TIZENKETTEDIK FEJEZET • Ancsurka
TIZENKETTEDIK FEJEZET • Ancsurka
Podolinban mást nem mondtak, mint csupán azt, Riminszky urat is utolérte az, amit ő olyan nagyon keresett. Hisz emberi számítás szerint nemigen lehet az ifjúságot és lenge szerelmet visszavarázsolni. Azon szerelmet, amely dalra nyitja fel az ajkakat, és a szíveket megdobogtatja…
Riminszky urat csendesen eltemették; más nem sírt utána, mint az Öreg Mik, akinek utóvégre volt mit siratni régi gazdáján.
Riminszky úrral nem sokat komédiáztak. Szépen betették a föld alá, ahová való volt, és erre nyomban elcsendesedett volt minden.
…Lőcsén pedig varrták, varrták a menyasszonyi ruhát. Már készen volt minden az utolsó öltésig, és a templomokban hosszan harangoztak a nagyságos Riminszky úr tiszteletére, amikor híre futamodott, hogy a menyasszony árva. A kis Ancsurka szerelem nélkül maradt, mint a fiatal rózsafa, amelyről minden virágot letépnek.
Riminszky úr már halott volt, és Mik az ajtókat csupán abból a szempontból zárta be, amely szempont neki a legkedvezőbb volt. Tudniillik, szerelem szempontjából…
Ancsurka nagyon búslakodott, Marczinkáné még nagyobbakat búsult, és Lőcse városában sem igen akadt senki, aki örült volna a Riminszky úr váratlan halálának.
Hisz a legnagyobb úr utazott el innen a Riminszky Kázmér alakjában … el az egész Szepességből!
És mikor már magas domb állott a podolini temetőben, amely domb fölött fekete fakereszt jelölte a Riminszky másvilági helyét – történt, hogy Prihoda Anna elérte azt a szabadságot, amely után életében vágyakozott.
A nizsderi vár némán, mozdulatlanul nézi magát a hegytetőről a Poprád rohanó vizében.
Néma a vár, és környéke kihalt. A nagy kaput sohasem bocsátják le, és a bástyák fölött nem kanyarog a kémény füstje. A hegy lábánál fekvő rongyos falucskában úgy tudják, hogy odafent nem lakik senki. Rocskay doktor, a vár gondozója minden harmadik hónapban megjelenik, és megnézi a gyermekfej nagyságú lakatokat.
És a várban néha mégis hárfapengés hallik csöndes éjszakákon, pásztorok, kóborlók hallgatják a vár körül a különös zenét, amíg az csöndesen el nem szunnyad az éjszakában.164
– A kísértet jár odafönn – vélik a nizsderiek, és nem törődnek a dologgal. A kísértet tehet, amit akar, senki sem áll útjában. Igen csöndes, jó magaviseletű kísértet, mintha csak a tótok megjutalmazására vándorolt volna erre a vidékre. Hiába, a nizsderieknek szerencséjük van!
A hegyeken elterülő nagy, néma erdőségekben, sötét völgyekben, alkonyi órákban néha szembetalálkoznak a skarlátruhás kísértettel, amint lehajtott fejjel, bánatba merülve kóborol, mintha örökkön-örökké valamit keresne, amit soha meg nem találhat.
Ha zivatar orgonáz a hegyek között, és a mennykő belecsapkod a hegyormokba, sudár fenyőszálakba – a kísértet künn jár az égiháború közepette a szabadban. Meg-megáll a hegyormokon, és hosszan hallgatja az égi dördüléseket, belemereszti szemét a villámok vakító fényébe.
Az eget beírják a kék, tüzes vonalak, fölszántják a látóhatárt, mintha megvadult paripák tüzet ragadnák tova az ismeretlen országokba – elhallik a moraj, a nehéz égi szekerek tovazörögnek az országutakon, a kísértet pedig áll merőn valamely sziklacsúcson, s szemét az égre veti.
A tótok keresztet vetve nézik a skarlátpiros alakot, s dehogyis mernének a közelébe menni. Pedig mindenki tudja a környéken, hogy a kísértet senkit sem bánt. Sőt aranypénzeket dobál néha a hegytetőről a völgyben elhaladó vándor lábához. Az aranypénz éppen úgy cseng, mintha valódi volna – pedig hát macskát valódi, gondolják a tótok.
