1
1
Húsz-huszonöt esztendő előtt történt, hogy Nagykállón, Szabolcs vármegyében, hirtelen halállal eltávozott az élők sorából Andráscsik Sámuel, az igazi Andráscsikok közül. Ezt nem azért jegyzem meg, mintha másféle Andráscsikok lettek volna a világon, mint igaziak; tisztán a megholtnak volt ez a szólása, ha véletlenül idegen embereknek bemutatkozott. Volt ugyanis valahol Pesten egy testvéröccse, akit mindenféle bűnökért a família kitaszított sorából. A rossz nyelvek szerint ez az Andráscsik börtönviselt ember volt, és amikor ebbe a hibába esett, a rokonság kitalálta, hogy nem is az igazi Andráscsik-származás a Guszti. (Ha püspök lett volna, sose jutott volna eszébe egyiknek se megtagadni). A kállói Andráscsik azért emlegette mindig, hogy ő az igaziak közül való.
Más ember is meghalt már Kállón, nemcsak Andráscsik, de az ő halála azért nevezetes, mert összefüggésben van az alábbi történettel. Ha Andráscsik Sámuel nem hal meg, vagy legalább a halál előre bejelenti nála a látogatást, és nem hirtelen ragadja el az élők sorából, sok minden megfordítva történik ezen a világon. Andráscsik Sámuel egész életében jelentéktelen ember volt, habár eleget megtett, hogy némileg kiemelkedjen a közönséges halandók sorából. Gyűléseken, választásokon öblös hangjával tüntetett; a torokat, keresztelőket szorgalmasan látogatta, és volt legalább tíz olyan pohárköszöntője, amelyet könyv nélkül tudott. De a nevezetesség mégis makacsul elkerülte. A megyei urak szóba se állottak vele, márpedig az igazi népszerűség ott kezdődik, az alispáni parolánál. Közönséges kupecembernek nézték Andráscsikot minden jó tulajdonsága mellett, amely jó tulajdonságok között nem utolsó volt az, hogy a szólásmondás szerint még a bőre alatt is pénze volt, és akármikor meg lehetett szorítani egy kis kölcsönért. Igaz, hogy Andráscsik uramhoz csak azok a kétségbeesett egzisztenciák fordultak kölcsönért, akiknek már a zsidó sem adott; de hát minek is mentek volna Andráscsikhoz, amikor ő becsületes tíz percentre dolgozott, és csak akkor adott pénzt, ha előbb a173 hiúságának hízelegtek? Úgy kellett neki udvarolni, mint valami rátartós menyecskének. Vadászatra, lakomára kellett meghívni, brúdert inni vele, és tűrni, hogy úton-útfélen megszorongassa az adósa kezét a nagy, zsíros tenyerével! Hiába, Andráscsik Sámuel sem annak született, mint ami lett belőle. Szívesen elengedett esztendős kamatot, ha egyik-másik adósa meginvitálta egy pohár borra az „Arany Griff”-be. Ilyenkor kidüllesztett mellel ült a megyei urak között, és rémségesen hazudott az őseiről, pedig – mint a dölyfös Gaál Simon megjegyezte – még az se teljesen bizonyos, hogy nagyapja volt valamikor. Minél lenézőbben bántak vele, annál inkább adta a pénzt. A kisebbik Zathureczkynek abban az időben már semmije sem volt, csupán a macskanadrágja meg a dölyfössége. Andráscsik Sámuel azonban mindig leszámítolta a váltóit.
– Hadd lássa a büszke ember, hogy engem se a gólya költött – mondogatta.
Persze, Zathureczky kutyába se vette Andráscsik uramat. Mert ha csak egyetlenegyszer engedett volna merev magatartásából, a pénzforrás örökre bedugult volna. De volt esze, hogy ne engedjen. Nem is pörölte Andráscsik soha váltóit, holott sok pajtásává, komájává, cimborájává lett adósa alól ellicitáltatta a derékaljat. A jeles Homonnai Gyulának is megvolnának még mindig híres agarai, ha egyszer boros fővel pertu poharat nem iszik Andráscsikkal. Harmadnapra már pörölte Andráscsik a követelését. Homonnai ekkor még jobban elrontotta a dolgát: ahelyett hogy leszidta volna Andráscsikot, mint megérdemelte volna a gaz uzsorás, kérlelő szóval kereste föl:
– De brúderkám, ezt már csak nem fogod megtenni a legjobb barátoddal?
