TIZENEGYEDIK FEJEZET • Merre jár a kísértet?
TIZENEGYEDIK FEJEZET • Merre jár a kísértet?
Lenn a völgyi falucskában már hajnalt kukorikoltak a kakasok, a nizsderi várban és a vár alatt még mindig tartott a halotti tor.
A vár pincéi kifogyhatatlannak látszottak, a pincemesterek fáradhatatlanul153 gurították fel a hordókat. Új máglyákat raktak, új ökröket húztak nyársra. A konyhán elölről kezdték a sütést-főzést.
Az utolsó Kavaczky virágkora óta üres volt a nizsderi vár, vendég elkerülte, konyháján csak éppen szokásból raktak tüzet. Most egyszerre fölelevenedni látszott a régi várélet, csakhogy fájdalom, mindenki tudja, hogy nem tart tovább, mint egy-két napig. A csata sebesültjei ekkorára ismét magukhoz térnek, kipihenik, kialusszák magukat még Nizsderen, és ismét olyan csendesség lesz, mint ezelőtt volt.
Honeczkyék – a híresek –, Lestyenszky Kázmér Gácsországból, Lukai az eperjesi legátus tartották legtovább a tort.
A nagy lovagteremből már mindenki elpusztult, a cselédek aludtak, kidőltek, csak az országos korhelyek nem adták be a derekukat.
Negyedik napon a félhomályos lovagteremben egyszerre különös nesz üti meg az ivók fülét.
A terem fekete falára ragyogó betűkkel vetette egy láthatatlan kéz:
– Menjenek kendtek már a pokolba!
Lukai fölhevülten vágta a földhöz a poharát:
– Boszorkányság – kiáltotta. – Hamar hozzatok tömjént, majd elfüstölöm én innen az ördögöt, hogy békén mulathassunk.
A többiek savanyú arcot vágtak. Egyszerre nagyon szolgálatkész lett valamennyi. Mind tömjénért akart menni.
– Hohó – szólt a legelső, a helyzet magaslatára emelkedve –, az eszme enyém volt, én hozom a tömjént.
És hosszú lábaival megelőzve a többit, legelsőnek hagyta el a várat.
Így aztán a legutolsó borozók is elhagyták a nizsderi várat.
A hatóság a végrendelet iránt érdeklődött, de ekkor előállott Rocskay Teofil, és írásokkal igazolta, hogy a nizsderi vár haszonélvezeti joga az övé. Aztán pedig alapítványé legyen – boldogtalan nők alapítványa.
Miután Rocskay uram állítását kétségen kívül igazolta, lassan kezdték volna elfelejteni a hóbortos nizsderi várurat. Utóvégre mit is emlegettek volna rajta oly sokat!
De a nizsderi várúr nem hagyta magát elfelejteni. Kísértet lett belőle, mint a környéken mondták, és a márványkoporsóból ki-kijött, amikor senki sem várta.
Legelőször Lipovnica és Cservenka között találkoztak vele az országúton jámbor tót emberek.
Ugyanaz a ruha volt rajta, amelyben a koporsóban feküdt, a kezében hosszú hegymászóbot, és sietve ment a hegyeknek fölfelé. Igen sürgős154 dolga lehetett, mert nem fogadta a tótok köszönését, holott életében igen nyájasan bánt velük.
Skarlát ruhás alakja csakhamar eltűnt a hegyoldal fenyőbokrai között.
A tótok tátott szájjal bámultak utána… Aztán futni kezdtek. Futottak, futottak, talán még most is futnának, ha Cservenkán nem jön velük szembe a szolgabíró kocsija.
De szembe jött a szolgabíró, és a tótok nyomban előadták neki a dolgot.
Angyalffy György, az akkori lublói főbíró figyelmesen hallgatta meg tótjait.
Mellette ült a kocsiban a segédje, annak odaszólt:
– Mindinkább bonyolódik a dolog. A múlt héten komoly, szavahihető emberektől hallottam ilyesmit, most pedig ezek a jámborok állítják.
– Tán még meg is mernétek esküdni arra, amit mondtatok? – kérdezte a tótok felé fordulva.
– Megesküszünk, pan szolgabíró! – felelték egyhangúan a tótok.
A kísértet pedig nem maradt meg a nizsderi vár környékén. Másfelé is feltünedezett.
Kóborolt, bolyongott a vidéken; a tótok eleinte rettegtek tőle, mint minden másvilági lénytől, de később csaknem megbarátkoztak vele. Igen jóindulatú, csöndes kísértetnek bizonyult.
