknek – ha éppen erre járt – csengetett a kapus; azonkívül Riminszky úrnak, aki ezen a környéken a legelső földesuraság volt. Talán még az országút is Riminszky úré volt. A barátok megbecsülték az uraságot, de tisztelték Riminszkyben azt is, hogy a borokat szakértelemmel kezelte.
Háromszor csendítettek most is, amikor Riminszky úr lován bekanyarodott a kolostor kapuján, és az álmos páterek megdörzsölték a szemüket.
– Azt hittük, hogy már sohase jön hozzánk nagyságod – mondta a kapus fráter alázatosan.
A silbakok tisztelegtek – hosszú dárdájukat kétszer a kövezethez koppantottak –, fönn pedig a pincemester a legrozsdásabb lakatkulcsokat kereste elő.
Azokat a rozsdás kulcsokat, amelyeket csupán nagy ünnepeken szoktak használatba venni; amely lakatok mögött olyan borok voltak, amely borokat még Mária Terézia ajándékozott a hazafias és jó magaviseletű kolostornak.
Tehát háromszor csengettek, és a barátok erre a jelre valamennyien fölébredtek.
Mindössze öten lakták az óriási épületet, ahol egy ezred katonaság is bátran elfért volna. Öt nagy szakállú, szótlan és komoly férfiú gyülekezett össze az ebédlőteremben – mert éppen délre járt az idő.
De ha nem lett volna dél, akkor is összegyülekeztek volna, mivel sohasem lustálkodtak akkor, ha a kolostorban háromszor csöngettek.
A pincemester egy kis hordót gurított a bolthajtásos szobába, és tiszteletteljesen mormogta:
– Istenben boldogult páter Szuhai följegyzése szerint ezt a bort Tokajban szüretelték az 1722-ik esztendőben.133
A nagy szakállú fejek erre mind bólintottak, Riminszky pedig kigombolta macskabőr bekecsét.
– Tokajban – mondták csendesen.
A sarokban egy kerekeken mozgó állvány állott – kovácsolt vasból –, amely állvány már igen sok hordó bort tartott vaslábain. Ezen az állványon végezték ki a hordókat a kolostor lakói már sok száz esztendő óta, és ez állványról még sohasem került le addig hordó, amíg benne egy csöppecske folyadék vala.
A pincemester – bizonyos Hubennai volt éppen a pincemester – hatalmas karjaival fölemelte a hordócskát, és az állványra tette.
A falakon különböző csapok függtek egymás mellett. Volt ott félméteres csap is, amelyet tízakós hordókhoz használtak, de volt olyan kicsike csap is, amely éppen csak egy kis pálinkás hordócskába illett.
A pincemester egy ezüstcsapot vett le a szögről, és hamarosan a hordóba illesztette.
A pincemester megeresztette a csapot, és aranyszínű nedv csurgott a hordócskából a kristálypohárba.
A poharat áhítattal vitte az asztalfőn ülő páter Timoteuszhoz, aki ez idő szerint főnöke volt a kolostornak.
Nagy, mély ember volt Timoteusz atya, a szakállát, haját behavazta az idő, de az arca rózsaszínű volt, mert mindig bort ivott, és nem vizet.
A főnök kezébe vette a poharat, a világosság felé tartotta, és szakértő szemmel vizsgálta.
A pincemester a hordóra vert ezüstlapról kibetűzte ezalatt a fölírást:
– A Kállay-donációból…
A főnök ajkához emelte a poharat, és csendesen hörpintett belőle. Megforgatta szájában a bort, és aztán csettintett nyelvével:
– Ez a bor az aranykorból való. Amikor kétszer szüreteltek a Hegyalján – mondta.
És az atyák áhítatosan néztek a hordócska felé.
Riminszky helyeslőleg bólintott a fejével.
– Holnap a lipovnicai tanyámról tizenkét juhot hajt be a juhászgazdám a kolostor udvarára.
Az atyák ismét bólintottak.
Áhítatos csend volt, a pincemester a csendben megtöltötte a poharakat.
– Georgius atya, üsd föl az Aranykönyvet, amelyben boraink története foglaltatik. Halljuk e hordócska történetét.134
Georgius atya álmatag, szőke férfiú volt, fölállt az asztaltól, és midőn visszatért, egy nagy rézkapcsos könyvet hozott magával.
