2
2
Ha valamely áldásos jótékony intézményre hagyja Andráscsik Sámuel minden vagyonát, akkor kevésbé törődtek volna vele az emberek, mint most, hogy egy senki által nem ismert lénynek hagyományozta. A „Griff”-ben, a vármegyeházán hetekig egyébről sem folyt a szó, mint a különös végrendeletről, de talán még a szomszéd megyében is nevettek a fölsült Andráscsikokon. A nevetésben ott volt a kíváncsi kérdés, hogy tulajdonképpen hát kicsoda is az az Andráscsik Zsuzsánna, akiért családját, rokonságát kitagadta az öreg Andráscsik?
Boronkay Gábor, a lengő szakállú, ódivatú külsejű öreg két napig várta a „Griff”-ben az Andráscsikokat. Ezen idő alatt halálra rémítgette a fogadói cselédséget azzal, hogy ingujjra vetkezve, egy szál karddal pozdorjává szabta a szalmazsákot, másrészt pisztolyával a falra szögezett töktizes gömböcskéit lyukasztotta ki. Ezenközben, ha ajtaja előtt lépéseket hallott, nyomban feltárta az ajtót, és vérszomjas hangon kiáltotta:
– Ha Boronkayt keresi valaki, csak ide kell utasítani. Mindenkinek szívesen állok a rendelkezésére.
Zathureczky (az idősebb), aki eleinte néhány tréfája célpontjának szemelte ki a sajátságos öregurat, lemondott arról, hogy véle megismerkedjen, csak éppen azt engedte meg magának, hogy berendelte a falujából Siska Jánost, a környék megtermett kanászát, és azzal küldötte a Boronkay nyakára, hogy hajlandó vele verekedni. A sajátságos öreg dúlt-fúlt mérgében, aztán mert a kanászon kívül senki se ajánlkozott,179 elutazott Kállóról. De előbb megbízta az örökség ügyével Bajsa Gábort, egy fiatal, kezdő fiskálist.
– Azért választottam magát, öcsém – mondotta Boronkay –, mert még fiatalember, és talán megéri a pör végét. Magyarországon az örökségi pörök emberöltőkig tartanak.
Bajsa Gábor, persze, megnyugtatta az öreget, hogy manapság már másképpen van az. Boronkay különös mosollyal hallgatta:
– Lehet – mormogta. – Ámbár nékem már ötven esztendeje folyik egy pöröm.
Bajsa Gábor lett tehát a titokzatos Andráscsik-árva ügyvédje. Hej, hogy felszállt egyszerre az ázsiója a fiatal fiskálisnak. Különösen arra a hírre, hogy az ügyvéd személyesen megismerkedett Andráscsik Zsuzsánnával. Ebédre, vacsorára hívogatták mindenfelé, a megyei kaszinóban abban marad a tarokkparti, amikor Bajsa a szobába lépett.
– Nos? Milyen? Micsodás? Kiféle? – repkedett feléje a sok kérdés.
Bajsa rejtélyes mosollyal tért ki a felelet elől:
– Regénybe való história ez, urak. Ha száraz, hivatalos írások nem bizonyítanák, magam se hinném.
Mikor aztán a szép özvegy Telekdi Irma is elszalasztottá a szobalányát Bajsa Gáborhoz, hogy szívesen látja uzsonnára, az ügyvéd letette a rejtélyes mosolyt. Megcsippentette a cicus arcát:
– Hát aztán még kik lesznek azon az uzsonnán?
– Senki más, csak a tekintetes úr.
Bajsának lángba borult az arca. Kissé reszketett a hangja, amikor megismételte a kérdést.
– Senki más?
– Senki, mert a tekintetes asszony legelőször szeretne hallani arról a bizonyos Zsuzsánnáról – felelte a szobaleány bizalmaskodva.
Bajsa révetegen nézett maga elé. Persze, mind ilyenek az asszonyok. A kíváncsiság a leggyöngébb oldaluk. Hiába küldte már hónapok óta a virágbokrétákat a szép özvegynek. Kárba vesztek az ablak alatti séták. Hatástalanok voltak a legtüzesebb pillantások, a legmélyebb sóhajtások. Telekdiné csak nevetett, hogy két pajkos gödröcske támadt a rózsaszínű arcán.
– Ezek a férfiak! Hogy színészkednek!