Riminszky néha hallotta a kísértetről szóló híreket, de mert személyesen nem látta, csóválta a fejét, és nevetett az egész dolgon.
– A tótok képzelődnek. A tótoknak mindig kell valami, hogy foglalkoztassa a fantáziájukat, mert igen fantaszta, álmodozó nép a szláv nép. Egyszer a szentek járnak közöttük emberi alakban, másszor a halottak jönnek vissza. Pedig, akik odalenn vannak, nagyon jó helyen vannak.
Így beszélt addig Riminszky úr, amíg csak hírből ismerte a dolgot.
Különben is egyéb ügyei voltak, mint mindenféle bolondos kísértettel vesződni. Közeledett az esküvő napja. Lőcsén éjjel-nappal varrtak a varróleányok. Asztalosok kalapáltak, fúrtak-faragtak a podolini házban is. Az öreg Mik fényes, új lakatokat tett fel mindenhová, és naphosszat gyönyörködött a különös závárokban. Néhány kitűnő angol lakathoz jutott gazdája nagylelkűsége folytán, és miután részeire bontotta a lakatokat, meggyőződött arról, hogy azok jobbak minden eddigi ismert lakatnál.
A podoliniak lassan beletörődtek a dologba, Riminszky megbolondult vénségére; mindenkinek szabad egyszer megbolondulni, egyiknek előbb, másiknak később.155
A közvélemény hamar megnyugszik, ha nincs, ami izgassa. Itt pedig megnyugodhatott. A Riminszky menyasszonyáról mindössze annyit tudtak, hogy helyes, finom kisasszonykának nevelték attól a naptól fogva, hogy a Riminszky házba betette a lábát. Először nyomban piros bocskorkákat kapott; a többinek Fintor uram, a cipész az elmondhatója, aki halála napjáig emlegeti, hogy milyen kényes volt az egyszerű tót leányka, amikor az első pár cipőhöz mértéket vett a lábáról.
– Mintha már akkor is a Riminszky jövendőbelije lett volna.
Az esküvő előtti héten – nyárba hajlott már az idő, és szénaillattal meg juhtúrószaggal volt tele az egész Szepesség – Riminszky Lőcséről jövet megpihent a toporci határcsárdánál. Talán eszébe sem jut neki megállítani büszke hintaját, ha észre nem veszi, hogy bár éjfélre járt az idő, a csárdában világosság van, és valami reszketeg trombitaszó mormogott az alacsony ablakok mögött.
Egyszerre – maga sem tudta, hogyan – megkívánt egy ital bort a rongyos csárda borából, bár otthon aszút ihatott volna; megkívánt egy rongyos vándor muzsikást, és főként szerette volna, még egyszer legénységében, a tenyerével ütögetni a csárda füstös mestergerendáját.
Ezután úgyis vége – gondolta magában jóleső szomorúsággal –, otthon ülök feleségem szoknyáján.
(Ilyen lágyan gondolkozott néha Riminszky úr, bár ezt róla senki sem tételezte volna fel.)
A négylovas hintó bekanyarodott a csárda kopár udvarára. A huszár leugrott a bakról – hetyke abauji gyerek volt –, és a kardja tokjával megzörgette a kocsma ajtaját.
– Hé, zsidó – kiáltotta. – Bújj elő! Vörös betűvel írták neked ezt a napot a kalendáriumba, bár semmiféle ünnep nincsen.
Riminszkynek tetszett az ilyen beszéd. Megsodorta a bajuszát.
– Csak keményen, Peti fiam.
A huszár megrugdalta az ajtót, és a csaplár előbújt. Jámbor zsidóember volt, aki a nyavalyás hegyháton csak úgy tudott megmaradni, hogy mind a tíz körmével a rögökbe kapaszkodott. Különben rég elfújta volna valami szél a hegyről – vagy pedig elüldözte volna a nyomorúság. Négyrét hajolt, amikor a hintós uraságot meglátta. Tudta, hogyne tudta volna, hogy ki ez az uraság odabenn a kocsiban. Tán a tetőt is felgyújtotta volna, ha Riminszky éppen azt parancsolja.
– Ki mulat odabenn? – kérdezte Riminszky szigorúan. – Nem tudod, hogy tilos éjszakának idején devernyálni?156
A zsidó kezét-lábát mozgatta:
– Könyörgöm, méltóságos úr, csak egy vak muzsikus iszik magában. De aranypénzzel fizet. Valódi jó arannyal. Szegény ember vagyok, esztendőszám nem látok aranyat. Miért ereszteném tovább a jámbor muzsikust, amikor máshol is csak találna csárdát?