Lapozgatott a könyvben, és mialatt az atyák a bort megízlelték, csendes imádkozó hangon olvasni kezdte a következőket:
– Kállay-donáció. Tizenkét hordócska dupla hegyaljai aszú.
Hajdani jó Rákóczi Ferenc idejében kuruckapitány volt Kállay János.
Mikor megszólalt a tárogató, menyecskefelesége nemhogy tartóztatta, de küldte:
– Eredj, apámuram, aztán kerülj haza épen, egészségesen.
Mentek, mentek a magyar urak a Rákóczi táborába, mintha valami mulatságba mennének. A legjobb ruhájukat vették föl, a legszebb kucsmájukat nyomták a fejükbe.
Kállay János uram gyönyörű szál legény volt.
A kasmírvörös ruha megfeszült rajta, mintha szobor volna. A fejedelem nem is engedte el maga mellől, ott tartotta udvari vitéznek. Hogy pedig el ne unja magát Kállay uram az udvari életben, elhozatta Tisza-hátról az agarait. A menyecske nem tudta mire vélni, hogy mit akar az ura az agarakkal.
– Tán csak nem agárral kergeti a németet, apámuram? – kérdé levélben az urától.
De hát Kállay János uram erre a levélre már nem küldött feleletet. Nem azért, mintha nem lett volna érkezése a levélíráshoz. Csak azért nem, mert röstellte bevallani a felesége előtt, hogy a zajgó tábori élet helyett a víg, tétlen udvari életet választotta.
Hónap hónap után múlott. A menyecske odalenn Tiszaháton már el sem tudta gondolni, hogy mi történt az ő drága urával, mikor végre levelet hozott egy vén huszár Kállay Jánostól. A levélben érzékeny búcsút vett a kapitány Erzsikétől, és megírta, hogy a fejedelem parancsára Párizsba utazik. Ki tudja, mikor kerül onnan vissza?…
A menyecske megcsóválta a fejét:
– Ha a fejedelem parancsolta, akkor jól parancsolta – gondolta magában, de azért a szíve összeszorult a fájdalomtól, szomorúságtól.
Most már nemcsak a hónapok múltak, hanem az évek is. A tiszaháti vén udvarház jegenyefái háromszor is új ruhába öltözködtek, tél jött őszre, tavaszra nyár. A szép Kállayné egyszer reggel a tükör előtt állva azon vette magát észre, hogy hollóhajába ezüst szálakat rakosgatott titkon az idő. És Jánosról most már hír sem érkezett.
Könnyű a nagyságos fejedelemnek türelemmel várnia az uramra –135 gondolta sokszor szomorúan az árva menyecske –, de vajon hol találjam én föl a türelemnek a forrását?
Az atyafiak ellátogattak hozzá, és fejcsóválva vigasztalták:
– Ha élne, már régen itthon volna… Elpusztult János valahol a nagy idegenben. Búsulhatunk érte!
A perjel így szólt ünnepélyes hangon:
– Kállay János uram emlékezetére!
Ivott, és az atyák vele ittak. A nagy félhomályos ebédlőben halk csengéssel szálltak vissza a poharak a diófa asztalra. Riminszkynek kipirosodott az arca a pompás italtól.
– Tíz öl fát hoznak holnap az erdőből a kolostor udvarába – mondta.
Az aranykorból való aszú, amely szinte csengve ereszkedett belé a finom kristálypoharakba, mintha folyékony érc lenne, hamarosan megtette hatását. Az álmos, mozdulatlan atyák lassan kihúzogatták mind a két kezüket a bő szőrcsuhából, sőt egyik-másik mezítelen karjával az az asztalra könyökölt.
Riminszky nagy fejét lehajtotta, és komor arccal nézte a bort. Igen rossz gondolatok kergetőztek a fejében. Mindenféle asszonyok árnyékai szálltak keresztül a kristálytiszta boron. Mindig más és más figurák.
És akkor, amidőn páter Georgius, az ábrándos, egy sötét diófa szekrényből kar hosszúságú fúvó hangszert vett elő, amelybe csendesen belefújt, Riminszky az asztalra hajtotta a fejét.
De az atyák többsége sem igen maradt nyugodtan, amidőn ez a hangszer megszólalt. A nagy, kemény koponyák koppantak a diófán, a kezek ökölbe szorultak, és a pincemester fráter olyan mélyen nyomta a csapot a hordócskába, hogy az szinte feljajdult belé.
Georgius, egy Rákóczi-korból itt maradott tárogatót fúvott. És a falak visszhangozták a tárogató hangját.
