10
10
Vége lesz a nevezetes Andráscsik kontra Andráscsik-pörnek… A nagy pör, amely olyan arányokban indult, hogy száz esztendeig munkát adjon az ügyvédeknek és bíróságoknak, megszűnik. Sohase fogják följegyezni azok közé, amelyek a kezdő prókátorok fantáziáját izgatják… Tömérdek bélyeg és papiros marad meg, és az öreg ügyvédi írnokok, akik versenyre keltek egymással, hogy minél cifrább öreg A-kat rajzoljanak az Andráscsik név elébe, ismét várhatnak arra a névre, amely oly sűrűn szerepeljen a kancelláriákban.
Vége lesz a nevezetes Andráscsik-pörnek. Nem mintha a pörös felek dőltek volna ki a küzdelemből, győzték volna azok beláthatatlan időkig, hisz nem is úgy fogtak bele a pörbe, hogy egykettőre vége legyen; megszűnik263 a pör egy leány elhatározásán, mint a kancelláriákban mondották: érthetetlen szeszélyén.
Bajsát gúnyos szomorúsággal üdvözölgették a kollégái a bírósági szobákban:
– A kliens megunta a dicsőséget. Ugyan ki hitte volna? Hát érdemes a mai világban a fiskális pályára menni? Bizony jobb, ha a fiskális meg nem születik.
Bajsának eszébe sem jutott a kartársai csipkelődésein bosszankodni. Elég dolgot adott neki a töméntelen Andráscsik atyafi, akivel sehogy se tudott eleinte boldogulni. Sok munkája közben csak fél szemmel vette észre, hogy a szép Telekdiné fagyos közömbösséggel fogadta köszöntését, amikor néhány nap múlva találkozott vele. A fiatalabbik Zathureczky társaságában volt, és a macskanadrágos ifjú, aki azelőtt is vetélytársa volt Bajsának, tüntető bizalmaskodással karolt bele az asszony karjába. Éjjel-nappal ott volt az egykori vetélytárs a kis Szent Márton utcai házban, és nyíltan beszélték, hogy Telekdiné férjhez fog menni hozzá. Zathureczky, amikor hírét hallotta az öccse viselt dolgainak, nevetve kiáltott föl:
– No, Gyurkával ugyan megjárta a szépasszony! Elverné az a Gaál domíniumot, ha még volna olyan a világon. De hát elveri azt, ami elverhető. Családi ékszert meg asszonyt…
Bajsa nem sokat törődött az egész szerelmi históriával. Mintha csak egy régen elfelejtett álom lett volna, hogy valamikor szerelmes volt Telekdinébe. Csak homályosan jutott eszébe, hogy a szépasszony azt tehette volna vele egy időben, amit éppen akart volna. De a szépasszony még akkor nem akart férjhez menni. Szeretőnek pedig nem kellett neki Bajsa Gábor.
Fölosztják az Andráscsik-vagyont, és Andráscsik Zsuzsika férjhez megy… Eleinte csak titokban sugdolóztak a dologról, későbben mindenki tudta már, hogy Gravinczy Mihály jegyese Zsuzsikának. A férfi nagylelkűen beleegyezett a pör megszüntetésébe, sőt ő maga indítványozta a pörösködő Andráscsikok kielégítését.
– Nem értem, sehogy se értem – vélekedett Zathureczky. – Az én számításom szerint Gravinczynak már árkon-bokron túl kellene lenni. Itt valami furfangot szimatolok.
Zathureczky nem csalódott föltevésében. A sulyomi kastélyban nagy fölfordulást idézett elő az Andráscsik Zsuzsánna elhatározása. Payné komolyan megbetegedett a hír hallatára, hideglelősen mormogta:264
– Az ördög játszik velünk… Ilyesmi még nem is fordult elő a praxisomban. Odaadni azt a tömérdek kincset az Andráscsikoknak! Hisz még álomnak is rossz volna.
Gravinczy nem veszítette el a hidegvérét, öntudatos mosollyal hallgatta a nagynéni siránkozását.
– Lásd, néni, én számításba vettem Zsuzsánnának ezt a sakkhúzását is. A vagyon szétosztásából semmi sem lesz. Mindössze engem akar próbára tenni Andráscsik Zsuzsánna. Dúsgazdag hajadonok ezer esztendő óta használják már ezt a cselfogást, hogy hirtelen elszegényednek az imádójuk előtt. Dehogyis szegényednek el! Naiv próbatétel ez a szerelmes férfiúra. A libuskák arra kíváncsiak, hogy a férfi őket szereti-e vagy a pénzüket.
