ELSŐ FEJEZET • Egy különc ember története
ELSŐ FEJEZET • Egy különc ember története
A podolini háromszáz esztendős házak között, amelyek a piacteret négyszög alakban határolták, nem volt a legfiatalabb, de a legvénebb sem az az emeletes, keskeny, nyurga ház, amely csupán abban különbözött a többitől, hogy állandóan szép sárgára volt befestve. A tulajdonos hiúsága tette talán, vagy valami véletlen viszonyok: elég az hozzá, hogy a vén házról sohasem mosta le teljesen a festéket az idő. Így aztán bizonyos tekintélyre tett szert e ház a többiek között, amelyeket talán Zsigmond király óta sem festettek. A kapuja ennek is zárva volt, mint a többieké általában. Mintha örökösen attól rettegtek volna a lakosok, hogy valamelyik órában ellenséges hadak csapnak le a városra, és kirabolják a házat. Legalábbis akkora vasrácsok voltak az ablakokon, mintha hosszú ostromra volnának berendezkedve. Hiába, őket a békés idők meg nem csalják! Egyszer mégiscsak átcsap a határon, valamely ellenséges sereg; aztán az ellenfél nem kér, hanem visz mindent, ami a keze ügyébe akad. A sárga háznak a kapuja tehát csöppet sem volt nagyobb gonddal bezárva, mint a többieké. A kapu felett három kőből faragott kutyafej emelte még a háznak külső díszét. Közönségesen Riminszky háznak hívták a házat, és bennelakóját Riminszky Kázmérnak. Riminszky Kázmér volt a leggazdagabb podolini polgár.
Az alföldi embereknek a gazdagsága földekben, gulyákban, ménesekben fekszik. De hát itt nincsenek se földek, se gulyák, se ménesek. (Habár némelyek tudni vélték azt is, hogy Riminszkynek nagy birtoka van valahol Szeged alatt, amelyet bérbe adott.) Miben volt Riminszkynek a gazdagsága? Juhnyájakban, amelyek kora tavasztól késő őszig a hegyek között tanyáztak, aztán elvitték őket a majorságokba.
Az ördög tudná, hogy hány nyája volt Riminszkynek szerte a hegyek között. A felvidéki fantázia így festette Riminszkynek a gazdagságát: állítanának valahol egy nagy ollót, amely egyebet sem tenne, mint folyton-folyvást11 a juhokat nyírná. Riminszky pedig otthon, kényelmes házában egyebet sem tenne, mint olvasgatna csendesen:
– Egy, kettő, három…
Amint egy számot kiejtene a száján, a juhászok mindig egy birkát kapnának el a hátulsó lábánál fogva, s odanyomnák a nagy olló alá, amely egyszerre lenyírná a bundáját. Riminszky olvasna, a juhászok elkapnák a juhokat, az olló nyírna, a lenyírt juhok száma annyi volna, hogy a majorosok se tudnák már számon tartani, a gyapjú olyan garmadává nőne, hogy magasabb volna a Lynt-hegynél – Riminszky pedig még mindig olvasna, és a juhászok szakadatlanul kapdosnák a birkák hátulsó lábát, így olvashatna Riminszky élete végéig, de még akkorára se volna vége a birkáknak.
Riminszkynek jobb dolga volt, semhogy belefogott volna a végtelen számadásba, azazhogy semmi dolga sem volt. A podoliniak azt mondták, hogy úgy él, mint egy király. Én a magam eszével azt gondolom, hogy Riminszky úgy élt, mint egy – kutya. Mint egy vén, fogatlan eb, amely már semmiben sem találja gyönyörűségét. Agglegény volt, senkinek nem volt tudomása arról, hogy a szerelem valamikor megkörnyékezte volna a gazdag ember szívét. Pedig lányok, menyecskék teremtek ezen a vidéken is, nem szebbek, sem csúnyábbak mint Toporcon vagy Lublón. Igaz, hogy másfelé se igen kereste Riminszky Kázmér a szerelem gyönyörűségét, de Podolinban semmiképpen. Valahogyan mindig idegennek, vendégnek tartotta magát a városban. Néha még el is szólta magát:
– Csak addig maradok itt, amíg visszaállítják a lengyel királyságot, és én visszakapom családi méltóságomat és birtokomat.