A Kárpátok földet rengető, egetverő zivataraiban a régi vár megkopott. Persze, nem volt senki, aki új zsindelyt tett volna a régi helyébe, a falat nem vakolták, és a nagy kövek eresztékeibe belopódzott a víz. Ezeken a csöndes, ártatlan vízcsöppeken már sokszor beköltözött a romlás régi, örök időkre szánt épületekbe. Mintha a vízcsöppeknek egyéb gondjuk sem volna, mint a múlandóságra oktatni a köveket. S a nagy kövek megmozdultak, tovább csusszantak helyükből, és ha a gyík kidugta zöld fejecskéjét az északi bástya repedései közül, ijedten láthatta fényes szemével, hogy a bástya csaknem a meredély szélére csusszant már. A bástya felső része mintha előremászott volna, és a húszöles mélységbe pillant alá. Vajon mi történik odalenn? – kérdik tán magukban a nagy kövek, amelyeket évszázadok előtt fölcipeltek.
Ennek a kiugró bástyának a tetején látták legtöbbször a kísértetet. Néha, különösen olyan éjszakákon, amikor a hegyek hátát csillámló lepellel borította be a holdfény, ősz hajú fenyőfák álldogáltak a hegyoldalakban, és a denevérek ezüstfelhőkön utaztak tovább a dolgaik után –165 néha napokig állt vagy ült mozdulatlanul az ezüstruhás kísértet odafönn a bástyafokon.
Ilyenkor kíváncsi emberek annyira megközelítették, hogy még azt is látták, hogy hamuszürke szemében olyan mélységes mély bánat lakik, hogy az már a bánatnál is több… Persze, amint a kísértet észrevette, hogy leskelődnek reá, nyomtalanul eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el; a bástyák, a sziklák. De hiszen azért volt kísértet!
Egy havas novemberi éjjelen, amikor a hegyek között éles szél süvöltözött, és a fenyőfák dideregve csapkodtak kopasz gallyaikkal, azon a mély hegyi úton, amely a nizsderi várnak kanyarodott, egy bozontos fejű vak ember bandukolt, kezében szíjat tartva, amely egy kis fekete kutya nyakába volt erősítve. A vénember elveszítette valahol a kalapját, a haját szétzilálta a szél, mintha egy csomó fehér szárnyú madár röpködne az öreg fej körül.
Ment az öreg, mendegélt a kegyetlen éjszakában, és a kutyájával beszélgetett:
– Filkó, nézz jól körül, nem látod valahol azt a bizonyos kísértetet? Egy hónapja jövünk már, ugye, Filkó, amikor hírét hallottuk a nizsderi kísértetnek. A kürtöt a hátunkra kötöttük, és elindultunk. Jöttünk, jöttünk…
Filkó letelepedett az út közepére, és ez annyit jelentett, hogy a gazdája fáradt. Pihenni kell neki.
Az öregember kifújta magát, és a hajába kapaszkodott.
– Jaj, be hideg csókjai vannak az éjnek! Ez a novemberi hó még nem az igazi, becsületes hó. Ez csak olyan, mint az agg ember szerelme: több benne a könnycsepp, mint a mosoly. Vízzé válik nyomban. Ugye, Filkó, jobb volna odabenn ülni valamely csárda ivójában, és mással csókolózni, mint az éjjellel. A borral csókolózni, Filkó, öreg Filkó?
Megsimogatta a kutyát, és ellágyulva dörmögte:
– Semmit sem vethetünk egymás szemére, Filkó; egyforma korhelyek vagyunk. Addig még csak nem is tudtuk magunkat jóformán kialudni, amíg az utolsó arany el nem gurult a nizsderi örökségből. Bezzeg azóta alszunk bőven, öreg Filkó.
A kutya megindult, és a vak ember a nyomában.
– A helikont se fújjuk másnak, csak a magunk mulattatására, Filkó – sóhajtotta.166
– Az ivókban azóta se ülnek olyan sokáig a fuvarosok, mint amikor Péter bátyó táncolt ott. Ültek, és néztek bennünket, vén Filkó, mert senki úgy nem tudott mulatni, mint mi. Most pedig, mert minden elfogyott, jövünk Nizsderre, és keressük a kísértetet, aki aranyakat szokott a völgybe dobni. Ha az aranyakról nem hallottunk volna, tettünk volna egy lépést is, öreg Filkó? Ugye, nem, vén kutya?… De hát hallottunk az aranyakról. Ez a nizsderi várúrra vall, gondoltam magamban. Te meg azt mondtad, Filkó, hogy a nizsderi várúr még kísértet korában sem feledkezhet meg teljesen régi öreg szolgájáról. Hátha ád újból azokból az aranyakból? Nem látod sehol a kísértetet, Filkó?