Vajon ezt fogja-e ma is mondani? Ma sem engedi rózsaszínű ujja hegyét megcsókolni?
Észre sem vette, hogy a kaszinóban duzzogva fordítanak neki hátat180 a legjobb barátai a titkolódzás miatt. A furfangos Zathureczky (az idősebb) mindjárt ki is kezdte:
– Nem lehet valami tiszta dolog ez az örökösödés. Kár volna, ha gonosz dologba ártanád magad, Gábor. Kár volna a karrieredért… Az ember gentleman lehet még akkor is, ha pörösködés a mestersége.
Bajsa csak mosolygott csendesen:
– Ne félts te engem, Zathureczky.
Olyan biztosan, nyugodtan mondta ezt, hogy a furfangos Zathureczky abbahagyta az ostromot. Bizonyos tisztelettel nézegettek rá. Az öreg Sári Pál, a megyei fiskus megveregette a vállát széles tenyerével.
– Teringettét, szerencsés fickó vagy. Nagy örökség, hosszú pör, még hosszabb számla. Hej, ha én így kezdtem volna!
Bajsa az óráját nézte.
– Nagyon rövid eset a pör. Zsuzsánnát illeti meg az örökség. Azazhogy…
Sári Pál tarkás szemével álmosan hunyorgatott. Közömbösen mormogta:
– Persze, védenced érdekében mindent el fogsz követni. De vajon a bíróság hogyan fogja föl majd az esetet?
Bajsa szórakozottan nézett az órájára. Jaj, be nehezen lesz már öt óra. Mintha láthatatlan ördögkarocskák kapaszkodnának az óramutatóra, és húznák visszafelé…
– A bíróság gyakran meglepő fölfogást tanúsít – mormogta tunyán a vén megyei fiskus, és álmos szemében türelmetlenség fénye villant meg.
– A törvény világosan intézkedik. Az Andráscsik második házassága nem érvényes – mondotta bizonyos idegességgel Bajsa Gábor.
– Fékomadta. Bigámiában élt volna a huncut? – kiáltott föl Sári Pál. Bajsa zavarodottan dadogott valamit. Észre sem vette, hogy elszólta magát. A vén megyei ügyész csendesen nevetett. Ismét megveregette a fiatal fiskális vállát.
– No hát, csak menj. A szépasszony türelmetlenül vár.
Bajsa elvörösödött.
– Én mindent tudok, öcsém – folytatta Sári. – Csak arra kérlek, hogy onnan egyenesen gyere föl hozzám. Megbeszéljük, megtanácskozzuk a dolgot. Több szem többet lát. Két koponya mindig két koponya marad, még ha az egyik olyan vén is már, mint az enyém…
Két perc sem telt bele, Bajsa Gábor már ott volt a Szent Márton utcában, ahol egy üdezöldre festett kiskapu előtt állott (a vaskosaras ablakokból181 fehér őszirózsák hajoltak ki), megpödörte a bajuszát, mielőtt a kilincsre tette a kezét. A szíve ugyancsak dobogott, hiába erősítette magát: „Csigavér, Gábris, nem szigorlatra megyünk!” De hát ki parancsolhatna annak a bolond szívnek, ha egyszer mintha a torkában dobogna az embernek, a következő percben a hátában? Benyitott a kapun. A kert még zöld volt, kert volt az egész udvar. A vadszőlővel befutott verandán megvillant egy kis darab fehérség, egy fehér női kar tolta félre a sárguló leveleket, és kedvesen duzzogó hang hallatszott:
– No, maga ugyan szépen megváratott. Nem tudott mindjárt jönni az üzenetem után?
– Bocsánat… Uzsonnára méltóztatott…
– Menjen, maga csacsi. Csak nem üzenhetem, hogy nyomban jöjjön? Milyenek ezek a férfiak! Nem tudnak semmit sem megérteni.
Már ki is nyílott a veranda fehér ajtaja, és Bajsa Gábor ott állott a fehér pongyolás, junói termetű szépasszony előtt. Telt, rózsaszínű nyakából talán több is látszott annál a bizonyos vonalnál, a karjáról minden mozdulatnál fölcsúszott a bő ruhaujj, a szemében valami zavart, téveteg mosoly…
– Annyira türelmetlen voltam – mondja szemlesütve –, hogy szobaleányomat másodszor is elküldtem magáért. Ki tudja, mikor kerül elő az az ostoba leány? Pedig maga bizonnyal éhes. Meg kell elégednie azzal, hogy én szolgálom ki.
