NYOLCADIK FEJEZET • Prihoda Anna naplója
NYOLCADIK FEJEZET • Prihoda Anna naplója
Egy kis noteszkönyvecskébe, verébfej nagyságú kerek betűkkel ezeket a sorokat írta be Prihoda Anna, a toporci árvaleány:
Ma szombat van, és a kisasszonyom egész nap nagyon haragos volt.
Néha sírva vetette magát a földre, majd fölugrott, és összetépett mindent, ami a keze ügyébe esett. Zsebkendőt, ruhát, függönyt.
Mikor már a körmei véreztek, behívott, és így szólt hozzám:
– Te leány, tudod-e, mit tesz az, egész életen át szenvedni, mindig mindig szenvedni, és soha egy percnyi nyugalmat nem találni?
– Tudod-e, mit érzett egy szív, amely valamikor éppen olyan érző volt, mint a többi, hogy kőkemény legyen, mint a szikla?
– Tudod-e, hogy milyen az a szerelem, amely egy csöppnyi boldogságot, örömet nem szerez, csak fájdalmat?
– Szenvedtél-e már, sírtál-e már hosszú éjjeleken, amikor senki sem hallotta?125
– Mondd, te leány, tudod-e, mily keserű a könny, amelyet senki sem lát, senki föl nem csókol?
Persze, én nem tudtam felelni úrnőmnek, hisz nem is igen értettem, hogy mire akar tőlem feletet. Néhányszor megrázott, hogy alig tudtam magamhoz térni, aztán ellökött magától. Kikergetett, és most itt ülök magamban Ancival, s hallgatom a lépéseit, amelyek onnan belülről hangzanak.
Úrnőm jókedve egész héten nem tért vissza. Már a következő hét szombatján vagyunk, és ő még mindig nem mozdult ki szobájából.
Vajon mit csinál odabenn? Sír-e, jajgat-e vagy haragszik-e?
A Poprád kutya az ajtó elé feküdt, és ott nyöszörög, kaparász. Azt hiszem, végét járja a vén eb, de úrnőm nem engedi maga elé.
Pedig oly keservesen nyög ez a vén kutya!
Ha engem keresne, már régen megsimogattam volna, de reám ellenségesen morog. Kapkod fogatlan szájával, de mozdulni már nem tud.
Vajon meddig szenved még idekünn a vén Poprád és odabenn úrnőm?…
Riminszky úr ígéretet tett, hogy visszajön, és elvisz innen, de szánkójának csörgését nem hallom.
Vajon már mindenki megfeledkezett rólam, itt, az elátkozott várban? Riminszky úr se gondol már reám? Istenem, mi lesz velem? Ha legalább az udvarra mehetnék, ahol leányok énekelnek. De Péter bácsi elzárta az ajtót.
– Mi itt mindnyájan rabok vagyunk – súgta a fülembe, és csöndesen betuszkolt.
– Ó, bár megvert volna kedvére úrnőm! Bár már ne járna magába odabenn szünet nélkül, megállás nélkül.
Ma a völgyből száncsörgés hallatszott. Az ablakot csöndesen fölnyitottam, és figyelve hallgatóztam.
A mély hegyi úton haladt egy szán, de benne nem Riminszky úr ült. Sokáig néztem a szán után, amíg az eltűnt egy hegykanyarulatnál.
Milyen boldogok lehetnek, akik ott a szánon ülnek. Talán messzire mennek, idegen országokba, idegen emberek közé – de én szívesen elmennék velük akár a világ végére is.126
…Fölírom ezeket a dolgokat, mert nincs egyéb dolgom.
A macskám is belebetegedett a tétlen életbe. Persze, itt nem lehet egerészni, mint Podolinban lehetett. Nincsenek háztetők, ereszek, amelyeken föl lehetne kúszni. Azazhogy van minden, csakhogy Ancinak nem szabad a szobát elhagyni. S itt ülünk és szomorkodunk.
Anci rám mereszti a szemét, és csodálkozni látszik, hogy itt mindenfélét összefirkálok.
– Most már igazán kisasszony vagy, Ancsurka – mondja a macskám. – Szép ruhád, szép cipőd van, és betűket vetsz papírra, mint a kisasszonyok.
– Talán bizony szerelmes levelet irkálsz, Ancsurka? – kérdi a macskám.