De Paynét nem lehetett megnyugtatni:
– Jaj, ne beszélj nekem, Gravinczy. Tökfilkó vagy te ahhoz, hogy megértsed azt a leányt. Nincsen abban egy csöpp komédiásvér sem. Komolyan cselekszik az mindent. Még a legnagyobb bolondságot is komolyan teszi. Hogy nem tudott várni azzal a hóbortos elhatározással addig, míg a feleséged lett volna!
Gravinczy megsimogatta a Payné arcát:
– Nyugalom, néni: nem eszik a levest olyan forrón… Mondhatom, megleptem Zsuzsánnát, amikor nemcsak hogy nem elleneztem elhatározását, de még pártoltam is: – Méltányos – mondottam –, hogy a szegény Andráscsikok is jussanak valamihez a vagyonból.
– Bolond vagy te, Gravinczy – fakadt ki elkeseredve a néni. – Ha férfi volnál, a sarkadra állanál. Vagy szeret az a leány, vagy nem szeret. Ha szeret, nem szabad neki bolondot cselekedni.
Gravinczy a bajuszát harapdálta, és töprengve bámult a levegőbe:
– Hisz éppen ez az, amivel nem vagyok teljesen rendben. Ha tudnám, hogy szeret, hát másképpen beszélnék… Nem lehet kiismerni azt a leányt. Néha azt hiszem, hogy itt van a pillanat, amikor a nyakamba ugrik, aztán hirtelen közönyösen hátat fordít. Máskor, mintha azt sem tudná, hogy a világon vagyok, hogy mellette ülök. Szórakozottan néz maga elé, amíg kebléből sóhajtás fakad. Isten tudja, hol járnak olykor a gondolatai. Csak annyi bizonyos, hogy nem jó helyen…
Payné fölemelte éles tekintetét:
– Csak nem volna valakibe titkon szerelmes?
– A macska tudja – felelte bosszúsan Gravinczy. – Ha nem volna olyan élhetetlen fráter az az ügyvéd, az a Bajsa, hát néha még azt merném265 hinni… De hát ez csak mind gyerekes rémlátás. Andráscsik Zsuzsánna senki másé nem lesz, mint az enyém.
– Mit érsz vele a milliója nélkül? – siránkozott Payné. – Soha boldog nem lenne az a házasság. Én ismerem az életet, Gravinczy. Eleget láttam, néztem a két szememmel. Jegyezd meg magadnak, hogy nincsen olyan asszony a világon, aki el tudná felejtetni a férjével, hogy gonosz szeszélyből egy millióról mondott le.
– Magam se nagyon tudnám elfeledni – dörmögte Gravinczy.
Payné fölkelt a pamlagról, ahová leroskadt első fájdalmában, és nagy elhatározással igazgatta deres fürtjeit a tükör előtt.
– Beszélnem kell azzal a hóbortos leánnyal. Vagy lemond bolond elhatározásáról, vagy elveszíti Gravinczyt. Utóvégre a szerelem szerelem marad még az Andráscsik Zsuzsika szívében is.
Hiába ellenkezett Gravinczy, Pay báróné még aznap délután átkocsikázott Törökfáira. Nagy munkában találta Zsuzsánnát. Számolt, okiratokat olvasott, amelyeket Bajsa terjesztett elébe. Egy nagy halom íráson nyugtatta a lábát, és az ujja tintás volt. Szívesen fogadta a bárónét.
– Éppen most készültünk el az egyezséggel. Mához egy hétre nem vagyok többé se alperes, se fölperes. Vége a pörnek.
Olyan vidáman, szinte boldogan mondotta ezt Zsuzsánna, mintha valami átkozott tehertől szabadult volna meg. A báróné egy csöppet sem titkolta, hogy nem túlságosan lelkesedik a kész egyezségért.
– Az Andráscsikok is várhatnak még jódarab ideig, amíg ismét ilyen nagylelkű ellenfélre találnak -jegyezte meg Payné.
– Mondja csak úgy, báróné, ahogy gondolja: ilyen bolond ellenfélre! – vágott közbe nevetve Zsuzsánna.
Payné nem titkolt bosszúsággal fordult az iratokat rendezgető Bajsához:
– Én csak azt nem tudom megérteni, hogy ügyvéd úr ehhez a megbocsáthatatlan könnyelműséghez segédkezet nyújtott.
Bajsa hivatalos hangon felelt:
– Nekem azt kell tenni, amit ügyfelem rendel. Én csak ügyvéd vagyok.
– Ügyvéd, ügyvéd – dohogta Payné. – De az ügyvédnek is lehetne lelkiismerete. Az ügyvéd is fölemelheti szavát, ha azt látja, hogy kliense veszedelembe készül rohanni.