– Rákóczi járt erre – mondotta egy nagy szakállú vén barát.
A hangszer még azon időkből való volt, amely időben Rákóczi Ferenc járt erre.
Erre járt volna, és a hangszert itt felejtette.
Egy zivataros téli éjjelen történt, hogy Rákóczi Ferenc, Magyarország és Erdély nagy fejedelme kopogtatott a határszéli kolostor kapuján.
A vándorlónak a vendégszerető barátok kaput nyitottak, és midőn a vándorló sarkantyús csizmáit elnyújtotta a tűz mellett, a barátok ilyen kérdéssel fordultak hozzá:136
– Mondd, vándor, merről jössz? Lengyelországból vagy Magyarországból?
– Magyarföldről – felelt a vándor.
– Mi hír Magyarföldön? Lesz-e szabadság, él-e még Rákóczi?
– A szabadság meghalt, és vele hal Rákóczi – felelt a vándorló.
A barátok megcsóválták a fejüket.
– Ugyan honnan tudnád te azt, szegény vándorló? A szabadság él, és Rákóczi Ferenc még mindig uralkodik Magyar- és Erdélyországokban.
A vándorló erre elnevette magát.
– A bujdosó, aki itt előttetek ül, senki más, mint Rákóczi Ferenc
A derék barátok persze nem nagyon adtak hitelt ennek a beszédnek.
Igen csóválgatták a fejüket, amíg az éjjel folyamán megérkezett a fejedelem kísérete, néhány válogatott kuruc vitéz, akik menekülés közben valahol Késmárk táján verekedtek labanc katonákkal.
Csupa párducbőr kacagányos, sárga csizmás vitéz, akiknek vékony kis bajuszuk hetykén fel volt pederve, és a szemük sötéten lobogott.
A vitézek között volt egy olyan is, amelyik a fúvószerszámot kezelte.
Ez keresztbe vetett lábbal a földre ült a medvebőr kanapé mellett, amelyen a fejedelem hevert, és halkan fújdogálni kezdte…
Valami véletlen folytán a fúvóhangszer ott maradt a kolostorban, amikor az éji vendégek hajnalodáskor továbbmentek.
Rákóczi Ferenc hálából évek múlva egy szekér bort küldött a vendégszerető barátoknak hegyaljai pincéjéből, amely bort a barátok békésen elfogyasztották.
Azonkívül mindig akadt valaki, aki a régi szerszámot meg tudta szólaltatni, hol egy fráter, hol egy páter – a tárogatón kívül másféle zenét nemigen hallottak a lipovnicai kolostorban.
Most is azt fújta a szőke szakállú barát, és már mint ilyenkor szokás, a kezek ökölbe szorultak, az arcok kipirultak, és a szemek felragyogtak.
– Más világ van – sóhajtott a perjel. – Hagyj föl a muzsikával. Riminszky, aki eddig nemigen avatkozott a dologba, most öklével az asztalra csapott:
– Tíz akó bort küldök a kolostornak, mert becsületemre megérdemlitek.
A legöregebb fráter – volt valami kilencvenesztendős – ilyen alkalmakkor el szokta hagyni a kapufülkét. Ugyan, csak nem jut eszébe a szepesi püspöknek éppen erre járni?137
Ott ült az öreg, reszkető fejjel bólogatott a melódiákra, amelyek az öles vastagságú falak között felhangzottak. A poharat sem vetette meg ezenközben, s egyszer Riminszky úr füléig hajolva így talált szólani:
– Mi ugyan csupán Istennek egyszerű szolgái vagyunk itt Lipovnicán, de az országút erre elviszen, és mindent tudunk, ami a környéken történik.
– Mi történik, tisztelendő testvér? – kérdezte Riminszky.
A vén fráter öreg szemével hamiskásan hunyorított.
– No, a nizsderi várban is történik néha valami! Ha nem csal horoszkópom, lovad éppen a nizsderi magaslatokról érekezett ide veled…
Riminszky úr – mert hiszen nem tagadhatta –, beleegyezőleg bólintott.
– A napokban – folytatta a vén barát – az ócska kalitkából egy madárka röppent ki. Erre járt Lipovnica felé, amidőn a kolostorban éppen Ave Mariát harangoztak. Egy kis madárka jött Nizsder felől, és az országút néptelen és elhagyott volt.
Riminszky visszafojtott lélegzettel hallgatott.