– Nono – dünnyögte Riminszky. – Valami rosszban járó ember lesz ez a te muzsikusod. Majd a szeme közé nézek.
Kíváncsiságtól ösztökélve nyitott be az ivóba, amelyben egy árva mécses pislogott. A fal mellett a lócán egy bolyhos, fehér ember ült, a lábánál fényes szemű fekete kutyácska. Riminszky nyomban megismerte:
– Hé, Péter bátya! – kiáltott fel. – Megismered-e a hangom?! Mi szél vetett ide?
A világtalan ember fölemelkedett a lócáról:
– Kezedet csókolom, Riminszky uraság. A kutyám vezetett ide, mert most az gondoskodik rólam, mióta árva lettem.
– Hát az aranyakat is a kutyádtól kapod?
A vak ember megvakarta a fejét.
– Jaj, azok az aranyak! Bár már ne volna egy fia se belőlük. Azok az aranyak kergetnek engem, nem hagynak nyugodni békességesen. Mert tudd meg, uram, hogy mikor temetés volt nálunk, valaki egy zacskó pénzt nyomott a markomba, és szó nélkül kitessékelt a várból. Mentem volna magamtól is, mert mit is csináltam volna tovább uraság nélkül? Meghalt az uraság, oda a szolgaság. Hát mentem…
Amikor Lipovnicára érek, belenyúlok a zacskóba, hogy majd egy kis italt veszek rajta, hát a kocsmáros zsandárt, tolvajt kiált! Itt van egy ember a Jánosik bandájából! – kiáltozta legharsányabban. Én pedig megtudtam, hogy a zacskóban csupa aranypénz volt.
Én se voltam lusta. Látni nem látok ugyan, de a lábain még elég jó. Neki az országútnak, a hegyeknek. Engem bizony ne bántson senki azért, hogy egy zacskó aranypénzem van.
De uram, nem tudtam nyugodni, nem tudtam aludni, nem tudtam megpihenni. Amerre mentem, ahol megfordultam, mindenütt rablónak, zsiványnak tartottak. Már éppen a Poprádnak akartam menni. Jaj be szépen csalogatott, hívogatott az a kutya folyó! A jó sorsom ekkor összehozott egy vak koldussal. Annak két kutyája is volt, amelyik vezette. Velem egy se volt, megvettem tőle az egyik kutyát.
– Erre rábízhatod magad – mondta a koldus –, ez csak olyan helyre vezet, ahol nem kell zsandártól tartani. Ez a kutya az útszéli árkokat meg157 a rejtett csárdákat szereti. A másikat azért tartom meg, mert ez meg vásárokra, sokadalmakban szeret kóborolni. Ez a kutya, amit neked adok, eddig csak úgyis kárára volt a mesterségemnek.
Így jutottam én a toporci csárdába, nemes Riminszky uram. Itt nem csap lármát a csárdás, ha aranypénzzel fizetek neki; mert az aranypénz valódi. De azért már szeretném, ha egy se volna belőle.
Riminszky nevetett is, meg a fejét is csóválta ennek a tragikomikus történetnek a hallatára.
– Hát aztán hol tartod az aranyaidat, hogy eddig el nem vették tőled?
– Azt nem mondhatom meg, uram – felelt komolyan Péter zenész. – Ha fizetni kell, a kutyám fizet helyettem. A szájából kiejt egy aranypénzt; ami visszajár, azt is szájába veszi. Hány liter bor van fizetni való, kocsmáros?
– Tizenkettő, tekintetes úr – felelt arcátlan nyugalommal a csárdás.
– Fizess, Filkó! – szólt a trombitás, és a kis fekete kutya kimászott az asztal alól, s egy kerek aranypénzt ejtett az ivó keményre vert pádimentumára.
A kocsmáros hamarosan számolt. A kutya szájába vette a visszaadott pénzt, és hallgatva ült vissza vak gazdájához.
Riminszkyt módfelett mulattatta ez a dolog. Különben is igen jó kedve volt. Igen nagyokat kacagott, és utána mélyen elhallgatott.
– A macska tudja, mi van ma velem? – mormogta, közelebb húzva székét a trombitás asztalához. – Ma úgy szeretek mindenkit, hogy legjobban szeretném megölelni az egész világot. Téged is, Péter, a kutyádat is, Péter. Fújj egy nótát, öreg, azokból a régiekből, amikor még Kavaczky úr verte a sarkantyús csizmáját a gerendához meg a pádimentumhoz!