Most megállt Filkó, és csendesen vonítani kezdett.
Odafönn jártak a várban, a bástya alatt… A kutya vonított, és a vak ember hallgatózva állott mögötte.
– Jár itt valaki? – kérdezte, és megfordult, mintha lépéseket hallott volna.
De szavára nem felelt senki, csak a szél süvöltött tova a falak között.
Tapogatózva ment előre, amíg olyan helyet talált, ahol nem érezte a kegyetlen szelet. Itt leheveredett a földre, és kutyáját simogatva, halkan beszélt hozzá:
– Néha azt hiszem, Filkó, hogy te nem vagy más, mint az öreg Poprád, az én régi barátom. Vagy legalábbis Poprádnak a fia … Itt éltünk sokáig ezek között a falak között. Voltak víg és szomorú napok; néha daloltunk, máskor búsultunk, de mindig csak megvoltunk valahogyan. De most sehogyan sem vagyunk.
– Előbb, legelőbb elment Kavaczky úr. Semmi baja sem volt, mégis itt hagyta a hordókat és a régi üvegeket. Azután jött a kisasszony, akinek néha sarkantyús csizma volt a lábán, máskor pillangós papucs. Itt járt a kisasszony a derék Riminszky úrral; suttogtak, csókolóztak – azután ők is elmentek. Csak a vén trombitás, Péter bátyó maradt itt, pedig ő volt mindnyájuk között a legöregebb. Hallod-e, Filkó? Péter bátyó volt a legöregebb, és ő maradt itt legtovább…
A szél dúdolt a falak között, és a vén trombitás lehajtotta a fejét. Egyszerre összerázkódott. Hideg kéz érintette meg, s érezte, hogy valaki megállott előtte:
– Te vagy az, Péter? – kérdezte egy mély hang. – Hogyan kerültél ide?
Péter kinyújtotta a karját:
– Az aranyak elfogytak, eljött vissza az öreg Péter, mert máshol nem167 tud lenni, csak ebben a várban. Vagy élni, vagy meghalni, de mindig itt lenni, ahol Kavaczky úr lakott valamikor.
A szél zúgva vágta a havat az udvar mélyére, a hideg kéz megszorította a Péter kezét.
– Én sem tudok innen elmenni, se életemben, se halálomban. Tudod-e, hogy ki vagyok én? Én a kísértet vagyok.
A vak ember felelt:
– Mintha látnálak, asszonyom. Piros ruhád van és bánatos szemed. Itt állsz előttem, és nagyon szomorú vagy. Mint egykor a toporci határcsárdában megálltál Riminszky úr háta mögött – de Riminszky úr most nincs itt.
– Ő meghalt igazán. Péter bátyó. Véle nem tréfált a halál, mint velem. Elment, hogy többé vissza ne jöjjön. Hiába keresem mindenfelé, meg nem találhatom. Lenn fekszik mélyen a föld alatt, karja összefonva, és fölötte bánatosan suhan el a szél. Egyedül vagyok, senkim sincsen… Péter bátyó, maradj itt velem, nálam… Úgysem lelheted föl máshol a helyed.
Péter intett galambősz fejével.
– Itt maradok.
A kéz megszorította a kezét:
– Itt maradsz, és mindig arról fogunk beszélgetni, hogy milyen volt Kavaczky György, milyen volt Riminszky Kázmér. Ezekről a nagy jó urakról fogunk mindig, mindig gondolkodni… Itt maradsz, Péter bátyó, hogy néha megszólaltasd a trombitádat? Ha ezeknek a nagy jó uraknak névnapjuk vagyon.
– Ha névnapjuk vagyon – felelt Péter.
A kísértet megfogta az öreg Péter kezét, és bevezette a várba a rejtett úton.
Ebben az időben Toporcon egy régen holtnak vélt férfiú házat és földbirtokot vásárolt. A jó Prihoda János tért vissza Amerikából tizenöt esztendei távollét után, és csinos vagyonkát hozott a tengeren túlról. Föltalálta Ancsurkát, és nagyon boldog volt a vén tót ember. Mister Prihoda, ahogyan Toporcon nevezték, kinevelődött az új világban. Fényes csizmát hordott, és mindennap borotválkozott. Előkelőbb férfiú nemigen akadt nála Toporcon, míg leánya, akinek Riminszky úr föltalált végrendeletében egész vagyonát hagyományozta, a Szepesség leggazdagabb168 leányzója volt. A podolini házban ott maradt az öreg Mik, és hozzá költözött Marczinkáné, míg Ancsurka apjával, az előkelő misterrel nagyobb utazást tett, hogy elfelejtse Riminszky urat, a nizsderi várat és a többi szomorúságot.