A vén barát megnedvesítette öreg ajkát. A bornak egy részét bizony már csupán nyelvével kellett összeszedegetni ajkai körül, ahová az kifolyt.
Csettintett a nyelvével, s így folytatta:
– A kapu alatt éppen Fintor, a podolini susztermester melegítette belső részeit, mert megfázott a hosszú útban. Ott koccintottam vele e szent kolostor nevében, amikor a madárka az országúton közeledett. Sárga bársonyruha volt rajta, és uszályát fölemelte kezével, amint sietve lépegetett.
– Nos? – kérdezte Riminszky, és eltolta a poharat.
– Erre jött, és megállott a kolostor előtt. Mint mikor a lengyel urak húshagyó keddjén bolondos ruhákba öltözködve szánkáznak vagy lovagolnak errefelé, olyanféle maskurája volt a leányzónak. Még mondtam is neki: húshagyó messze van, galambom.
Riminszky türelmetlenül intett:
– Mindegy az.
– Fehér, lisztes paróka a fején, a lábán aranysarkú cipő. Szuhinka, a lőcsei gyolcsos, aki éppen itt etetett a kolostor előtt, úgy rámeresztette a szemét, hogy szinte kipottyant a szeme. Mert különben igen takaros fehércseléd volt.
– Mindegy az – türelmetlenkedett Riminszky.138
De észrevette, hogy bolondot mondott, azért hozzátette:
– Azazhogy nem egészen mindegy. Meséld tovább, fráter, merre ment az aranycipős kisasszony.
– Bizony az nem messzire ment, csak a kőpadig, amely a kolostor előtt van, ott fáradtan leroskadt, mintha messzi útról jött volna. Szuhinka uram nyomban beszélgetésbe eredt vele, magam is oda-odafigyeltem, mert más gondom nemigen volt akkor.
– Honnan jössz? – kérdezte Szuhinka uram a maskarás kisasszonytól.
– Szolgálatban voltam idáig, de az úrnőm elkergetett.
Szuhinka uram csóválta a fejét.
– Ejnye, ejnye, hát aztán ebben a ruhában szolgáltál?
– Ebben – felelt a kisasszonyka. – Mert az úrnőm így szerette.
– Hát mostan hová mégy? – kérdezte Szuhinka.
– Toporcra mennék, mert ott van egy öreg néném.
– Hát akkor ülj föl a szekeremre, éppen arra megyek.
– Nemsokára el is indultak. Szuhinka uram a kisasszonykára terített egy vastag pokrócot, aztán elmentek. Sokáig nevettem magamban, hogy aranysarkú cipőben volt szolgálatban a kisasszony.
Riminszky elgondolkozott.
– Ismerem azt a fránya Szuhinkát – mormogta –, szép leánynak, menyecskének mindig szívesen ad helyet a szekerén.
Nemigen ízlett neki a bor többé, a tárogatót se hallgatta már szívesen, csakhamar elbúcsúzott a vendégszerető kolostortól, és lovára ült.
Lipovnicáról Cservenka felé vette az útját.
Ott a falusi csárdában hallotta, hogy a Szuhinka vásáros szekere erre járt, és a szekéren ott ült a pokrócba burkolt leány. Szuhinka szokás szerint megpihent a kocsmában, és vöröshagymát evett, hozzá pálinkát ivott.
Mizsonyai Pál, a kocsmáros észrevette a leányt a szekéren.
– Szép portékát árulnak a krakkói vásáron – mondta évődve. – Nagyon ügyes emberek az ottani mézeskalácsosok, hogy ilyen helyre babákat csinálnak.
Szuhinka uram vállat vont, és nemigen felelt.
Mizsonyai tovább évődött.
– Csak arra vagyok kíváncsi, hogy kinek vette Szuhinka uram ezt a kékszemű mézesbabát. Magának-e, vagy másnak?
Szuhinka lustán vállat vont.
– Nekem van otthon feleségem. Mit csinálnék a mézesbabával?139
Látszott rajta, hogy igen nagyon sajnálja, hogy otthon felesége van.
Riminszkyt lehangolták a Cservenkán hallott hírek. A macska tudja, miért, legjobban azt szerette volna hallani, hogy a lőcsei gyolcsos eltörte közben a lábát.
Estére érkeztek Primókára, amint Riminszky később megtudta. Szuhinka mindenáron tovább akart utazni, mert holdvilágos éjszaka volt, de fölhagyott szándékával, amikor meghallotta, hogy a napokban errefelé látták csavarogni Jánosikot, a havasi rablót.