– Kavaczky úr – mormogta az öreg – nagyon jó úr volt.
A szájához illesztette a vén, horpadt hangszert, és fújni kezdte. Mintha a Kavaczky nevének említésére megmozdult volna valami láthatatlan verkliszerkezet odabenn a trombitában, a kürtből a Rákóczi dallamai tódultak ki. Fújta az öreg elboruló arccal, Riminszky pedig fejét öklére támasztva hallgatta.
– Mégiscsak más világ járta – mormogta, mikor a nóta elhallgatott. Egy percig a mécses lángjába mélyedt a tekintete, aztán duhajon az asztalra csapott:
– Egy hordó bort, kocsmáros!
Két perc múlva az ivó közepén állott a bor. Riminszky előparancsolta158 a legnagyobb ivóedényeket, amelyek a csárdában voltak, kétliteres üvegeket. Az egyiket a trombitás elé állította, a másikból maga ivott.
– Igyál, Péter… Mintha Kavaczky úrral innál.
A vak ember felemelte a hatalmas üveget, és le sem tette addig, amíg egy korty maradt benne. A szájával lefelé fordította az üveget, és egy csepp sem jött ki belőle.
Riminszky nevetett ezen, és habozás nélkül követte a trombitás példáját.
– Tartsd ide a kezed! – szólt a vén emberre.
Az üveg száját a Péter tenyerébe fordította. Abban az üvegben sem maradt egy csöpp bor sem.
A világtalan zenész kifejezéstelen arcára mintha valami rendkívüli öröm szállott volna.
– Így volt, uram, bizony így volt! – dohogta, mintha életének legkedvesebb emlékei jutottak volna eszébe. – Akkoriban még láttam is egy nagyon keveset. Láttam Kavaczky urat. Nem is bánom, hogy azóta már semmit sem látok. Mi az ördögöt láttam volna?
Riminszky töltött és ivott.
Péter egy tapodtat se maradt mögötte. Versenyt ivott Riminszkyvel.
– Ördögöd van, Péter – mondta egyszer Riminszky, megtörülve verejtékező homlokát. – Másféle ember a helyedben már régen az asztal alatt ülne.
– Te sem ülsz az asztal alatt, uram!
Riminszky erre megint dohogott valamit. Az arca már tüzes volt, a szeme vérben forgott.
– Pedig valamit kérdezni akartam tőled, Péter, most magunkra vagyunk. A kocsis meg a hajdú részeg. Talán ellopják a lovaimat, azt sem bánom most… Semmit sem bánok. Mit ér nekem már az egész világ!
Újra az asztalra ütött. A kocsmáros betoppant.
– A legerősebb pálinkádból, szomszéd – parancsolta Riminszky. – Ez a csiger nem nekünk való! Add a hajdúmnak, kocsisomnak.
A csapláros alázatosan mosolygott.
– A minap lengyelek jártak erre, és egy nagy butykost itt felejtettek.
– Ide vele! – harsant fel Riminszky. – A lengyel pálinkában van tűz, van erő, van benne fantázia. A lengyel pálinkától vagy véreset álmodol, mint egy csatatér, vagy fehéret, mint egy menyegző. Középút nincs. Én ma fehéret fogok álmodni.
A világtalan ember erre csak csendesen emelgette magát:159
– Az álmoknak nem parancsolsz, Riminszky úr.
– De igen. Mindig azt álmodom, amit akarok. Még az apámtól tanultam, hogy este lefekvés előtt csak itallal és asszonnyal szabad foglalkozni. Fájdalom, itt nincs asszony. Mert később arról álmodik az ember.
– Helyes, helyes – bólongatott a vak ember. – Kár, hogy itt nincs asszony.
A csapláros a pálinkával a szobába lépett. Lapos, nagy üveg volt az, szalmába, vesszőbe fonva. Ökölnyi ólomfeje volt, és nagy pecsétek lógtak a nyakán, mint valami dekrétumon.
Riminszky próbálta kibetűzni a pecsétek felírását, de nemigen ment neki.
– Szaniszló király pincéjéből való, érzem a szagáról – szólt a vak ember. – Kavaczky úr mellett a szagáról tanultam megismerni mindenféle italt.
– No hát igyunk Szaniszló király égett borából – kiáltott fel Riminszky.