Habár régen elmúlt háromszáz esztendeje, hogy a Riminszkyek Podolinba költöztek, sohasem feledkeztek meg arról, hogy az őseik valamikor vajdák voltak ott, a határon túl levő országban, és fejedelmekkel voltak atyafiságban. Jártak rossz idők, jó idők a Riminszkyekre, a családi hagyományokat mindig egyforma gonddal ápolták. Egyszer valamelyik Riminszkyt éppen polgármesternek akarták megválasztani. Felkeresték a városka vénei, és felajánlották neki e méltóságot. Riminszky keserűen nevetett fel:
– Megbolondultak az urak? Ha akarnám, herceg lehetnék Lengyelországban, és mert nem akarok, azért podolini polgármester legyek? Nem, urak, nem. Ne nézzenek egész bolondnak.
A tanácsurak összenéztek, és elszégyellték magukat. Persze-persze, ha12 valaki herceg lehetne Lengyelországban, hogyan lehessen az Podolinban polgármester? Nem is kérték többé a Riminszkyeket semmiféle hivatalnak az elfogadására. Habár az idők során akadt olyan is közöttük, akire bizony ráfért volna valami hivatalocska, de nem vállalta. Büszkén nélkülözött. Annak a bizonyos Riminszkynek az apja – akinek annyi tenger birkája volt – annyira elszegényedett, hogy már nem rejtegethette a nyomorúságát. A csizmája, köntöse leszakadt róla, a tanácsbeli urak már azt várták, hogy Riminszky egy szép napon jelentkezik városi hajdúnak. De Riminszky nem jelentkezett. Elbújdosott, eltűnt a vidékről. A podolini urak gúnyosan mondogatták:
– Elment a hercegségét keresni. Vajon megtalálja-e? Megtalálta-e, nem találta-e meg – Riminszky sohasem beszélt róla, amikor visszakerült. Csak elkezdte a juhnyájakat vásárolni. Egyiket a másik után vette, építtette a majorokat, és a juhászaiból ki tellett volna egy nagy hadsereg. A kisfiát – Kázmért – mindig maga mellé ültette a szekérbe, ha elment a juhászokat ellenőrizni a hegyek közé. A kisfiú még alig látszott ki a földből, már úgy értette az apja mesterségét, hogy az öreg majd kibújt örömében a bőréből. A juhászokkal nagyszerűen tudott káromkodni, és ismerte név szerint a komondorokat, majorosokat, juhászgazdákat. Annyira tetszett neki a juhászság, hogy kamaszkorában fél esztendeig lakott a virágos hegyek között. Ott juhászlegénykedett, nyírta, fürösztötte a birkákat; fejte az anyajuhokat, és olyan sajtokat küldött haza az apjának, hogy az öreg két hétig se bírta megenni. Amikor Kázmér a juhászságból hazakerült, az öreget éppen aznap terítették ki. Valami mérges légy csípte meg. A légycsípés két nap alatt végzett vele. Klebák Mihály, a városi nótárius ebben a pár szóban terjesztette a fiú elé apja végrendelkezését:
– Az öregúr azt hagyta, hogy szaporítsd a juhokat, mindig csak szaporítsd. Egyszer éhínség talál kiütni, és akkor felszökik a birkahús ára.
Kázmér levágta a fejét.
– Mást nem mondott?
– Mondott, mondott – felelt Klebák Mihály –, de annak bizony a felét sem értettük meg. Körülbelül azt vettük ki, hogy a családi papirosok a nagy ládában vannak, meg miegymás. Az öregúr az utolsó percig nem hitte, hogy egy nyomorult légycsípés elbánik olyan erős emberrel, mint amilyen ő volt.