Andráscsik rövid nyakát válla közé húzta, és onnan nézett hideg nyugalommal Homonnaira. A két kezét pedig eldugta a háta mögé.
– Én csak uraknak állok a rendelkezésére. Az én legjobb barátaim olyan emberek, akik nem érnek egy húszast sem – felelt egykedvűen. – No, de az úr se többet – tette hozzá szemtelen vigyorgással.
Bizony eladta a híres agarakat, csak a legkisebbet, a számos billikomot nyert Lepkét tartotta meg magának. Azt rugdosta aztán a csizmasarkával, ha az urak elzavarták ismét az asztaluk mellől.
– Te is olyan úrifajta vagy – mondta a Lepkének fogcsikorgatva, hogy a következő pillanatban aztán lekapja kalapját az agár előtt: – Bocsánatot kérek, tekintetes úr.
Mert a híres Lepke valóban úgy viselkedett ezzel a kupeclélekkel szemben,174 mint igazi úrhoz illik, mintha a gazdája hibáját akarta volna jóvátenni: nyugodtan, megszökés nélkül tűrte sorsát, és a kupec kedveskedését, hízelkedését észre sem vette. Mint egy balsorsba jutott nemeshez illik, sohase feledkezett meg magáról annyira, hogy a legkisebb barátkozási hajlamot elárulta volna a kupec vagy hozzátartozói irányába. Ha régi gazdáját meglátta olykor az utcán, elfordította a fejét. Tán azért, hogy ne lássa annak könnybe borult szemét.
– Lelke van annak a kutyának! – ordított elkeseredve Homonnai Gyula. – Meglássátok, elpusztul hamarosan.
Agártartó, állatszerető urak gyakran akarták megvenni a Lepkét Andráscsik Sámueltől. A kupec nevetve ellenkezett:
– Pénzért nem eladó. Csak azóta érzem magam igazán úrnak, hogy amikor rossz kedvem van, a Lepkét rugdoshatom. A híres Lepkét.
Délutánonként a zsinegen vezette magával az „Arany Griff” kártyaszobájába, ahol a környékbeli ügynökök, kalmárok köpdöstek és pipáztak. Amíg egyszer eltűnt a Lepke mellőle. Hová lett, mit csinált vele, senkinek se mondta meg. Lehet, hogy rossz kedvében, talán épp olyankor, amikor az urak ismét kidobták maguk közül valami mulatságból, agyonlőtte az agarat.
Pedig nagyon kevesen voltak már a környékbeli urak között, akik pertuk ne lettek volna Andráscsikkal. A vagyona folyton növekedett, és folytonosan nőtt az elbizakodottsága. Kölcsönt már csak úgy adott a megszorult uraknak – a mi uraink pedig abban az időben szörnyen meg voltak szorulva –, ha a házánál fölkeresték, és legalább ebédet vagy vacsorát ettek nála. A megszorult ember mindenre képes. A legelső famíliák sarjadékai elmentek szépen sorjába az Andráscsik vörös téglás házába, oda Szentannára. Kezet csókoltak az asszonyoknak, egy tavasza múlt, korán elhervadt, vékony asszonykának, aki a világon talán senkit se utált úgy, mint az urát. Aztán bókokat mondtak a hajadon leányának, Juliskának… No, hát ez az utóbbi már nem volt olyan lehetetlen dolog. Juliska szépség, kedvesség dolgában akármelyik kisasszonnyal felvette volna a versenyt, ha nem Andráscsik uram az apja. De az apja miatt még a szeme sem volt olyan ragyogó, bűvölően sötét, mint amilyen volt. Szőke Vénusz-feje alkalmatos lett volna arra, hogy elbolondítsa egy országrész gavallérjait. A termete nyúlánk, karcsú, mint a fiatal pálma. Csak finom metszetű ajkán borongott valami méla szomorúság, amely szomorúságot szinte fokozni látszott mély csengésű, komoly hangja, amely sohasem csapott kacagásba. Talán észre sem vette senki a Juliska175 rendkívüli szépségét, mert akik abban a házban megfordulni szoktak, azok nem az eleven angyalokra voltak kíváncsiak, hanem azokra a föstött angyalokra, amelyek a bankókon vannak. Azok a föstött angyalok! Andráscsik uramnak szokása volt vadonatúj bankókat tartani odahaza. Pestről hozta őket kötegszámra, ahol gyakran megfordult.