– Ó, nagyságos asszony…
A veranda széltől mentes sarkára volt állítva a kis uzsonnázóasztalka. Kettőnél többen nem is férnek el mellette. Ketten is csak úgy, ha szűken ülnek. Bajsa mosolyogva nézi a halványsárga abroszt, az abroszon a jóféle csemegéket. Az asszony a fal mellett jelölt ki számára helyet.
– Ez lesz a vallatópad – mondja nevetve. – Figyelmeztetem, hogy semmit sem szabad elhallgatnia.
– Nem fogok semmit elhallgatni – mondja nagy elhatározással Bajsa, de ebben a percben eszébe se jut, hogy Andráscsik uram valamikor a világon is volt.
A szépasszony mosolyogva kínálja:
– No, erősítse meg magát. Igyon legelőször ebből a borból. Valódi görög bor. Tavaly hozta a nagybácsim, Ferenczy Gazsi, Kréta szigetéről.
Bajsa a rubinszínű borba néz a poháron keresztül. Megkockáztatta a véleményt:
– Olyan színe van, mint az ajkának.182
Az asszony az asztalra könyököl, megvillan a szeme:
– Hát igaz volna? Csakugyan olyan szép?
– Kicsoda?
– Az a Zsuzsánna. Annak az ajkáról beszél.
Bajsa fanyarul mosolyog.
– Van eszemben… Habár az a Zsuzsánna se csúnya.
Az asszony mohón figyel; Bajsa elhallgat, azért az asszony célravezetőnek tartja azt a kérdést föltenni:
– Van olyan szép, mint én?
– Macskát! Van is magánál szebb ezen a világon. Nincs szebb, de nincs kegyetlenebb se.
– Hát mégis, milyen?
– Hogy is mondjam? Nem szép, de nem is csúnya. Nem hasonlít az idevaló lányokhoz. Először, annyit tud, mint egy professzor. Különben van tanári oklevele is. Latinul úgy beszél, mint egy pap. A törvénykönyvet jobban ismeri, mint én. Azazhogy ez nem egészen bizonyos. Aztán lovagol, vív, célba lő, de a hímzéshez, varráshoz is ért. Az előbbit, véleményem szerint, Boronkay úrtól tanulta, aki afféle cirkuszművész lehetett fiatal korában; a hímzést, varrást önmagától tanulta meg.
– Szóval, amolyan emancipált hölgy, akiket a színpadon látunk, akikről a regényekben olvasunk?
Bajsa Gábor bólintott:
– Igen különös teremtés. Amikor legelőször találkoztam vele Budapesten, az „Angol királynő”-szállodában, egy teljes óráig vallatott az apjáról, a megboldogult Andráscsikról. Nemigen ismerte az öreget, vagy ha ismerte is, egészen más oldalról, mint mi itthon…
– Várjon csak – szólt közbe a szépasszony. – Milyen ruha volt rajta?
– Lovaglóruha.
– Megbolondult? Csak nem jár lovaglóruhában?
– Még cilindert is tett a fejére, amikor elbúcsúztunk. Tudniillik csak a találkozásunk idejére bérelték a szobát a hotelben, egyébkor falusi lakásukban élnek, a főváros szomszédságában. Az utcán két lovász és két paripa várta őket. Nyeregbe ugrottak és elügettek.
A szépasszony hunyorított a szemével:
– És magának, persze, szörnyen tetszett a lovas hölgy?
Az ügyvéd ennél a pontnál nem engedett:
– Már sokszor mondottam, hogy nekem csak kegyed tetszik. Senki más a világon.183
Az asszony elgondolkozva nézett maga elé, mintha nem is hallotta volna az ügyvéd legutolsó szavait. Furcsa is volna, ha annak a bizonyos Zsuzsánnának egyszer eszébe jutna Kállóba jönni. Nagy fölfordulást okozna itt különcségével. Talán még a férfiakat is megbolondítaná. Eddig messzi környéken a legszebb asszonynak özvegy Telekdinét ismerték. Évek óta nem akadt versenytársa. Asszony, leány nem versenyezhetett vele.
