VALAMI ELŐSZÓFÉLE
VALAMI ELŐSZÓFÉLE
Sok esztendővel ezelőtt egy felsővidéki, kis szepességi városkának voltam a lakosa. Úgy hívják a városkát: Podolin. Közel a határszélhez, a Kárpátok alatt, mély völgyben feküdt a városka, és vasútnak híre-hamva se volt messzi vidéken. Ám a városka mégis útjába esett annak a nagy országútnak, amely keresztülvezet a határon, és így nem volt teljesen elzárva a külvilágtól. A furmányos szekerek nagy csörömpöléssel döcögtek a városka kövezetén, amely még a középkorból maradt itten. Messzi földről jött vásárosok megpihentek az egyetlen vendégfogadóban, a „Róká”-ban, ahol az ivó sötét falain százesztendős felírások hirdetik, hogy itt valamikor lengyel hercegek mulatoztak. A derék Zsigmond király zálogba vetette Podolint tizenkét másik várossal együtt, és hosszú száz esztendőkig el volt szakítva a hazától a kis középkori város. Lengyel urak mulatoztak benne, és lengyel kapitányok parancsoltak a népességnek. De akármilyen soká tartott a podoliniak számkivetettsége, az ódon városházán az egymás után következő polgármesterek féltő gonddal őrizték a város régi, magyar világbéli pecsétjét, törvénykönyveit. Nagy Magyarországot sohasem felejtették el teljesen, és fájó szívvel gondoltak a messzi hazára, mint a száműzöttek gondolnak a honukra. A gazdagabb patríciusok Magyarországba küldték a fiaikat iskolába, és a régi krónikák akárhány polgármesterről tudnak, aki az iskolai tanulmányokat a debreceni nagy kollégiumban nyeldeste. A száz esztendők múltak, és a szegény podoliniak már azt hitték, hogy soha többé vissza nem váltja őket a haza a zálogból. Míg egyszer Mária Teréziának sok birodalmi tervei, ábrándjai közepette eszébe jutottak a szegény szepesi városok. Akkor már nagyon régen sínylődtek a városok az idegen zálogban. A nagy királynő egy szekér aranyat küldött a lengyel királynak a városok váltságdíj a fejében, és a városok, közöttük Podolin is újra a magyar haza tartozékai lettek…
A hosszú középkori rabság azonban rányomta bélyegét a városkára. Az idegen uralom alatt a városka semmit sem fejlődött. Elég bajuk, gondjuk volt a lengyel királyoknak a saját országukkal, országuk városaival. Mit törődtek volna az idegen jószággal? Annyit tettek, hogy néhány lándzsás katonát küldtek a városka őrizetére, akik megvédelmezték a polgárokat a hegyvidéki rablóbandáktól. A várost magas kőfal vette körül, és a falakon négy kapu nyílott a négy égtáj felé. A Poprád ott szaladt el a bástyák alatt, mintha csak a Poprádot is zálogba csapta volna a könnyelmű Zsigmond: a Poprád is kifelé folyt Lengyelországba; keresztül a határszéli hegyláncokon, nagy magasságban járja be meredek útját; minden természeti törvény ellenére nem lefelé, hanem felfelé folyván. A piros pöttyös pisztrángok lengyel honnak csemegéi voltak, és a hűtelen folyó folyását már a nagy királynő sem tudta megváltoztatni. A Poprád örökre a lengyeleké maradt: örökre hűtelen hazájához, amelybe minden folyó befelé folyik, nem pedig kifelé.
A zálogban töltött száz évek tehát úgy múltak el a városka felett, mintha valami dermedt álomban töltötték volna. Mária Terézia idejében egyszerre fölébredtek az emberek hosszú álmukból, megdörzsölték a szemüket:
– Nini – mondták –, asszonykirály van Magyarországban. Mi bizony azt hittük, hogy még mindig Zsigmond uralkodik.
A regebeli Rip van Winkle ébredt fel itt a mély völgyben, csakhogy húsz esztendő helyett századokat aludt. A városka ugyanabban a középkori, ódon állapotban van Mária Terézia idejében, mint amikor Zsigmond zálogba vetette. Nem raktak itt le egyetlen téglát sem azóta – talán még az emberek is ugyanazok voltak. A lengyel kultúrát, műveltséget nem vették be, megmaradtak tehát Zsigmond király korában. Ugyanazok a divatok, szokások uralkodtak; Corinini ezredes, a nagy királynő kiküldött biztosa a maga egyszerű katonaeszével csodálkozva írja megjelentését a városokban talált állapotokról.
– Itten – írja az ezredes – egyetlen polgárt sem találtam, aki bizonyosan tudná, hogy fölséged előtt mely uralkodók valának a magas trónuson. Csodálkozva hallgatták, hogy a habsburgi ház uralkodik a birodalomban – Isten szent akaratából.
A lengyel lándzsásokat elrendelték a városkapuk őrizetétől, és a kapukon, különösen a dél felé nyílókon új áramlatok, szelek kezdtek befújdogálni. A városka, felébredvén hosszú álmából, mozogni, fejlődni kezdett. Igen ám, csakhogy mit csináljanak most azokkal az átaludott száz esztendőkkel? A dolgok természetes rendje szerint azt a lemúlott időt nem lehetett elsemmizni. Olyan varázscsizmát még Mária Terézia sem húzhatott a visszaváltott városkák lábára, amely csizmákkal száz esztendőket lehetne egyszerre ugrani. Azokat az elaludt századakat végig kellett élni, végig kellett csinálni. Andrássy János, Szepes vármegye akkori alispánja, aki híres volt nagy eszéről, bölcsességéről, maga is elcsodálkozott a városok középkorias állapotain.
– Már régen el fogjuk felejteni az egész középkort, a szepesi városokban még mindig föltalálható leszen ez a kor. Ők elmaradtak az időtől, és talán sohasem fogják utolérni a valóságos időt – mondta a bölcs alispán, és látszólag igaza volt.
A városkák folytatták a fejlődésüket ott, ahol elhagyták Zsigmond király korában. Békés, csendes, belvillongástól mentes idők jártak, az idegen gyámság alól felszabadult városnak mégis a legelső gondja volt a hosszú századokon át megrongált várfalakat, bástyákat kijavítani, megerősíteni. A kapukhoz polgárőrséget rendeltek, amely ügyelte az utazókat, vándorlókat, kereskedőket. Éjjel becsukták a kapukat, és a városra középkori csendesség borult. Az utcákon nem járt senki, legfeljebb a „Róká”-ban búsult néhány utazó idegen, amíg a városi darabontok aludni nem zavarták őket. A Poprád sietett, futott a határ felé, a nagy hegyek, sötét erdők árnyékukkal ráfeküdtek a városkára. Mintha arra vigyáztak volna, hogy az átaludott esztendőkből nem fog-e egyet is elsikkasztani.
De nem sikkasztott el egy hónapot sem. Az új házakat, amelyeket itt-ott építettek, régi középkorias stílusban tervezték az építők. Lubomirszky hercegnek, aki a városkának templomot építtetett, arcképét megfestették a városháza számára… És abban az időben, amikor én a városka lakója voltam, a városi tanács mindenféle elavult jognak alapján örökös száműzetésre ítélt egy asszonyt, bizonyos Wart Erzsébetet. De hiszen éppen ezt akarom elmondani.