Kázmér megfogadta az apai tanácsot. Szaporította, mindig csak szaporította a juhokat a hegyek között. Ha egyik-másik nyájat eladta a lengyelországi13 vásárokon, vett helyébe kettőt. Azonkívül egész hegyeket vett meg, ahol a nyájai kényelmesen legelhettek. Az ő idejében keletkezett a legenda a nagy ollóról és a tömérdek birkáról. Ősei szokásához híven, mogorva, elzárkózott életet élt. Átutazó vásárosok beszélték, hogy láttak néha egy-egy Riminszkyhez hasonló embert idegen, messzi városokban megfordulni, ahol duhaj kedvében verekedett, táncolt, közben pedig marékszámra szórta az aranyat. De meglehet, hogy ez is csak amolyan legenda volt, amilyent messzi földről jött emberek kitalálni szoktak. Riminszky Kázmértól oly távol állott a mulatozás, mint amilyen távol van a fösvény embertől a pazarlás. Még csak kocsit sem tartott. Ha valami útja volt, legtöbbször gyalogszerrel tette meg. A nyájait a hegyek között amúgy gyalogosan kereste fel. Egy nagy görcsös botja volt, téli időben akárhányszor verekedett ezzel a bottal útonálló farkassal. Különben is hatalmas, nagyra termett ember volt. Széles vállain kissé meghajolt nagy, csontos feje, mintha mindig a földre nézne.
– Hátha valaki elveszített előtte egy ezüst húszast – mondogatták a rossznyelvű podoliniak.
Csak annyi bizonyos, hogy törött patkót, tengelyszeget nem hagyott heverni anélkül, hogy fel ne vette volna. Mikor útjaiból néha hazakerült, megelégedetten rakta ki az asztalra a fél patkót, ócska vasdarabokat. Öreg gazdasszonyának, bizonyos özvegy Marczinkánénak, figyelmeztetőleg mondta:
– Rakd el, és vigyázz rá, mert én találtam.
Az ördög tudja, miért gyűjtötte a rozsdás patkókat? Lehet, hogy ez csak amolyan babona volt, mint a többi: templomba nem járt; ha kutya szaladt előtte keresztül az úton, megfordult; az öregasszonyokat csak hátulról szerette látni. Rossz kedvében még saját gazdasszonyára, özvegy Marczinkánéra is ráförmedt.
– Fordulj meg, tudod, hogy nem szeretem a boszorkányarcodat látni.
Marczinkáné engedelmeskedett, de nem mulasztotta el felsóhajtani:
– Pedig már megszokhatta volna az úrfi.
Tudniillik Marczinkáné még a megboldogult Riminszky idejében került a házhoz. Az öregnek ugyanis különös szeszélyei voltak. Néha megkívánt egyes eledeleket, és addig nem nyugodott, amíg étvágyát ki nem elégítette. Kövér, puffadt ember volt, és beszéde hevében néha nevetve mondogatta:
– Én már húsz esztendeje nem álmodom mással, mint vég nélküli ebédekkel. Midőn elalszom, elkezdek ebédelni, és még mindig az asztalnál ülök, amíg megvirrad. Ezeken az álombéli ebédeken olyan eledelekkel traktálnak, amelyeket a világ semmiféle szakácsnője nem tud megfőzni. Az éjjel éppen juhhúsos kásával álmodtam. Egy véka aranyat adnék annak, aki nekem olyan juhhúsos kását tudna főzni, amilyet álmomban ettem, amelynek íze még mindig a számban van.
Egy véka arany sok pénz, kevés ember látott annyit egy csomóban; az öreg Riminszky pedig nemhogy megbánta volna az ígéretét, hanem sokszor megismételte:
– Egy véka aranyat adnék egy tál kásáért! Én mondom, Riminszky. Hát a Riminszky mondása nem maradhatott titokban. Elment a híre mindenfelé, ahol az asszonyok főzni tudnak, ahol a juhhúsos kását ismerik. A véka arany izgatta a fantáziákat. Akadtak olyanok is, akik látták a véka aranyat Riminszkynek a szobájában. Oda volt téve az asztal közepére. És azé lészen, aki a legjobb juhhúsos kását főzi.