Az asszony tunyán behunyta a szemét, magában pedig azt gondolta: „Vigyázat, veszedelem mutatkozik.” Álmosan kérdezte: – Nos, és kije, mije Andráscsiknak az a hölgy?
– A törvényes leánya. Az öregúr elkövette azt a baklövést, hogy kétszer nősült. Másodszor akkor, mikor az első felesége még életben volt, s attól el sem vált. A második házassága tehát érvénytelen.
– Nem értem az egész dolgot – mormogta az asszony. – Ezeken a férfiakon sohase lehet eligazodni. Az öreg Andráscsik éppen olyan huncut lett volna, mint a többiek?
– Még huncutabb. Ő volt csak igazán a huncut. Jól kieszelte annak a módját, hogy soha életében ki ne derüljön a csalafintasága. De hát ez nagyon homályos ügy. Nem asszonynak való.
Telekdinének egy pillanatra felnyílt a szeme, hogy aztán újra lecsukódjon. A kezét szórakozottan nyújtotta előre, addig, amíg elérte vele a Bajsa kezét. Akkor hirtelen vissza akarta vonni, de persze, Bajsa elkapta és megcsókolta.
– Hogy is van az a homályos ügy? – kérdezte Telekdiné csendesen, és a kezét a Bajsa kezében felejtette.
– Szerfölött homályos dolog ez – mondotta Bajsa Gábor, és simogatni kezdte a szépasszony bársonypuhaságú kezét –, leghomályosabb az benne, hogy az öreg Andráscsik, azzal a madárijesztő külsejével, valamikor délceg, ifjú legény volt, hadnagy a Sándor-huszároknál, amely ezred éppen Olaszországban tanyázott. Nem hittem a szememnek, amikor Zsuzsánna kisasszony megmutatta a nyakán függő amulettben az édesapja fiatalkori arcképét. A mi bozontos, elvadult külsejű, kopott ruházatú Andráscsikunk lett volna az a pörge bajszú, merész tekintetű gavallér, aki az amulettből rám meresztette a szemét?… Hát Andráscsik volt, csakhogy a bajuszt, azt a szürke, bozontos bajuszt, elhanyagolt szakállt kellett hozzáképzelni; meg azt a megtört tekintetet, amilyen azoknak az embereknek a tekintete, akiket sokat üldözött a sors. Azt az amulettet a Zsuzsa anyja, született Boronkay Krisztina viselte valamikor a nyakán.184
Boronkay Lőrinc volt a Sándor-huszárok ezredese, amikor az ezred Milánóban feküdt. Erről a Boronkay Lőrincről csak annyit tudunk, hogy sok érdemrend díszítette a mellét, és testestől-lelkestől katona volt. Büszkébben nem csörgette senki a kardját az osztrák ármádiában, mint Boronkay ezredes Milánó utcáin. De ha nem is lett volna büszke érdemrendéire, büszke volt leányára, Krisztinára, aki özvegyi életét felvidította; Krisztina helyőrségről helyőrségre követte atyját. Éppen úgy az ezredhez tartozott, mint a trombitás. Igazi katonaleány volt, aki gyermekkorától hozzászokott a szubordinációhoz. Bízvást elfoglalhatta volna akármelyik öreg kapitány helyét az ezredben; a katonai rendtartás a kisujjában volt. S erre volt legbüszkébb az apja. Ezzel a fegyelmezett katonaleánnyal esett meg az a szerencsétlenség, hogy beleszeretett Andráscsik hadnagyba, ott, messzi Milánóban. Hiszen ez nem lett volna még olyan nagy baj, ha Andráscsik igazi hadnagy lett volna. A közlegénységen kezdte, és úgy vitte föl az aranycsillagig. Az ezredben mindig csak őrmester maradt Andráscsik uram. Parádénál otthon hagyták, lakomáknál az asztal végére ültették. Ebbe a „pickauf” hadnagyba szeretett bele az ezred büszkesége, Krisztina. Hja, a szerelemnek nincs köze a hadiiskolához, se a származáshoz. Még csak nemesember sem volt Andráscsik. Az ördög elcsavarja néha a leányok fejét. Az ördög meg Milánóban is ördög. Krisztina ismerte a szubordinációt, azért érzelmeit titokban tartotta. Nem is tudott arról senki más, csak Andráscsik. Mert amikor az ezredesnek tudomására jutott a dolog, akkor már minden későn volt. Többé nem lehetett segíteni az ügyek állapotán.