Mister Prihoda a világlátott ember gyakorlottságával tette meg az előkészületeket az elutazáshoz, és fényes csizmái úgy nyikorogtak a podolini kövezeten, mint egy grófé. Általában igen büszke volt az amerikai gentleman, és még a főszolgabíró is kezet fogott vele. Fájdalom, Korinszky, a toporci kovács már nem élt akkor, s így elesett azon nagy megelégedettségtől, amelyet érezhetett volna, hogy jóslata beteljesedett.
Utazott Ancsurka virágok között rózsás tavaszi tájak felé… A podoliniak még látták rózsás arcát, tündöklő kék szemét és szőke fejét, amely fölé a sors áldólag terjesztette karjait. Utazott messze országokba, és sokáig nem hallatszott felőle hír.
Egyszer aztán híre támadt, hogy Ancsurka férjhez ment. Valahol a Riviérán érte utól Hymen aranyos szárnyaival, bizonyos Angyalffy Gábor nevű lublói úriember volt az a szerencsés, akit Ancsurka kezével boldogított. Ennek az Angyalffy Gábornak az édesatyja volt az, aki sok esztendő előtt a toporci országúton szánkójába vette az elárvult, világnak indult tót leánykát. Vitte, vitte Ancsurkát a szánkó az ismeretlen jövő felé a podolini országúton. S immár elérkezvén az ismeretlen országba, a jövő kitárult előtte, és kezét nyújtotta azon kedves fiatal lublói embernek, aki hazai tót nyelven vallott neki szerelmet.
Az esküvőt a vén lipovnicai kolostorban tartották meg, és az öreg barátok nagyon örvendeztek, hogy kolostorukat ilyen kitüntetés érte. Ott volt a Szepesség apraja-nagyja. Eljöttek a toporciak hosszú szekereiken, és eljöttek a lublóiak, még Lengyelországból is eljött néhány úriember, mint ahogy a nevezetes névnapokra, temetésekre és esküvőkre el szoktak jönni.
Mister Prihoda igen komolyan fogadta az urak üdvözlését, gratulálását:
– Tudtam én mindig – szólt határozott hangon –, hogy kincsem van a leányomban. Csakis miatta jöttem vissza szabad Amerikából.
A násznép között ott volt egy öreg vak ember trombitával a hátán, és egy kis fekete kutyával előtte. A szertartás után ő is előrefurakodott a tömegben, és a templomajtónál elébe is került a boldog párnak.
– Péter bátyó! – kiáltott föl boldogan Ancsurka. – Maga is eljött? Be jól tette, hogy nem felejtett el.169
– Mit akar az öreg gentleman? – kérdezte mr. Prihoda.
– Nizsderről jövök. A nizsderi halottaktól hozok üdvözletet – mormogta Péter bátyó. – És ezt a kis ajándékot.
Ragyogó gyűrűt vett elő tüszőjéből, és átnyújtotta. Ancsurka kissé elsápadt. Megösmerte a gyűrűt. Wart Erzsébet ujján viselte azt akkor, amikor ő a nizsderi várban szolgált.
– Köszönöm – felelt remegő hangon. – Tiszteltetem a nizsderi halottakat.
Péter bátyó eltűnt a tömegben. Hiába keresték később, nem tudták megtalálni a vak embert.
Ancsurka nagyon boldog asszony lett. A podolini Riminszky házból már gyermekek vidám kiáltozása hallatszott, az öreg Mik mindig újabb és újabb Angyalffy csemetéket hordott a hátán, és sötét éjszakákon a piacon a ház előtt gyakran látták a kísértetet üldögélni egy kőpadon. Ott ült skarlátpiros ruhájában, és szemét figyelve függesztette a Riminszky házra. Néha rátörtek a buzgó éjjeliőrök, és a város kapujáig kergették, de napok múlva újra visszajött… Sok mindenféle legenda keringett erről az eltűnő és visszatérő kísértettől. Némelyek határozottan állították, hogy a kísértet senki más, mint az egykori várasszony, Wart Erzsébet. De hiszen Wart Erzsébet meghalt, vetették ellen mások. Ki tudna eligazodni a legendákon?
A regényt írtam 1900-ban.