– Nem – felelek neki –, naplót írok. Hátha egyszer valaki kíváncsi lesz, hogy mi történt Prihoda Ancsurkával az elátkozott várban, amikor a boszorkány szobaleánya volt? Mit csinált ott a Prihoda Ancsurka? Víg volt-e vagy szomorú?
Ebből a könyvből megtudhatja, hogy szomorú volt, mint Bársony, a tengerszem tündére, akiről éppen tegnap olvastam a Lidérc-naptárban.
Anci megcsóválta a fejét, és a körmét kinyújtotta a papiros után.
– Ugyan ki a manó lenne kíváncsi Prihoda Ancsurkára? Törődik is Prihoda Ancsurkával valaki? Talán már az öreg Mik is elfelejtette, hogy Ancsurka a világon van, hisz elég gondot adnak neki lakatjai.
– Igaz, igaz – feleltem Ancinak. – De hátha egyszer mégis kíváncsi lesz valaki?
Anci erre nem felelt. Lehunyta a szemét, és dorombolt.
Itt az az újság, hogy Poprád időközben kiszenvedett. Mindig csöndesebb csöndesebb lett, már csak alig hörgött néha. Szegény kutya nagyon bánkódhatott, hogy az ajtó nem nyílott föl előtte. És talán a bánat siettette halálát.
Reggelre kelve ott feküdt dermedten a küszöbön, és már egy csöpp élet sem volt benne.
Behívtam Péter bácsit, aki nagy óvatossággal vette karjába az ebet, és elvitte.
– Neki sem volt már foga, mint nekem! – mondotta. És talán éppen ezért szerette olyan nagyon a Poprádot. Vitte, vitte, tapogatózva, csöndesen.
– A vár alatt megásom a sírját a vén szolgának, amely annyi esztendőn át hűségesen szolgálta a nizsderi várat.
Erre egész nap az ablaknál ültünk Ancival, amíg végre késő délután127 feltűnt mélyen a vár alatt az öreg Péter bácsi alakja. A térdig érő hóban lassan bandukolt, a vállán ásó, kapa, mögötte kis szánon a Poprád hullája feküdt.
A halott kutyát földíszítette Péter bátyó mindenféle ékességekkel, amelyeknek színét ugyan nem látta, de tapintásából azt érezte, hogy ez valami nagyon szép lehet.
Így találta ki, hogy az én hajam szőke és nagyon dús, arcom pedig piros, mint a nyíló rózsa.
(Csoda, hogy a nyíló rózsához hasonlított; a vak emberek tudatlanságával sorozhatott volna egyébhez is…)
A vak trombitás mély árkot húzott a nagy hóban. Ásott, ásott, és munkájával csak nagyon lassan haladt, mert a hó folyton hullott, és amit kiásott az árokból, azt hamar megtöltötte ismét hóval a szél.
Alkonyatra járt, mire elkészült munkájával.
A Poprád hulláját óvatosan a gödörbe helyezte, és hóval bekaparta.
Aztán a szánnal együtt eltűnt az estalkonyban…
Éppen Ali Babát és a negyven rablót olvastam, amely könyv a Lidérc-naptáron kívül a nizsderi várban található volt, amikor úrnőm szobájából hangos beszéd és sírás hallatszott.
Csakhamar kiderült, hogy Riminszky úr jött úrnőm látogatására valamelyik föld alatti folyosón.
A föld alatti folyosót úrnőm kívánságára választotta.
Úrnőm ugyanis az utóbbi időben megharagudott reám, és nem akarta, hogy Riminszky úr velem találkozzon.
Ezalatt fölvettem sárga bársonyruhámat, hajamba szalagot fontam. Hátha mégis meglátna Riminszky úr, s eszébe jutna neki engem Podolinba visszahívni?
De Riminszky úr nem jött ki a szobából, úrnőm nem hívott be, és én magamban azt gondoltam, hogy soha-soha többé nem fogom látni az öreg Mik fehér szakállát, és a podolini klastromtornyocskát.
És ezen nagyon elszomorodtam.
Az ajtó egyszerre fölpattant, és Riminszky úr kipirosodott arccal lépett ki:
– Jöjj, Ancsurka – mondta –, elviszlek.
Ancit nyomban egy kis selyemkendőbe takartam, hogy valahogyan meg ne fázzon az úton, amikor úrnőm is kijött, és így szólt Riminszky úrhoz:
– Hagyja itt nálam Ancsurkát, Riminszky. Anélkül is majd megbolondulok128 néha a gondolataimtól; legalább nem vagyok egyedül, míg a leány itt van.