– Ha meggondoljuk, nem is olyan nagy a veszedelem – felelte kelletlen udvariassággal Bajsa. – Mindenesetre szokatlan dolog, hogy intra dominium egyezkedjen a pörös fél, de példa már volt erre is.266
Payné türelmetlen mozdulatot tett:
– Ugyan hagyja, ügyvéd úr, ezeket a frázisokat. Ön nagyon jó barátja lehet az Andráscsikoknak, de rossz ügyvédje Zsuzsikának. Annyit én is tudok asszony létemre, hogy az Andráscsikok egy lyukas garashoz sem jutottak volna törvényes úton.
Bajsa kérdőleg nézett Zsuzsánnára. A leány nagy érdeklődéssel figyelte a bárónét. Hamiskás mosoly játszadozott az ajka körül, és örömmel szólalt meg:
– Az ügyvéd úr semmiben sem hibás, báróné. Ő mindent megtett, hogy elhatározásomat megmásítsa. De én nem tudok most már régi tervemről lemondani. Legyen az Andráscsik-vagyon azoké, akiket megillet. Magamnak csak annyit tartok meg, hogy szűkösen megélhessek…
– Hallatlan! – kiáltott föl Payné. – Egész életét, boldogságát, jövőjét kockára teszi, Zsuzsika!
Zsuzsánna meg mindig az előbbi hamiskás mosollyal az ajkán felelt a bárónénak:
– Nem is hiszi, báróné, hogy micsoda boldogság az, jónak lenni. A világon ez a legtisztább, legvalódibb öröm. Teljesen méltányolni tudom azokat a nőket, akik odahagyva családot, világi boldogságot, az ápoló apácák formátlan köntösét öltik magukra. Valamikor én is apáca szerettem volna lenni. Fájdalom, ez a vágyódásom nem teljesülhetett. De a szívemben örökké megmaradt a szomjúság a jó cselekedetek iránt. Ha rajtam múlna, mindenemet szétosztanám a szegények között.
A báróné tűkön ült ezen szavak hallatára. Lassan valami haragos pirosság borította be az arcát, és minden erejére szüksége volt, hogy hangos szitkokra ne fakadjon. Epés gúnnyal sziszegte:
– Nos, Zsuzsika, és azt hogyan gondolja, hogy ha egyszer rászánja magát a férjhez menésre, a férje megelégszik az ön aranyszívével? A férfiak önző lények, minden jóságnál többre becsülik a megfelelő hozományt.
Andráscsik Zsuzsánna nevetni kezdett. Hangosan, vígan, csengőn. Mintha a legmulatságosabb dolgot hallotta volna Paynétól. Kifeszítette a vállát, és diadalmasan állott oda a báróné elé.
– Én olyan leány vagyok, báróné, hogy a férjemtől azt kívánom, hogy engemet eltartson. Én csak olyan emberhez megyek feleségül, aki engem egy szál szoknyában is elvenne.
Gyönyörű volt ebben a percben a hatalmas leány. Tündöklő szeme diadalmas ragyogással szinte megvilágítani látszott arcát. Fejedelmi termete267 kiegyenesedett; igazi nő volt ebben a pillanatban, büszke, öntudatos, nemes leány, akinek barna fejére vagy egy királyi korona, vagy a szentek glóriája illenék. Bajsa Gábor lesütötte a szemét, mert vakította a leány szépsége. A báróné mélységes zavarában a kesztyűjét babrálta.
– Valóságos regényhősnő – mormogta. – De hát regényhősnők nem állhatnak meg az életben… Kár, igazán kár, hogy nem gondolkozik komolyan az életről, Zsuzsánna.
– Nagyon is komolyan gondolkozom róla – felelte Andráscsik Zsuzsánna, és mosolygott.
Ez a mosoly még nagyobb zavarba ejtette a bárónét, fölállt, fagyosan búcsúzott. Amikor már odakünn volt, Zsuzsánna nagyot sóhajtva vetette magát a karosszékbe. Szórakozottan babrálgatott az írások között, majd hirtelen így szólt:
– Sajnálom szegény Gravinczyt. Nagyon jó fiú volt, többé nem fogom látni…
Bajsa nem tartotta magát illetékesnek, hogy bővebben tudakozódjon a dologról. Zsuzsánna a tenyerébe hajtotta állat, és a levegőbe nézett. – Furcsa, hogy sohasem csalódom az emberekben. Mindegyikről tudom, hogy milyen az ábrázatja odabelül. Ez az emberismeret teszi, hogy sohasem tudok boldog lenni, hogy sohasem leszek boldog. A kis Gravinczy nehezen adta föl a harcot. Szívós volt, kitartó volt, és ha ez a bolondos ötletem nem jön az Andráscsikok kielégítésével, Gravinczy még mindig a nyeregben ül, és nem láthatok bele a kártyájába.