– No, akkor itt maradunk – dörmögte a leánynak –, mert se a portékámat, se téged nem szívesen adlak a Jánosik fogára.
A leányka a kocsmáros feleségével aludt, míg Szuhinka uram a szekerén maradt, és szokása szerint egész éjjel fütyülgetett. Mondják, hogy álmában éppen úgy fütyült, mint ébren. Így nemigen lehetett sohasem tudni, hogy mikor alszik az élelmes kalmár.
Hajnalban már útra keltek. A nagy szekér tovagurult a primókai mély hegyi úton.
A vizsnyai vendégfogadóba, amely körül három országút keresztezi egymást, délfelé érkezett Szuhinka uram a szekerével. Éppen egy csomó lengyel és szepesi gyolcsos tanyázott az ivóban. Vásárokról jöttek, vásárokra mentek: nagy volt a kedvük, a pohár feneke sűrűn kopogott az ivó asztalán.
Szuhinkának nagyon megörültek.
A lőcsei gyolcsosnak mindig volt valami vidám tréfa, pajkos bolondság a tüszőjében. Ancsurkát a szekéren hagyta a nagy vasládák között, és meghagyta neki, ha egy tejszemű embert lát a szekér körül ólálkodni, akkor lármát csapjon, mert a tejszemű ember senki más, mint a híres Jánosik, vásárosok fosztogatója.
Mi történt, mi nem történt az ivóban, azt nemigen kell hosszadalmasán elmondani. A lengyel és szepesi gyolcsosok nagyon megörültek egymásnak. Ölelkeztek, csókolóztak és iddogáltak. Özvegy Susákné, a fogadó tulajdonosa, egy öles termetű asszonyság, egymás után hordta ki az ivóból a végképpen elázott vendégeket. A színben szalma volt a földre szórva, oda fektette az ital legyőzöttjeit. A legutolsók között volt Szuhinka uram is.
Midőn egy-két óra múlva magához tért, a szekerét megtalálta, de a szekérről hiányzott az aranycipős kisasszonyka.
Riminszky izgatottan hallgatta a történteket:
– Nos, elment magától, vagy elvitte valaki? Mit gondolsz, Susákné?140
Susákné a Riminszky arcába nézett:
– Én eddig nem gondoltam semmit. De most már azt gondolom, hogy aki után ilyen nagyságos úr tudakozódik, mint te vagy, Riminszky úr, annak bízvást lehet aranyból a cipellője sarka.
– Ne bolondozz – felelte csendesen Riminszky. – Öreg legény vagyok már. Tisztára annyi az egész, hogy megígértem valakinek, hogy nem hagyom el ezt az árva gyereket… Gondolkozz, Susákné, nem bánod meg, hová lehetett az a kisasszonyka?
A termetes asszonyság összeráncolta a homlokát.
– Sok ember megfordult itt. Honnan a manóból tudnám én valamennyinek a szándékát? Egyik jó szándékkal van, a másik rossz szándékkal. Még az is meglehet, hogy valaki ellopta a kisasszonyt. Igen értékes kék szeme volt, amint egy pillanatra láttam. Legalábbis annyit ér a szeme, mintha rubintból lett volna.
Riminszky rosszkedvűen hallgatta ezt a beszédet.
Estére, amikor Podolinba ért, már olyan haragos volt, hogy kezében maradt a szobájának a kilincse, amidőn oda benyitott. Az öreg Mik, aki gazdája körül forgolódott, felemelte a földről az eltört kilincset, és megnyugtatólag mondta:
– Nem baj az, nemzetes uram. Reggelre újra a helyén lesz a kilincs. Mégpedig olyanformán lesz a helyén, hogy onnan többé le nem törheted.
Riminszky a medvebőrre dobta magát, és valami különös ellágyulással nézte az öreg szolgát, aki csizmájába kapaszkodott.
– Tudod-e, mi történt, öreg Mik? Nyisd ki a füled, öreg! Ellopták a kis Ancsurkát.
Mik eleresztette a csizmát, és a szája tárva maradt.
– Kinek kellett a mi Ancsurkánk? – kérdezte nagy megilletődéssel. – Ugyan kinek fájt rá a foga?
– Mit tudom én – dörmögte Riminszky. – Csak annyi bizonyos, hogy nyoma veszett… Öreg Mik, kedves szolgám, tudnál-e lóra ülni, mint hajdanában?