Riminszky úr habozva pillantott rám.
– Szívesen itt hagyom, de maga az utóbbi időben nagyon szenvedélyes, Erzsébet.
Úrnőm lesütötte a szemét, és ebben a pillanatban nagyon kezdtem tőle félni, halkan így felelt:
– Nem lesz neki semmi bántódása. Ígérem.
Riminszky úr még mindig habozni látszott. Ó, be szerettem volna fölkiáltani:
– Vigyen el, Riminszky úr, vigyen el ebből az elátkozott várból, a boszorkány hatalmából.
De nem mertem egy kukkot sem szólni, mert úrnőm rám pillantott hideg szemével, amely néha úgy fénylett, mint a meztelen kard.
Riminszky úr vállat vont:
– Utóvégre is itt maradhat… Nálam úgysem tudna mit csinálni, amióta nincs asszonycselédem.
Így szólt, és megsimogatta az arcom.
Nem hallotta meg, hogy odabenn a szívemben vadul sikoltozom, mint egy menekvő madár… Megsimogatott, és szokása szerint így szólt hozzám:
– Aztán jól viseld magad.
Nem tudtam felelni.
Csak némán intettem a fejemmel.
Aztán nagyon sokáig sírtam, hogy Riminszky úr elment a várból. Úrnőm szobájában maradt, és az égboltozaton, amely nagyon közel látszott lenni a hegycsúcsokhoz, szikráztak a csillagok.
A csillagokat néztem, és szomorú dolgokat gondoltam magamban.
Éjfélig nem történt semmi, akkor – csaknem szokás szerint – csengetés hallatszott, úrnőm hívott
Megint az ágyán ült, az arca fehér, és a tekintete zavarosan szegeződik reám.
Előtte a háromlábú asztalka a ragyogó kristályüvegekkel és pohárkákkal.
A kristályüvegben szinte szikráztak a különböző színű folyadékok.
Legelsőbb azt hittem, hogy ezen az asztalkán van úrnőm boszorkánykonyhája.129 Itt bűvöl, itt varázsol, itt ront, mint ahogy már a boszorkányok szokták.
Későbben pedig megtudtam, hogy a ragyogó edényekben igen erős pálinkák voltak, amelyeket éjjelenként úrnőm összekeverve iszogatott.
– Megint nem tudok aludni – mormogta sötéten, amikor meglátott.
A fejére nyomta a tenyerét.
– Néha azt hiszem, hogy megpattant valami a fejemben. Valami idegszál, amely többé sohasem lesz ép. Mint mikor a telegráfdrót elszakad valahol a hegyek között, és két messze fekvő állomás, amely eddig a drót révén mindig egymás közelében volt, egyszerre eltávolodik egymástól… Az az idegszál szakadt el a fejemben, amelyen át a való élet telegrafirozott az álmok világával. Többé nincsen átmenet a valóságból a képzeletbe. Vagy fáj az élet, vagy pedig nem is tudok arról, hogy élek.
– De te ezt nem érted, te béka.
– Te nem értesz máshoz, mint szamár öregurak fejének az elcsavarásához.
– Szalagot kötsz a hajadba, mint egy pásztorleány, pedig itt rajtam kívül senki sem lát. Ugyan kinek akarsz tetszeni?
Úrnőm szenvedélyesen nézett rám.
A szemében ezer mélység sötétlett. Mintha félelmes örvények kavarogtak volna abban a szempárban, amely örvények elnyelik azt, aki beléjük néz.
– Ülj le – szólt –, és melegítsd a kezem.
Egész lényében reszketett, és halotthalványan nézte a kezét, amelyet jéghideg dermedtségében földörzsöltem.
Mintha csodálkozott volna a kezén, mintha nem is az ő keze lett volna.
– Ma éjjel – suttogta csendesen – véled álmodtam, Ancsurka. Igen rosszat álmodtam véled.
Eleinte zöld mezőn jártam, ahol fehér tojásokból pici libácskák ugrottak ki, és mohón enni kezdték a zöld füvet.
A felhők nagyon fehérek voltak, és egészen közel ereszkedtek a fákhoz, amelyek lilásszínű virágok terhe alatt reszkettek.
Mentem, mendegéltem a mezőn.
A libuskák száma mindig több lett, a felhők mind közelebb jöttek – és én nagyon könnyűnek, fiatalnak éreztem magam.
Még daloltam is álmomban egy régi dalt, amelyhez, sajnos, hiányzott a hárfakíséret!130