A gőgös katona iszonyú haragra gerjedt. Legszívesebben felakasztatta volna Andráscsikot, s csupán a Krisztina könnyeinek engedett, amidőn nyomban elégtételt nem vett a csábítón.
– Helyes – mondotta. – Légy a felesége. De csak azon föltétel alatt, hogy nyomban elváltok az esküvő után. Különben majd gondoskodom én arról, ne sokáig legyen Andráscsik hadnagy a férjed.
Az esküvőt csendben, titokban megtartották egy milánói kolostorban. A két legidősebb törzstiszt volt a tanú, ugyancsak két tiszt vette őrizet alá az esküvő után Andráscsik hadnagyot.
– A leányomhoz addig semmi köze, amíg velem el nem intézte a dolgát, hadnagy úr – mondotta sötéten az ezredes. – Becstelen férfit nem tűrök meg a családomban.
Andráscsik uram csak nagyot nézett.
– Mi dolga volna velem ezredes úrnak?185
– Azt majd az a golyó fogja megmondani, amit a koponyádba eresztek, te semmirevaló! – ordított magánkívül Boronkay. – A leányom becsületét kireperálhattad, de nem az enyémet.
Szólt, és arcul legyintette a kesztyűjével a hadnagyot.
Andráscsik uram még akkor is vonakodott megverekedni a tulajdon apósával. A törzstisztek erre kijelentették, hogy ott helyben lekaszabolják, ha tovább is vonakodik. A kolostor szomszédságában volt a huszárkaszárnya. A tágas tiszti étkezőben folyt le a különös párbaj. Az ezredes golyója célt tévesztett, de annál biztosabban talált az Andráscsik golyója. Boronkay nyomban összeesett. Még csak annyi ideje maradt, hogy a Krisztina sorsáról rendelkezzék. Sohase legyen Krisztina az Andráscsik hitvese, és ennek keresztülvitelével Gáspár öccsét bízta meg, aki a párbajnál is segédkezett. A haldokló katona megeskette az öccsét, hogy végakaratát teljesíteni fogja – és így nem lett semmi az Andráscsik első házasságából.
Andráscsik természetesen megszökött Milánóból, és sokféle hányattatás után Kállóra került. Próbált-e közeledni Krisztinához azon idő alatt, nem kívánta-e gyermekét látni, aki az esküvő után nemsokára született, ki tudná? Sok rejtélyt vitt magával a föld alá Andráscsik Sámuel, amelyről most már csak a másvilági bírónak számol be. Így örökös rejtély az ő második házassága is, amelyet akkor kötött Kállón, amikor első felesége még élt, és tőle el nem vált. Nem tudom, hogy valami halálosan szerette volna a második feleségét, született Harang Annát. Csak annyi bizonyos, hogy a Harang Anna hozományával kezdte el legelőször a mesterségét, a pénzkölcsönzést. Pénzes, gazdag ember akart lenni mindenáron. S miután ezt tisztességes úton el nem érhette, a görbe utat választotta. Az Andráscsik-vagyon több százezer forintra rúg jelenleg, nem számítva a künn lévő követeléseket. A második házassága boldogtalanságában talán csak az vigasztalta, hogy elérte célját. Pénzeszsákja napról napra jobban megduzzadt, és a pénze fölbátorította arra, hogy évek múltán keresni kezdje Boronkay Krisztinát.