– Megyek friss angyalokért – mondta odahaza, és hetekre elutazott. Valami árverésen antik velencei pénzesládához jutott, abban tartogatta a bankókat, selyembe burkolva.
– A mennyországból jöttem – mondta, amikor hazaért, és gyönyörködve rakosgatta el a ropogós pénzt a ládába.
Akkor is, amikor egy biztosan találó, alapos gutaütés elszólította a világból, éppen Pestre volt készülőben. Az „Arany Griff”-ben rendelkezett egynémely dolga iránt, a kocsi odakünn állt, a fogadó előtt, vállán volt már százgalléros köpenyege, amelyet sohasem hagyott el, és kezében a kis útitáska. Mindenki tudta, hogy ebben a táskában Andráscsik uram csak egy pár rongyos papucsot hord, a pénzét másfelé tartogatja. Hubák Jánosnak, a fiskálisnak adott némely utasításokat, hogy távollétében mi történjék az adósaival.
– Szokoli Sándort kíméletlenül el kell árverezni. Három esztendő előtt még a cselédeivel veretett meg, az idén pedig már keresztkomának kért föl! Ellenben a fiatal Zathureczky tekintetes úrnak adni kell pénzt, ha megszorul. Megértette?
A köpcös Hubák elkeseredve dörzsölgette magas homlokát, amelyből kétarasznyi távolságban mutatkozott csak haj. Az igaz, hogy olyan, mint a drótszeg. Kemény, egyenesen álló hajzat, mint egy kerítés a fejtetőn. Utálta Andráscsik uramat, de megélt belőle.
– Értem, te gonosztevő. Megint egy jó pajtásodat teszed földönfutóvá. Szép ajándékot adsz a keresztfiadnak.
– Hátha még azt is tudnád, fiskális uram – nevetett kezét dörzsölgetve Andráscsik –, hogy mekkora csókot kaptam a múlt héten a komámasszonytól! Ugye, szép menyecske a Szokoliné, eszem a zúzáját? De nekem éppen elég volt már az asszonyokból. Torkig vagyok velük!…
Az ügyvéd mormogott valamit vastag bajusza alatt. Andráscsik Sámuel azonban már azt nem hallotta. A torkához kapott, mintha csakugyan az asszonyok fojtogatnák! Az arca elkékült, a szeme kimeredt. Egy keskeny, fekete kendő volt a nyakára csavarva, azt akarta lebontani remegő ujjaival. De a kendő, ahelyett hogy engedett volna, mintha mindig jobban176 összeszorult volna nyakán. Tántorogva dőlt a falnak. Hubák egykedvűen nézte.
– Úgy látszik, egy kicsit megfulladsz, Andráscsik.
Andráscsik nem is igen soká kínlódott már. Eldőlt, mint egy darab fa. Estében megcsörrent a százgalléros bélésébe varrt aranypénz.
S ekkor lett Andráscsik Sámuelből igazán nevezetes ember.
Eltemették Andráscsikot is, mint már annyi sokat előtte; akadt olyan jólelkű öregasszony, aki sírva fakadt a temetésen, nem annyira Andráscsik, mint inkább a temetés miatt.
A temetés napján éppen agarászbál volt a „Griff”-ben. Az a selyma Zathureczky (az idősebbik) megcsinálta azt a tréfát, hogy a vacsoránál, amikor legvidámabb volt a hangulat, hirtelen az ajtó felé fordult.
– Csak jöjjön, jöjjön, kedves Andráscsik, szívesen látjuk.
A megyei urak ijedten fordultak az ajtó felé, és azon csakugyan belépett Andráscsik Sámuel, nyakában a százgalléros, fején a vidrabőr kucsma, szakálla, bajusza a régi.
– A gazember visszajött! – hördült fel Szokoli Sándor, és pisztolyt rántott elő a zsebéből.
Zathureczky elkapta a Szokoli kezét:
– Ne bolondozz, Sándor, csak tréfa az egész. Kellemfi úr, vegye le a szakállát.
A következő percben ott állt a társaság előtt egy borotvált arcú fiatalember. Zathureczky csípte valahol a vándorkomédiást, akit az Andráscsik maszkjába öltöztetett.
Egy hét múlva Hubák János ügyvéd lepecsételt levéllel állított be a megyeházára. Az Andráscsik végrendeletét hozta.