Bajsa nagy figyelemmel tanulmányozott valami szerződést. A papír zizegett a kezében, de a szemét nem merte fölvetni. Mintha attól tartott volna, hogy Andráscsik Zsuzsánnának csakugyan valami boszorkányos tudománya van, és a szemen keresztül belelát a lélekbe. Bajsának pedig semmi kedve sem volt ahhoz, hogy az ő ujjongó gondolatait észrevegye a leány. Ne lássa, hogy örül annak, hogy nem lesz a Gravinczyé.
Zsuzsika se időzött már tovább Gravinczynál. Elfelejtette, mintha csak nagyon régen ismerte volna. Vidáman vette kezébe az írótollat.
– Folytassuk tehát, ügyvéd úr. Andráscsik Demeternek Süvöltőn házat veszünk, három hízót, és még mit?
Bajsa az írásba pillantott:
– Sarkantyús csizmát és hátaslovat.
A leány szorgalmasan leírta az előtte levő papirosra Bajsa szavait. Az ügyvéd száraz hangon olvasta tovább az írást:
– Andráscsik János Horgodon…268
– Megálljunk. Van annak a Demeternek eladó leánya? – kérdezte Zsuzsánna.
– Úgy gondolom, van.
Zsuzsánna apró, hajszálfinom betűkkel odaírta a Demeter rubrikájába: kelengye a leányának.
Hej, nagy dolog volt az, amikor az Andráscsikok beadták a derekukat, és megszüntették a nagy pört, amelyről még az unokák is legendákat beszélhettek volna! Három-négy generáció megélt volna a pörből, nem kellett volna semmit se tennie, csak a lábát lógatnia, aztán most meg egyszerre megegyeznek békességesen, pedig akár mindegyiknek joga volna az egész millióhoz. De csak ne volna olyan drága jószág az a stempli, meg még drágább a fiskális, bezzeg győzték volna az Andráscsikok akár a világ végezetéig is. Napóleon se nyert volna soha egy csatát sem, ha rendben lett volna a muníciója. A muníció elfogyott az Andráscsik-részen; nehezen, fogcsikorgatva egyeztek bele a békés elintézésbe. A fiskálisoknak arra a biztatására, hogy a pört úgyse nyerhették volna meg soha, csak a vállukat vonogatták; senki sem lát bele a jövendőbe, még ha fiskális is. Csak kiderült volna az igazság. Lehet, hogy nagy későn, de egyszer csak kiderült volna.
Azért az Andráscsikok nem is úgy mentek egyezségre a törökfái kastélyba, mint valami elszegényedett, alázatos atyafiak, hanem büszkén, öntudatosan, mint akik a sajátjukba mennek.
– Csak ne lett volna a leány az ellenfelünk – mondogatta Andráscsik Gedeon, akinek a legtöbb baja életében könnyű testi sértésért volt –, majd megmutattuk volna neki. Még haddal is rámentünk volna, ahogyan a régi világban szokásban volt.
Tudni kell, hogy a pörösködő atyafiak két részre oszoltak. Olyanokra, akik valami régi nemességet tartottak. Természetesen ezek voltak a leghangosabbak, habár bebizonyított tény volt, hogy a megboldogult Andráscsik Sámuel nem volt nemesember.
– De lehetett volna, ha mi elismerjük véle az atyafiságot. De nem ismertük el olyan uzsorással – felelték a nemes Andráscsikok.
A másik része az Andráscsikoknak, a vérbeli rokonok, egyszerű, paraszti sorban voltak. A legelső ember Andráscsik Gusztáv volt közöttük, aki a csizmadiaságot folytatta Gyókon. Ezek két kézzel kaptak a Zsuzsánna nagylelkű ajánlatán, nem akartak szegények pörösködni, örültek,269 hogy valamihez juthattak. Nem is jöttek együtt a nemes Andráscsikokkal (vagy talán azok nem mentek velük), rongyos kis szekereken, tízpengős lovacskákon gyülekeztek össze a faluikból, és megtelepedtek azon a virágos réten, ott, a kastély alatt, amelyet menyecskék rétjének neveztek. Míg a nemes Andráscsikok egyenesen a kastélyba mentek, és annak udvarán ütöttek tábort. No hiszen akadt közöttük is elég rongyos ember. Mátyás például bocskorban járt, ami ezen a vidéken csöppet sem volt divatos. De viszont az időjárás meg az alkalom sem volt olyan, hogy mezítláb jöhetett volna. Bocskorban el lehet menni a király elébe is.
A bocskor udvarképes viselet.