Nosza, nekifogtak az asszonyok a juhhúsos kásának. Késmárktól Lublóig, de talán még tovább is, az asszonyok egy fél esztendeig nem főztek mást, mint juhhúsos kását. Hátha éppen akkor jön Riminszky vendégségbe, hátha éppen akkor viszi arra az útja? Meg aztán elvitték Riminszkyhez a kását nagy cseréptálakban, és aggódva lesték, hogyan veszi kezébe a kanalat a puffadt, szőrös ember, hogyan veszi a szájába a kását, megforgatja nyelvével, végre rosszkedvűen dünnyögi:
– Eh, ez sem az igazi.
Még a híres Dócziné is megpróbálkozott versenyezni a véka aranyért. A maga korában a leghíresebb főzőasszony volt, akit vittek az ország egyik szélétől a másikig. Ahol valami nagyszabású trakta, lakodalom vagy lagzi volt készülőben, oda elhívták az újhelyi főzőasszonyt. Főzött a Dunántúl, főzött az Alföldön, Erdélyben, mindig szekéren volt, és örökké útban. Vagy az is meglehet, hogy boszorkány volt ez a Dócziné, aki egyszerre több felé főzött. Tehát ő is megpróbálkozott a Riminszky juhhúsos kásájával. A szepesi püspöknél főzött valami traktamentumra, amikor pedig ott rendje-módja szerint elvégezte, nekifogott a kásának.
– Majd megmutatom én Riminszky uramnak – mondta nagy önteltséggel –, olyan kását, mint amilyen az én kásám, még álmában sem evett.
De bizony Riminszky még a Dócziné kásájára se mondott egyebet, mint a többire:
– Ez sem az igazi. Hibázik belőle valaminek az íze…15
Dócziné haragosan pakolt. Nem is jött többet még a tájékára sem Podolinnak.
A Dócziné kudarca után a többi asszonyban is megszeppent a versengési kedv. A macskába, ha már Dócziné se tudta a bizonyos kását megfőzni, akkor már nincs is olyan asszony, aki meg tudná főzni. Pedig hát volt, volt. Aminthogy mindenféle asszony van a világon. Még olyan is akadt, aki a Riminszky juhhúsos kásáját meg tudta főzni. Ez az asszony pedig senki más nem volt, mint egy Marczinka nevű juhászgazdának a felesége. Marczinka János odakünn volt a juhokkal a hegyek között tavasztól télig. Éppen olyan juhászgazda volt, mint a többi. Öreg se volt, fiatal se volt, a felesége se volt szebb, mint a többi juhászgazdák felesége. Fehér bocskorban, tarka szoknyában, fehér ingvállban járt-kelt a nyáj után. A fenyőfából összetákolt kunyhóban főzte az ebédet a juhászoknak – persze juhhúst, mindennap juhhúst. Egyik nap paprikásan, másik nap tokánynak, harmadik nap kásának. A juhászok sohase panaszkodtak a koszt miatt.
Egyszer, ősz felé, Riminszky uram éppen azon a hegyen tartott vizsgálatot, ahol a Marczinkára bízott nyájak legeltek. Gyalogosan ballagott fölfelé a hegynek a mély fenyveserdőben, dél felé járt az idő, a nagy útban elfáradt, megéhezett. A juhásztanya pedig még messzire volt, Riminszky számítása szerint. Amint ment-mendegélt, a mély hegyi útban, ahol birkanyomon kívül más nyom nem látszott, egyszerre meg-állott, és szaglászott a levegőben. Majd nagyot nyelt:
– Álmodom, vagy ébren vagyok! – dörmögte. – Az álombéli kásának illatát érzem.
Kifutott a nyála a szája két szélén, nekivörösödött, amint sietésre nógatta fáradt lábait.