– Valami két esztendő előtt bízta rám – mondotta az ügyvéd. – Rossz sejtései voltak akkoriban.
Az alispán átvette a levelet, és ezzel megindult a hivatalos eljárás, összehívták az örökösöket. Kitűnt, hogy annyi Andráscsik van a világon, amennyiről fogalma sem volt senkinek. Még a kitagadott Guszti is ott termett egyszerre. Ványadt, kopott emberke volt, de a fején büszkén viselt egy ócska cilindert.
– Nagy gazember volt szegény bátyám – mondogatta. – Éppen ezért nem lehet tudni: jutottam-e eszébe?
A többi Andráscsikok – még a Dunántúlról is került egy csizmadia – nagy zajgással voltak egymás között. Mindegyik magának vitatta a megholt jóakaratát, barátságát. A csizmadia váltig azt erősítgette, hogy177 fiatal korában az ő csizmáit hordta Sámuel. Sőt adós is maradt a csizmák árával. A csizmadiát ezért vagy másért megverte a többi Andráscsik.
Felbontották a végrendeletet. A papír zizegett a jegyző kezében, a hivatalos szobában olyan csend volt, hogy hallani lehetett az udvaron lévő kerekes kút csikorgását. A jegyző olvasta:
„Én, Andráscsik Sámuel (az igaziakból), ép elmével, szabad akaratomból minden ingó és ingatlan vagyonomat hagyományozom kizárólagosan szeretett gyermekemnek, Andráscsik Zsuzsánnának…”
– Juliannának! – szólt közbe, csendesen köhintve, Hubák János. A jegyző szótagonként olvasta ismét a nevet a végrendeletből:
– Zsuzsánnának, világosan ez van írva.
Hubák János a fején levő drótsövénybe kapott.
– Érthetetlen tévedés – mormogta. – Andráscsik Zsuzsánna nem létezik.
– De igenis létezik – szólalt meg ekkor egy recsegő, kemény hang a hivatalos szoba hátteréből. – Itt is vagyok a képviseletében. A nevem Boronkay, és az örökösnő nagybátyja vagyok.
S ekkor egy különös öregúr lépett elő a sarokból, ahol eddig észrevétlenül meghúzódott, a mindenféle Andráscsikok háta mögött. Mintha valami ötvenesztendős divatlapból vágták volna ki. Pitykés, kék frakkja, vadgalamb színű, szűk nadrágja, hegyes orrú félcipője egy cseppet sem volt kopott a használattól. Az öregúr csak ritkán öltözködik föl. Lengő, fehér szakálla, torzonborz bajusza valami nyugalomba vonult cirkuszigazgatóhoz tették hasonlatossá. Egészben véve sajátszerű benyomást tett itt a vitézkötéses, dolmányos, csizmás Andráscsikok között. Hubák János tetőtől talpig végignézte.
– Melyik állatsereglettől tetszett megszökni? – kérdezte epés gúnnyal.
A fehérszakállas a sarkára emelkedett.
– Torkára forrasztom a szót – recsegte vérvörösre vált arccal. – Én Andráscsik Zuzsika nevében vagyok itt.
Egy csomó elsárgult papirost vett elő a kabátja zsebéből.
– Itt van a meghatalmazásom, itt vannak okmányaim. Átvenni jöttem az Andráscsik-örökséget.
– De már abból nem eszik – rikkantotta el magát a csizmadia, és harcias állásba helyezkedett. – Pörölunk körömszakadásig. Nem hagyjuk a jussunkat ilyen jöttmentnek.
Az Andráscsik-had felzúgott, mint egy méhkas, öklök emelkedtek a levegőbe, botok kopogtak a szoba padlóján. Özvegy Andráscsikné halálsápadtan állott a gyászfátyol alatt.178
Boronkay ügyet sem vetett a háborgó örökösökre. Könnyed, ruganyos lépésekkel tartott az ajtó felé. Ott megállott egy pillanatra, és gúnyos mosollyal nézett vissza:
– Akinek valami dolga van velem, engem és kardomat mindig megtalálhat.
A jegyző, Vízy Imre fejcsóválva nézett az írásokra:
– A végrendelet pedig hiteles, amint látszik. Éppen Hubák ügyvéd úr szerepel egyik tanúként.
A dróthajú fiskális az írásba bámult, majd a homlokához nyúlt:
– Persze, az én aláírásom… De hát a macska vette észre azt a fatális névcserét.