Az asszonyok, lányok (dehogyis maradtak volna el erről a nevezetes aktusról, még az ölbeli gyereket is elhozták) a szekerek tetején foglaltak helyet. Miután csak déli időre volt kitűzve a hivatalos aktus, és ők már kora reggel elindultak hazulról, nehogy csak egy percet is veszítsenek a jelentős eseményből, folyt az évődés, tréfa, pajkosság a szekerek között. Ott volt a kívánatos, bogárszemű Andráscsik Mihályné, az a pajkos menyecske, akinek a nevetése legjobban a csengettyű csilingeléséhez hasonlított. Tudta a menyecske, hogy valami bolondító van a kacagásában, nem is fukarkodott a jókedvével.
A kastély körül fürtös orgonabokrok töltötték meg illatukkal a levegőt. Csaknem valamennyi bokrot megfosztották díszétől, mert a menyecske megkívánt egy szál orgonát.
De hát nem mindenkinek tetszik az asszonyféle. Van olyan, aki csak a leányban tudja észrevenni a szépséget, csinosságot. Hát szép leányban sem voltak szegények az Andráscsikok. Itt volt mindjárt a Demeter leánya Süvöltőről. Lehet, lehetséges, hogy szebb leányt is lehetne nála találni, ha az ember nyakába venné az országot. De ebben a vármegyében, de még a szomszédosokban se akadt párja Rózsikának. Olyan volt az arca, mint a virágszirom, a járására pedig muzsikahangok jutottak az ember eszébe. Csakhogy Rózsikának is az volt a sorsa, mint a legtöbb szép leányé: hamarosan akadt valaki, aki megirigyelte a szépségét az emberiségtől, és a maga számára lefoglalta. Ott állott a szekerük mellett Hankóczi Sándor, a Rózsi jövendőbelije.
Furcsa lett volna, ha most már a Rózsin kívül nem lett volna több szép leány. Volt bizony ott még három is. Ott futkároztak a nagy kertben, nevetgéltek, tréfálkoztak, játszadoztak. A százados, vén fák szinte megreszkettek örömükben a vidám leányhangoktól. A bokrokban madarak csipogtak, a tavaszi nap derűje beragyogta a kastélyt és környékét. Az idősebb270 Andráscsikok halkan beszélgetve, gondolkozva jártak a kastély körül. Azt becsülgették, hogy mit érhet a ház, a körülötte lévő földekkel. Amint a kastély homlokzatán a tizenkettős felé ballagott az öreg mutató, sűrűbb lett a vendégjárás a kastélyba. Fiskálisok hintói érkeztek meg, a kocsiládákból nagy köteg írásokat emeltek ki az ügyvédbojtárok. Majd a hivatalos emberek jöttek sorjában. Mikor tizenkettőt ütött az óra, Andráscsik János, az atyafiság legtekintélyesebb tagja, akinek valóságos kúriája volt Szbotkán, hangos szóval hívta össze a rokonokat a kastély verandájáról.
– Csak az jöjjön be, akinek valami köze van az Andráscsik-örökséghez!
Ez szelíd célzás volt arra nézve, hogy a paraszt Andráscsikok odakünn is maradhatnak, nem sok keresnivalójuk van nekik odabenn. De bizony azok is benyomakodtak szépen a többiek után a kastély tornácára, ahonnan a nagy ebédlőbe vezették őket.
Az ebédlőasztalt a fiskálisok, hivatalos emberek ülték körül. Egy ablakmélyedésben Andráscsik Zsuzsika ült, és kíváncsi szemmel vizsgálta az atyafiakat. Zathureczky a háta mögött állott, és tréfás megjegyzéseket tett az atyafiakra. Könnyű volt neki, ismerte mindegyiket, tudta a félszegségeiket.
– Hohó – kiáltott föl egyszerre –, itt van az én drágalátos unokaöcsém is, a Borcsánszky Jankó! Eljött ő is az osztályos atyafiakkal. Az a kis pösze a karján, a menyasszonya, Juliska.
– Szeretném megismerni őket – mondotta vígan Zsuzsánna.
Zathureczky intésére Borcsánszky Jankó közelebb járult a menyasszonyával. Zsuzsánna fölállott, és megcsókolta Juliskát. Jankónak ragyogott az arca a boldogságtól. Amióta a varhanói uradalmat sem kellett félteni, azóta teljes volt a boldogsága. A szemén, mindent kifecsegő bajuszán látszott, hogy halálosan szerelmes a menyasszonyába. Zathureczky titokban megtaszította Borcsánszkyt:
– Nos, melyik tetszik a két örökösnő közül?
Jankó szélesen mosolygott:
– Az én Juliskámat nem cserélném el érte.