Egyszerre elmaradt a fenyveserdő, és nagy erdei tisztásra ért. A tisztás szegletén kis juhásztanya állott, ahonnan kékes füst kanyargott a tiszta levegőbe. A kis tanya felől sodorta a szél a remek illatot a Riminszky orrába. Marczinkáné főzte ott a juhászok ebédjét.
Riminszky a földre dobta a kalapját.
– Adj ennem – szólt az asszonyhoz.
Az asszony szó nélkül engedelmeskedett a gazda parancsának. Riminszky pedig nekiült a kásának, és evett, evett, amíg mozdulni tudott. Akkor felemelte a szemét, és az asszony rózsás arcába nézett.
– Mit csinálnál, ha egy véka aranyad volna? – kérdezte megfontolva. A juhászné vállat vont. Majd szakadozott bocskorára esett a tekintete.16
– Egy pár új bocskort vennék magamnak…
– Elég! – kiáltott Riminszky nagylelkűen. – Egy szekérderék bocskort küldök neked. Elhordhatod életed végéig.
Persze, a szekérderék bocskorból, amire Riminszky elküldte a juhásztanyára, nem lett több, mint hat pár. De hát hat pár bocskor is nagy ár egy tál kásáért. Főzte is Marczinkáné a kását, valahányszor csak gondolta, hogy Riminszky útja a juhásztanyára viszi. Riminszky pedig valahányszor jött, jóllakott, és mindig hat pár új bocskort küldött a juhásznénak. Szaporodtak a bocskorok, messzi vidéken nem volt gazdagabb, boldogabb asszony a juhásznénál. Persze, ő nem tudta odafönn, a hegyek között, hogy Riminszky uram egy véka aranyat takarított meg a bocskorokkal…
Azon az őszön az történt, hogy hamarább hullott le a hó a hegyek között, mint várták. És hamarább jöttek elő a farkasok is a hegyek közül. Marczinka Jánost egy holdvilágos éjjelen meglepték a farkasok, és a derék, szép szál emberből nem maradt más, mint a tüszője. Azt nem bírták megenni a bestiák. Riminszky uram, amikor ennek hírét vette, nyomban üzent az asszonyért. Legyen ezentúl az ő gazdasszonya. Marczinkáné vállalta a hivatalt, és még sokáig főzte a híres kását az ő gazdájának. A bocskorok mindig kijártak. Marczinkánénak annyi bocskora volt az idők folyamán, hogy már nem is tudott velük mit csinálni. Ha hébe-hóba meglátogatta valamelyik atyafia, nyomban bocskort ajándékozott neki. Tellett, volt elég a kamrában. Még öregasszony korában is mindig ugyanazokat a bocskorokat hordta, amelyeket a megboldogult Riminszky ajándékozott neki. Mindig fehér volt a bocskora, új volt a bocskorszíja, pedig már olyan öreg volt, hogy talán egy foga sem volt. Talán éppen azért nem szeretett Riminszky az arcába nézni, ha rossz kedve volt. Talán az apja jutott az eszébe az új bocskorokkal, vagy talán, ki tudja, miért haragudott meg néha a vénasszonyokra? Néha napokig nem akarta látni, igaz, mást sem engedett olyankor a közelébe. Bezárkózott a szobájába, és járt fel-alá, szünet nélkül, pihenés nélkül, mintha az ördög kergetné. Megvirradt, besötétedett, újra éjszaka lett; a rosszkedvű Riminszky szünet nélkül járt az emeleten. A vén ház korhadt padlózata recsegett-ropogott nehéz lépései alatt. Ezekről a végtelen sétákról tartotta a podolini közvélemény azt, hogy Riminszkyt ilyenkor látogatja meg a gonosz szellem. Gyötri, kínozza, marcangolja: Isten tudja, micsoda, nagy bűn terheli a Riminszky Kázmér lelkét!… Míg aztán néhány nap múlva újra látták Riminszkyt leszegett fejjel, még komorabban, mint azelőtt, görcsös botjával a hegyek közé menni. A kucsmáját a fülére húzta: közben nem nézett senkire.