A szerencsétlen asszonynak szomorú élete volt. Gáspár úrnak, a nagybátyjának valami kalandja miatt ott kellett hagynia ezredét, és más hiányában fölcsapott „művésznek”. Kitűnő lovas volt, pompás lövő, vívó. Ezzel a tudománnyal végigvándorolta egész Európát. Vívómester volt, majd cirkuszi lovas. Orfeumokban produkálta magát, és a játékbarlangok törzsvendége volt. Az élet árja hol a felszínre sodorta, hol a mélybe vetette. Boronkay Gáspár minden körülmények között megtartotta haldokló186 bátyjának tett fogadalmát. Krisztinát és gyermekét nem hagyta el. Krisztina maga is megkedvelte a vándoréletet, és ha Gáspárt történetesen üldözőbe vette a balsors, és a kártyaasztal molochja nyelte el jövedelmét, Krisztina maga vette kezébe az életfönntartás dolgát, és lovagolt a cirkusz porondján. Mint afféle vérbeli huszárlány, korán megtanulta a lovaglás művészetét. De hogy is gondolt volna arra kisleány korában, amikor az ezred vén őrmestere amúgy huszár módra a paripa szőrén tanította lovagolni, hogy valamikor kenyeret fog neki szerezni tudománya. Gáspár úr elkeseredve szidta olyankor a sorsot, amikor csupán a Krisztina keresménye tartotta a lelket a háztartásban, s alig várta, hogy a föstött kártyalapok jobb idők jöttét jelentsék. Krisztina visszavonult a magánéletbe, és Boronkay Gáspár megint nyugodt lélekkel mondhatta:
– Ne féljetek addig, amíg ezt a deres szakállt látjátok.
Az esztendők elröpültek, és a várva várt millió, amelyre pedig Gáspár úr teljes biztonsággal számított, nem érkezett meg. Jött mind sűrűbben a nyomorúság, és Krisztina lassan-lassan betegeskedni kezdett. Párizsban laktak, amikor a kegyelmes halál elszólította abból a boldogtalan életből, amelynek keresztjét mindvégig türelmesen viselte. Nem hagyhatott egyebet hatesztendős leánykájára, mint azt az amulettet, benne a képpel. Azt a nyakába akasztotta a gyermeknek, miután megcsókolta. Szemét az örök álomra lehunyta, és abban az órában toppant be a kis padlásszobába Andráscsik Sámuel. Gáspár urat a nyomorúság és Krisztina halála annyira megtörte, hogy nem utasíthatta vissza elég erélyesen Andráscsik uramat a halott koporsójától. Sőt eltűrte még azt is, hogy gyermekét ölébe vegye.
Andráscsik ettől az időtől fogva mind sűrűbben kereste fel a gyermekét. Gáspár úr bősz haragja is lecsillapodott lassan, amikor az a kötnivaló Andráscsik minden alkalommal megtöltötte a tárcáját. Utóvégre a gyermek most már egyedül az apjáé volt, el is vehette volna Gáspár úrtól, anélkül hogy egyetlen körmöci aranyat adott volna érte. Gáspár úr tehát belenyugodott a sorsba, és a kötnivaló Andráscsikkal lassan megbarátkozott. Elvezette azokra a helyekre, ahol ő otthonos volt: a játékbarlangokba, éjjeli mulatókba, kétes hírű lebujokba. Andráscsiknak a háta borzongott azokon a helyeken, és hamarosan kiszámította magában, hogy ha három vármegyét összerabol Magyarországon, Boronkay Gáspárnak az mind kevés lesz Párizsban. Mindenféle furfanggal, rábeszéléssel Magyarországba hozta Boronkayt, ahol a leányával együtt egy felvidéki kastélyban helyezte el, és itt a leányka felnövekedett. Később a főváros közelében187 talált rejtekhelyet a Zsuzsika részére. Odahaza mint sertéskereskedő szerepelt, akinek örökösen útban kell lennie a mesterségénél fogva. Gáspár úr csak nagyon sokára tudta meg a valót: azt, hogy Andráscsiknak felesége, gyermeke van. Első haragjában el akart vándorolni az országból, de utóvégre csak beletörődött a megváltozhatatlanba. Öreg legény volt már ahhoz, hogy elölről kezdje a bolyongást, meg nagyon is megszokta a gondtalan életet. Különösen amióta Budapest közelében laktak, elég sűrűn föltalálhatta a fővárosi éjszakában azokat a hangulatokat, amelyek régente hevítették.
– Megérdemelte volna Andráscsik, hogy fölakasszák – mondotta mostanában. – Csak az enyhíti vétkét, hogy olyan nagyon szereti Zsuzsikát.
Az utóbbi időben Andráscsik azon mesterkedett, hogy férjhez adja a leányát, de a sors nem engedte, hogy szépen, simán kigombolyítsa azt a fonalat, amelyet összebogozott. A halál közbelépett, és az Andráscsik története csak most kezdődik igazán, amikor már meghalt…
Bajsa Gábor, amikor már befejezte elbeszélését, kérdően nézett Telekdinére. A szépasszony hűvösen viszonozta lángoló pillantását.