Az Andráscsikok tiszteletteljesen súrolták a lábukat a padlóhoz. Köszöngettek, suttogtak. Az asszonyok majd elnyelték szemükkel Zsuzsánnát, úgy nézték. De még a férfiaknak is megfordult a fejükben a gondolat: „Vajon kié lesz egykor ez a szép virágszál?” A nyitott ablakokon friss, tavaszi levegő ömlött be, és elnyomta a kalamárisszagot, amely hirtelen keletkezett, amikor az ügyvédek kibontották írásaikat.271
Bajsa Gábor terjesztette elő az egyezséget. Sorba vette az Andráscsikokat, mindegyiknek jutott valami, habár korántsem annyi, mint amennyit vártak. Az ügyvéd szárazon olvasta mindegyik tétel után: „Egyezség el nem fogadása esetén az ügy a törvényes útra utasíttatik.” A törvényes út! Hisz éppen attól fáztak legjobban az Andráscsikok! Volt is eszükbe tovább pörösködni, amikor Andráscsik Zsuzsánna olyan nagylelkűen bánt el velük. Az eladó leányoknak hozományt, kelengyét rendelt. Hej, hogy ragyogott föl a leányok arca. Jótündér ez az Andráscsik Zsuzsánna, aki legtitkosabb vágyaikat teljesíti. Egyik-másik fiatal leányka az apja biztatására kezet akart csókolni Zsuzsánnának, de a leány nem engedte.
– Ugyan hagyjátok el, érdemes is ezért az apróságért szólani!
Legutolsónak a Borcsánszky mátkája került sorra, a Juliska. Bajsa nyugodtan olvasta föl az írásból, hogy Juliskának a tabi pusztáját szánta Zsuzsánna hozományul.
Tyű, csak ez a passzus ne lett volna! Tompa zúgás morajlott végig az Andráscsikok sorában. A tabi puszta nagydarab föld. Majdnem fele az uradalomnak. Demeternek nyomban vérbe borult a szeme:
– Az én Rózsikámat ugyan ne tegye senki se boldoggá azzal a rongyos kelengyével! – hörögte, és magából kikelve ragadta meg a leánya kezét.
– Menjünk innen, itt kijátszottak bennünket.
Bajsa hidegen szólott utána:
– Demeter úr, tehát nem fogadja el az egyezséget, pörölni akar?
– Úgy van – fordult vissza haragos, vörös ábrázattal Demeter. – Körömszakadásig pörölünk.
Csak mikor odakünn volt az udvaron Demeter úr, akkor vette észre, hogy egyedül van. Az Andráscsikok közül senki sem követte. Ó, azok a hűtlen kutyák! Eladják egy tál lencséért az örökségüket. Demeter megfenyegette öklével a kastélyt, aztán amikor jól kifújta magát, hirtelen a csizmájára esett a tekintete. Folt, folt hátán volt az a csizma. A csizmáról a bekecsre tévedt a pillantása. Bizony sok víz lefolyt azóta a Tiszán, amikor ez a bekecs új volt. A mellette szepegő Rózsikára fordult a szeme. A leányka ajka pityergésre görbült.
– No mi bajod? – kérdezte mogorván Demeter.
– Csak az – felelte a leányka –, amit édesanyám mindig mondott, hogy nem szereti apám a családját.
– Hallgass, te béka! Cifra rongyokért nem alkuszunk.
De valahogy nem tudott mégse eljutni a szekérig. Habozva állott a helyén. Csak egy tollvonásba kerül, és hátaslovon járhat. Hej, be régen272 is volt, amikor hátaslova volt. Azóta észre se veszik többé se a lányok, se a menyecskék, pedig özvegyi sorban volna, vagy mi!
– Eredj a szekérre, én még visszamegyek egy szóra – mormogta. – Hát azt mondotta édesanyád, hogy én nem szeretem a családomat? No, majd megmutatom, hogy nagyon is szeretem. Nem adom oda egynéhány szoknyáért a jussomat.
Amikor ezt mondotta Andráscsik Demeter, mindenki azt az értelmet vette volna ki szavaiból, hogy dehogyisnem adja oda a jussát néhány szoknyáért, hiszen éppen azért fordult vissza a kastélyba. Csak Rózsi gondolhatott magában egyebet, mert az ő gyermeteg szívét még nem tudta megérinteni az irigység ördöge. Bánta is ő az Andráscsik Juliska tabi pusztáját, amikor neki minden álma, vágya teljesült a Zsuzsánna intézkedésével. Kelengyéje lesz, szép, finom kelengyéje, mint akármilyen úrileánynak. És most az apja, az a gonosz, nem akarja elfogadni a Zsuzsánna nagylelkű ajánlatát. Pörösködni akar azzal a tündéri jóságú teremtéssel.
Aztán mintha Hankóczi Sándor is egyszerre milyen idegenül kezdett ránézni. Mintha csak azt olvasta volna ki a tekintetéből: nemcsak pusztád nem lesz, de még kelengyéd se lesz, te szegény leány! Aztán meg hagyta elmenni az apjával, utána se jött.