A trombitás egyre fújta Kavaczky nótáját. Péter bátyó ivott, de lassan-lassan rajta is erőt vett a nehéz pálinka, mint Riminszky úron. A trombitát le-letette, nagyokat szuszogott, és olykor beszédeket intézett a kutyájához, mintha legalábbis öregapjához beszélgetne. A kutya figyelmesen hallgatta a szónoklatot, és bizonyára felelt is volna raja valamit, ha felelni tudott volna.
Riminszky úr egyszer elérkezettnek látta az időt, hogy megkezdje annak az elmondását, ami egy darab idő óta a begyét nyomta.
– Péter bátyó – kezdte –, mi már nagyon régen ismerjük egymást. Együtt voltunk rossz napokban, jó napokban. Meg fiatalabb is voltam, meg kend is fiatalabb volt, amikor megismerkedtünk.
– Akkor még láttam is valamicskét – mormogta a vak ember. – Az arcodra még emlékszem, nemesuram. Nagy, bozontos fekete hajad volt. Nagy bajuszod, mint egy kandúrnak. A szemed fényes, mint a medvéé. Jól mondtam-e?
– Úgy van, úgy van, Péter bácsi, de még ma sem vagyok sokkal öregebb. A macska tudja, valahogy takarékoskodtam az időmmel. Nincsen olyan ember a határban, akit földhöz ne vágnék; nincsen olyan menyecske, akire ne kacsintanék, ha akarnék.
– Az a menyecskék dolga – zörgött Péter –, én már nemigen tudok különbséget tenni asszony meg férfi között.
– Hallgass ide, Péter. Azt kérdezem én tőled, öreg, sok mindent tapasztalt160 embertől, hogy igazán meghalt-e az, akit mi a nizsderi várban eltemettünk? Halott volt-e az, akit a koporsóba tettünk, vagy pedig élő? Igaz-e, hogy itt kísért a környéken?
Péter Riminszky úr felé fordította arcát, és nagyot hallgatott.
– Mit akarsz tudni, nemesuram? – kérdezte csöndesen.
– Azt, hogy hol van a nizsderi várúr, ha ugyan megvan még valahol a nizsderi várúr?
A vak ember fölemelte a karját, és Riminszky feje fölött mutatott a szoba hátterébe:
– Ottan a hátad mögött, nemesuram.
Riminszky megfordult. Mintha villám érte volna, meredten, mozdulatlanul maradt egy percig. Aztán hörögve fölugrott.
– Hé, kocsmáros, kocsmáros! – ordította. Az alak pedig mozdulatlanul állt.
Skarlátpiros középkori ruha volt rajta, a fején aranyos sisak, és könyökével arra a hosszú, meztelen pallosra támaszkodott, amely olyan volt, mint a régi hóhéroké.
Nem szólt, csak állott mozdulatlanul, és Riminszkyre függesztette szürke, jéghideg szemét.
– Eljöttem veled leszámolni, Riminszky – monda mély, zengő hangon.
Riminszky eltakarta az arcát. Mintha a hideg rázta volna, vacogott a foga.
A vak trombitás csöndesen kibotorkált a szobából annál a szíjnál fogva, amely a kutyája nyakában volt.
– Riminszky, tudod, mivel tartozom neked, és mivel vagy adósom nekem?
Riminszky, a nagy bozontos ember szepegve állott a sarokban, mint egy gyerek.
– A szeretőm voltál, az életem voltál, mindenem voltál, és megcsaltál, elhagytál.
– Amióta ismertél, tudtad, hogy ki vagyok. Asszony, akibe három férfinak a bátorsága, szíve és esze szorult. Senki sem tudta, csak te, hogy gyémánt vagyok, nem pedig sárgolyó.
– Hóbortos voltam, mert az akartam lenni a kedvedért. Éltem szeszélyeidnek, rabja voltam szenvedélyeidnek – mindened voltam. Mivel fizettél ezért?
– Elhagytál, megcsaltál. És akiért eldobtad az én gyémánt szívemet, az161 egy darab sár. Egy kis nőstény macska, amelyet csak véletlenül nem dobtak a folyóba akkor, amidőn a világra jött.
– Ellöktél, pedig tudtad, hogy nem nyugszom bele, hogy többé ne szeress. Kinevettél és kigúnyoltál, pedig tudtad, hogy inkább tőrt verhettél volna a mellembe, azt is inkább tűrtem volna. Még csak annyiba se vettél, mint egy elkergetett, rossz cselédet – az utamat is elfelejtetted kiadni. Csak elmentél, hogy soha többé vissza ne jöjj.