– Hogyne, uram, hogyne.
– Ülj hát lóra. Az éjjel holdvilágos, el nem tévesztheted az utat. Nyargalj Toporcra, és keresd fel az öreg Marczinkánét. Ha nála nincsen Ancsurka, akkor már sehol sincs. Akkor már elveszett. Örökre. Elvitte magával valamely lengyel gyolcsos, vagy ellopták a vándorlók. Valaki magával hurcolta, mert hisz szép volt a szeme.
Az öreg Mik mély felindulással bólongatott fejével:141
– Hallottam magam is valamikor, hogy szép leányokat szokásos ellopni, elhurcolni idegen országokba, ahol eladják őket. Némelyikért annyi kiló aranyat adnak, amennyit nyom. Vajon ez történt volna a mi Ancsurkánkkal is?
– Ülj lóra, Mik, és járj gyorsan. Köss sarkantyút a csizmádra, hever elég rozsdás sarkantyú a kamrában.
Az öreg Miknek már nem kellett ismételni a parancsot…
Hajnalodott, amikor lódobogás hallatszott lenn a piacon.
Riminszky úr nemigen aludt, gyorsan az ablakhoz lépett, és felnyitotta azt. A holdvilágos térségen nyargalva jött a fehér szakállú Mik, és mögötte a nyeregben ott ült Ancsurka. Hosszú uszályos ruhája lobogott utána, és aranyos cipőjén megreszketett a holdsugár.
Riminszky úr a következő percben odalenn volt az utcán. Két karjával leemelte Ancsurkát a nyeregből. Szólni nemigen tudott mindjárt. Csak nézte a leány fehér arcát, tündöklő szemét.
Az öreg Mik a földre zörrent, és nagy komolysággal jelentette:
– A kisasszonyt Toporcon megtaláltam, és legjobbnak tartottam mindjárt magammal hozni.
Riminszky úr hálásan veregette meg az öreg Mik hátát.
– Derék ember vagy, Mik. Mondd, mivel jutalmazzam meg hűségedet? – kérdezte Riminszky úr.
Mik a csizmája orrára nézett, mintha attól kérne tanácsot. Aztán csendesen mondotta:
– A zárak és lakatok a házban mind a régiek. Ideje volna már újakkal felcserélni a régi holmikat.
– Cseréld fel, öreg Mik, annyiszor cseréld, ahányszor akarod.
– Köszönöm, uram – felelte a vén szolga.
– Jer, Ancsurka, jer – szólt Riminszky a leányhoz. – Többé soha nem engedlek el magamtól.
Felvitte az emeletre, és ott a legnagyobb székbe ültette, amely széknek piros bársonyból volt az ülése, és a lábai aranyozott oroszlánkarmokban végződtek, s a legenda szerint eddig benne csupán lengyel vojvodák ültek, nem pedig elveszett és megtalált tót leánykák.
– Ülj itt, Ancsurka, és ha kedved tartja, sohase is kelj föl innen. Annyi szolgálóleányod lesz, ahány ujjad van, és mindnek te parancsolhatsz.
Ancsurka tágra nyitott szemmel hallgatott.142
– Selyemből, bársonyból lesz a ruhád, és színaranyból a papucsod. Mindent megkapsz, amit szád, szemed kíván. Csak itt kell maradnod mindig.
Ancsurka azt hitte, hogy álmodik. Lehajtotta a fejét, és titkon megcsípte a karját. Ébren volt, valóság mindaz, amit hallott…
Későbben Riminszky úr még azt is megkérdezte, hogy hová lett Ancsurka a gyolcsosszekérről.
– Eluntam várni a gazdát – felelt egyszerűen Ancsurka –, és gyalog folytattam utamat Toporc felé.
– És nem bántott senki útközben?
– Bántani nem bántottak. Csak az emberek olyan furcsán néztek reám, mint egy kísértetre. A falusi gyerekek utánam szaladtak, a kutyák megugattak. Marczinkáné egy darabig nem akart beengedni a házába. Be furcsa maskara vagy – mondogatta mindig. Pedig nekem nagyon tetszett a ruhám.
Még mindig az a sárga bársony lovaglóruha volt rajta, amelyet a nizsderi várban viselt. Riminszky úr hallgatva nézte, és nagyon kimelegedett. A következő percben lehajolt, és megcsókolta az Ancsurka kezét.
Amire Ancsurkának vérvörös lett az arca.