– Azt hittem, hogy valami asszonyhistória lappang a megholt Andráscsik mögött.
– Nem elég asszonyhistória ez? – kérdezte Bajsa.
A szépasszony csalódottan legyintett:
– Menjen azzal az utálatos Andráscsikkal. Hiszen az szerelmes se volt igazán! Melyik asszonyt szerette? Az elsőt vagy a másodikat? Csupa olyan kérdés, amelyre nem felelt meg a halott egyetlenegyszer se életében.
Bajsa megpödörgette a bajuszát és elmosolyodott:
– Ha az ön asszonyi logikája nem találja el az igazságot, talán segít az én jogászlogikám. Andráscsik tulajdonképpen egyik asszonyt se szerette. Az elsőtől visszatartotta az a véres árnyék, amely tiltólag emelte fel karját. A második asszonytól elidegenítette az a gyermek, aki nem tőle származott, hanem az elsőtől. Andráscsik tulajdonképpen leányába volt szerelmes egész életén át, a Zsuzsikába. Akit rejtegetni kellett, aki árva volt, aki nélküle elpusztult volna, mint egy verébfióka…
A szépasszony fölemelkedett:
– Bolondok mind a férfiak. Jó éjszakát, Bajsa.
Az ügyvéd zavarodottan harapdálta az ajkát.
– Azt hittem, hogy örömet szerzek önnek, ha elmondom hitelesen az Andráscsik esetét… Volna pedig valami mondanivalóm még.188
Telekdiné a szépasszonyok sztereotip mosolygásával nézett Bajsára:
– Hagyjuk talán máskorra, édes Gábor. Nagyon köszönöm, hogy figyelmes volt hozzám. Talán megálmodom az éjjel, mert bizonyosan Andráscsikkal álmodom, hogy kit is szeretett ő igazán. Ha délelőtt az ablakom alatt elsétál, megmondom…
Megnyomta az asztalon álló harangot. A fitos szobacica olyan ártatlan arccal lépett be a verandára, mintha nem ott hallgatózott volna egész idő alatt.
– Ida, takarítsa le az asztalt!
Odakünn már leereszkedett az alkonyat. Bajsa még visszanézett a félhomályos verandára. A Telekdiné fehér pongyolája volt az egyetlen világosság a homályban. Árnyékként tűnt el a fehérség a ház belsejében. Bajsa haragosan ütötte le botjával egy nyurga őszirózsa fejét. Rátaposott kétszer is a virágra, maga sem tudta, miért. Aztán kilépett a házból, és lehajtott fővel bandukolt tova az akácfás, sötét, kisvárosi utcán. Az ódon házak között kísértetiesen kopogtak léptei a gránitköveken, és roppant elhagyatottnak, szomorúnak érezte magát. Egy pillanatig arra gondolt, hogy megfordul, és visszamegy a Telekdiné ablakai alá, és ott fog strázsálni. De most a távolban felvillant az „Arany Griff” kivilágított kávéházi ablaka, és az esti szél valami muzsikahangot sodort felé. Arra irányozta tehát lépteit.
Midőn közelebb ért, észrevette, hogy a fogadó emeletén, az erkélyes szobában lámpafény van. Ezt a szobát, a legszebbet, csak a megye főispánjának nyitják fel vagy Blahánénak.
Mikor a fogadó kapuján befordult, kisvárosias érdeklődéssel kérdezte meg az aranysapkás portást:
– Mikor jött meg a méltóságos úr?
– Nem a méltóságos úr jött meg. A numero egyben Andráscsik Zsuzsánna őnagysága szállott meg, az Andráscsik-örökösnő.
Olyan hangon mondta ezt az aranysapkás férfiú, mintha legalábbis azt jelentett volna be, hogy egy vérbeli főhercegnő érkezett meg. Az Andráscsik-vagyon akkorára már milliókra nőtt az emberek képzeletében.
Bajsa Gábor kettesével ugrottá a lépcsőket, amint felszaladt az emeletre. Magában bizonyos epés kárörömmel gondolta, hogy a kíváncsi Telekdiné bizonnyal nem aludna olyan nyugodtan, ha tudná, hogy milyen érdekes vendég érkezett a városba.189