– Kázmér, az egész életemről számolok most veled. Arról az életemről, amely fiatalságomtól a tied volt. Megölted a kedvesemet, elvetted a vőlegényemet, nyomomban voltál akármerre bujdostam, előled. Végül elhoztál a sziklavárba, és ott elrejtettél a magad számára hétszeres lakatok mögé.
– Riminszky Kázmér, álmatlan éjjeleken sohasem látod a „diák” kedves, rózsaszínű arcát? Barátod, Kavaczky György nem költ fel néha, hogy a füledbe dörögje: te csalfa, hűtlen, gaz barát? Sohasem látod, hogy mindig mindenkit megcsaltál? Hazug és csalfa voltál.
– Végül egy gyémánt akadt a kezedbe, amelyet ugyancsak össze akartál zúzni, de a gyémánt erősebb volt a te kemény kezednél is. A gyémánttal nem bírtál…
– A föld alá mentem, hogy onnan visszajöhessek.
– Most itt vagyok. Mit gondolsz, Kázmér, miért vártalak meg itt?
Riminszky lassan leereszkedett egy sarokban levő ládára. Arcára tapasztott kezeit levette, és zavarosan, csudálkozva nézett körül.
– Ó, Erzsébet – suttogta mintegy félálomban.
A pallos megvillant a skarlátruhás alak kezében.
– Tudom, hogy nem félsz a haláltól, Riminszky Kázmér. Mitől is félsz te tulajdonképpen?
– Tőled, te megholt asszony visszatérő árnya.
– Tőlem se félsz. Hazudsz, nem hiszek neked. Attól a kis nyavalyás macskától félsz csupán, akinek cérnaszálon csüng az élete.
Riminszky ijedt mozdulatot tett.
– Ne bántsd az ártatlant.
A pallos nagyot koppant a földön.
– Hát a diák nem volt ártatlan? Nem volt fiatal, kedves és szeretetre méltó, és te megölted őt?
– Kavaczky ölte meg.
– Hazudsz, hazudsz, Riminszky… Halld, hogy mindent tudok. Halld meg, mielőtt örökre elválnánk, hogy mindig tudtam mindent. A diákot162 te ölted meg. A kezedben pisztoly volt, amikor Kavaczky Györggyel szembeállítottad az én szerelmesemet. És a te pisztolyod terítette le őt, szegényt.
Riminszky felhorkant:
– Nem igaz, nem igaz…
A kísértet toppantott a lábával.
– De igaz. Sok esztendő előtt a sors egy bolyongó, csavargó vásári költőt vetett utamba, aki verseit a népnek szavalta, amely röhejjel kísérte. Ennek a félvad állapotban levő csavargónak a neve Schiller volt. Ugyanaz a Schiller, aki tanúja volt a gyilkosságnak…
Riminszky megtörtén mormogta:
– Mert téged szerettelek. Csupán téged szerettelek…
– Gyilkoltál, csaltál, raboltál értem. És most elhagysz, eldobsz, elfelejtesz. Ó, Riminszky, ha tudnád, hogy mennyit szenvedek! Jer ide, és mondd, hogy még mindig szeretsz. Jöjj, és csókolj meg. Mondd, hogy az enyém vagy, csupán az enyém, vagy…
Riminszky fölemelkedett, és tétovázva közeledett. A kísértet kitárta karját.
– Az ajkamat csókold meg. Jöjj, Riminszky, jöjj.
A férfi már ott állott a kísértet előtt. Annak vészes, őrjítő tűz lángolt a szemében.
– Jöjj, jöjj – sóhajtotta, és Riminszky ebben a percben arccal bukott a földre.
Az üveges hintó robogott a podolini úton a négy fehér lóval. Benne Riminszky úr ült, és a fejét hátrahajtotta. A nyári hajnal fölébredt a hegyek fölött, és az út mentén a virágok felemelték fejüket. Repült a fogat, előtte a négy fehér lóval. És benn mozdulatlanul ült a díszruhás férfi.
A podolini ház előtt megállott a hintó. Benn mély kondulás, és a kapu feltárult. Az öreg Mik kacskaringós lábain sietve üget az udvar fenekéről. Kinyitja az udvar ajtaját.
– Uram, nemes jó uram!… – kiáltja tele tüdővel.
De Riminszky nem mozdul.
Az öreg Mik rázza jéghideg kezét, de mindhiába rázza. Odabenn nem mozdul Riminszky úr – többé már sohasem mozdul. Holtan jött haza a menyasszonyától.163