– Csak pöröljön édesapám! – mondotta zokogva, ám Demeter már nem hallotta ezt.
Amikor odafönn vége lett a hivatalos aktusnak, és az Andráscsikok nagy lármával tolakodtak le az udvarra, akit nem találtak ott, az Rózsi volt. Eltűnt, nyoma veszett.
Demeter bosszankodva kiáltott föl:
– Teringettét, nemhogy itt volna az a leány, hogy kezet csókoljon azért a nagy áldozatért, amit érte hoztam, hanem kerestetni hagyja magát! Hej, Rózsi, meglesz a kelengye!
De Rózsi nem került elő. A szekerek előtt a lovak fülüket hegyezték, a szekerek alatt heverő kuvaszok vidám vakkantással üdvözölték visszatérő gazdáikat.
– Hej, Rózsi! – hallatszott a Demeter kiáltása. – Hová a manóba lehetett az a lány?
Az Andráscsikok a szekerek között nézelődtek. Hankóczi Sándor nyugtalankodva szólt rá jövendőbeli apósára:
– Kegyelmed is mindig olyan kegyetlen azzal a gyermekkel. Nem volna csuda, ha egyszer valami bolondot csinálna.273
– Ugyan, Sándor fiam, hát nem eladtam a jussomat a kelengyéért?
– El ám, a hátaslóért – felelte Sándor.
Demeternek nyugtalankodni kezdett a lelkiismerete. Igaz, igaz, kegyetlen volt kissé ahhoz a leányhoz, de hát a macska hitte volna, hogy annyira a szívére veszi. Sorba járta az indulni készülő Andráscsikokat:
– Nem láttátok valahol a Rózsit? – kérdezgette.
Egy kertészlegény emlékezett, hogy látta Rózsit a kapun kimenni, csakhogy az ilyen sokadalomban nemigen törődött vele. Egyik-másik Andráscsik asszony leszállott a kocsiról, és segítettek Demeternek a leány keresésében.
De hát hol keresték volna a leányt, hová tűnhetett volna az idegen házban? Demeternek vastag verejtékcsöppek folydogáltak végig a homlokán:
– Az anyja is olyan bolondos volt! – mormogta.
Hankóczi Sándor elsötétedett arccal állott Demeter mellett.
– A bátyám lelkén szárad, ha valami baj történt.
A kastély ablakából Zsuzsánna is észrevette az udvaron keletkezett fölfordulást. Lefuttatott egy hajdút, hogy tudja meg a kavarodás okát. A legény visszajött a hírrel:
– Elveszett a kis Andráscsik Rózsika.
Bajsa, aki az írásait porozta az asztalnál, mindjárt emlékezett is a leányra.
– Ugyanaz, akinek az atyja olyan nagy haraggal ment el, és később megjuhászodva visszajött.
Zathureczky, aki az eseményeket mindig a maga külön szemüvegén látta, fejcsóválva dörmögte:
– Ezek a falusi kisasszonykák, ha már másképpen nem tudják magukat érdekessé tenni, kapják magukat, és elvesznek.
De Zsuzsánnát nem ez a szempont vezette, amikor a cselédeit utasította, hogy segítsenek az Andráscsik Rózsi keresésében. Hátha valami baj érte szegénykét!
Rózsi sehogy se akart előkerülni. Nagyon jól elbújhatott, mert az Andráscsikok még késő délután is ott robogtak föl és alá a kastély körül. Zathureczky, aki hírekért járt az udvarra, egyszer azzal tért vissza:
– Azt mondják, hogy a menyecskeréten a patakba ölte magát, mert azt hitte, nem lesz kelengyéje.
Zsuzsánna fölugrott:
– Magam is kíváncsi kezdek lenni – mondotta –, hová lett Rózsika?274
Útközben bekopogtatott a Bajsa szobájába, aki az írásokat intézte el segédjével.
– Ügyvéd úr, nem volna kedve egy elveszett leánykát keresni? – kérdezte Zsuzsánna.
Bajsa nyomban vette a kalapját.
– Csodálatos, hogy még nem került elő.
Zathureczky elmaradt mellőlük csöndesen.
– Csak menjetek ti egyedül – mormogta. – És találjátok meg azt, amit kerestek, a boldogságtokat…
És derűs, okos szeme elmerengve nézett a leány és a férfi után. A kerten keresztülhaladtak. Rémült arcú Andráscsikokkal találkoztak útközben.
– Mi hír Rózsikáról?
– Még nem került meg – hangzott a felelet.
A kastély kertje ott végződött, ahol a menyecskerét kezdődik. Széles árkon ugrottak át. Zsuzsánna néhány lépéssel megelőzte a férfit. Rózsaszínű foltocskák támadtak az arcán a sietésben. Könnyen járt, mint egy szarvas. Bajsa alig győzött vele versenyt haladni.
– Különös – mormogta Zsuzsánna. – Egy kis kelengyéért eldobja valaki az életét. Mit szóljanak azok, akik nagyobb keserveket cipelnek vállukon?
– Alapjában véve mindegy – szólott Bajsa –, hogy miért válik keserűvé az élet kelyhe. Néha elég egy mustármag ahhoz, hogy hordónyi nektár megsavanyodjon tőle.
A menyecskeréten siettek keresztül. A leány habos szoknyája súrolta a rét különös alakú virágait. Mintha egy nagy virág lett volna maga is. Nagyra nőtt, szép virág. Ugyan kinek nyílik majd?
A réten keresztülhúzódó patakot apró bokrok szegélyezték. Egyik-másik bokor színes volt a tavaszi virágoktól. Bajsa szemügyre vette a vizet:
– Egy gyermek is átgázolhatja! – mondotta.
– De ott fönn, a malomgátnál már mélyebb.
– Menjünk oda.
A keresés izgalmában észre sem vették, hogy közvetlen közel haladnak egymáshoz. A leány válláról lecsúszott a könnyű kendő. A haja is fölbomlott itt-ott.
– Talán szerelmes volt szegényke – mormogta elgondolkozva Zsuzsánna.
– Dehogyis – felelte Bajsa. – Azaz, bizony szerelmes volt a vőlegényébe.275
– Tehát vőlegénye volt? Még érthetetlenebb a dolog.
A malomgát közelében sűrű bozótba lépett be Zsuzsánna. A gallyakat félrehárította, Bajsa nyomába lépett. A ruganyos, fiatal ágak összezárultak mögöttük. Egyszerre azt vették észre, hogy be vannak csukva a gallyak közé. Egy madár a fészkéről ijedt csipogással rebbent föl mellettük. A leány megfordult, hogy kijusson a bozótból, és a válla a férfi melléhez ért. Lángvörös lett mindkettőjük arca. Zsuzsánna nyerte vissza hamarabb a hidegvérét.
– Fatális helyzet! – kiáltott föl.
Az arcuk közel volt egymáshoz, és lángba volt borulva. A tavaszi alkonyat lila színű párái ereszkedtek le a tájra. Zsuzsánna megzavarodva nézett a férfira.
– Menjünk, Bajsa – mondta szórakozottan.
A férfi hirtelen elhatározással a leány keze után nyúlt. Zsuzsánna vonakodás nélkül engedte megcsókolni a kezét.
– Azt akarom mondani, – szólott fojtott hangon a férfi –, hogy maga a legderekabb, legjobb leány.
A leány visszafojtott lélegzettel hallgatott. Egyszerre mintha valami varázslat lepte volna meg, nem tudott megmozdulni, és átengedte a kezét a férfi csókjainak.
– Szeretem, szeretem – kiáltotta Bajsa. – Amióta ismerem, mindig szerettem.
S ekkor Zsuzsánna mosolyogni kezdett. Boldog, végtelenül boldog mosoly röppent az arcára.
– Igazat mond, Gábor? – kérdezte meghatott hangon.
– Szeretem, Zsuzsika.
Ott álltak szemben egymással, és a szemük egybekapcsolódott. Végtelen, boldog pillanatok múltak el. Mintha eddigi életüknek minden üdvössége erre a percre lett volna fenntartva. Könnyes szemmel, mély meghatottsággal állott a leány, Bajsa a kezét fogta.
– A felesége leszek – felelte egyszerűen Zsuzsánna.
…S ekkor, mintha csak a véletlen rendezte volna a tréfát, elfojtott nevetés hangzott föl. Közvetlen mellettük, a bokrok között, két fényes szem sötétlett a leveleken át. Bajsa szétválasztotta a bokrokat. Ott ült a keresett Rózsika a bokor tövében. Az arca maszatos volt a sírástól, de a szeme még mindig nevetett az előbbi jelenettől.
– Mit keresett itt? – kérdezte fölindulva Bajsa.
A leány lehajtotta a fejét.276
– Meg akartam halni…
Zsuzsánna hozzálépett, fölemelte, megölelte és összecsókolta.
– Ó, te kis majom – rebegte. – Be jól tetted, hogy meg akartál halni… Azazhogy jobb mégis, hogy meg nem haltál.
Zathureczky hangos nevetéssel közeledett a kastély felől.
– Nos, megtaláltátok?
– Meg – felelte sokatmondólag Zsuzsánna. – A szívünket találtuk meg.
1906
