9
9
Bajsa Gábor az utolsó törökfái látogatás óta úgy érezte, hogy valami kellemetlen érzés nehezedik reá, amely el nem hagyja egy percig sem. Szórakozottan végezte irodai dolgát, pedig máskor még fizikai rosszullétét is feledtették vele a pörös akták és vaskos törvénykönyvek. Nem mozdult el hazulról, napokig nem látták a megyei kaszinóban. Ugyanannyi idő telt el, hogy a Szent Márton utca zöld zsalugáteres, kacér külsejű házába sem lépett be. Sehogy sem tudta volna megmagyarázni ezt a dolgot, ha gondolkozni kezdett volna rajta. De Bajsa ép idegzetű, egészséges ember volt, nem szerette hiábavaló problémákon törni a fejét. „Rosszkedvem van, tehát nem való vagyok emberek társaságába” – állapította meg magában a diagnózist.
Csak homályosan gondolt arra, hogy a rosszkedvének tulajdonképpeni okozója az utóbbi törökfái látogatás. Máskor könnyű szívvel, vidáman hajtott el a kastélyból, és a gondolatai oda soha vissza nem vitték, csak éppen akkor, ha valamely Andráscsik-akta került a kezébe. Most meg valahogy úgy érezte, hogy a törökfái kastély nemcsak ügyvédi naplója bevételi rovatában szerepel mint nagyon fontos tényező, hanem abban a titkos könyvben is, amely könyvét minden ember odabévül hordja. Magányos szivarozgatásai közepette a dohányfüst kék karikáiba bámult, holott eddig talán észre sem vette, hogy a szivarnak füstje is van, amely különös alakú foszlányokban, karikákban száll a levegőben. Egyszer minden különösebb ok nélkül eszébe jutott az az éjszakai beszélgetés Zathureczkyvel a „Griff”-kávéházban. Akkoriban mindössze annyit állapított meg a beszélgetésből, hogy elszólította a kártyaasztaltól, ahol talán végzetes veszteség érte volna. Még önmaga előtt se merte bevallani, hogy tulajdonképpen az Andráscsik Zsuzsánna fehér keze nyúlt utána, és rántotta vissza a szakadék széléről, amikor egy másik fehér női kéz – talán formásabb, mint a Zsuzsikáé – önkéntelenül taszigálta a mélység felé.
– Ki tudja, talán minden másképp lett volna, ha Zathureczky akkor el nem szólít a kártya mellől? Talán próbára tettem volna Telekdi Irmát, és nincs kizárva, hogy egy csalódással többet írhatnék az életembe, vagy…
De tovább nem szerette folytatni ezeket a gondolatokat mert lusta és kényelmes ember volt, aki nem kedvelte a fölösleges lelki emóciókat.249
Így haloványodott el lassan emlékezetében a megyebáli éjjel nagy lelki megrázkódtatása, és ilyenformán volt az lehetséges, hogy a Zathureczky szavaira is emlékezni kezdett későbben, holott akkor alig hallotta a szavakat.
– Tied lehet Andráscsik Zsuzsika! – mondotta akkor a hóbortos jóbarát.
Még talán egy héttel ezelőtt is nevetett volna a dolgon. A milliomos kisasszony majd éppen a fiskálisát, a megfizetett emberét választja ki arra, hogy hozzá feleségül menjen, amikor akár grófok között válogathat?
Meg aztán a Bajsa becsületes lelkében sohasem fordult meg csak az árnyéka sem a gondolatnak, hogy pénzért házasodjon. Olyan elérhetetlennek, csodálatosnak látta a milliomos kisasszonyt, hogy eszébe se jutott soha, hogy Zsuzsánna a vagyona mellett éppen olyan fiatal, szerelemre vágyó nő, mint a többi. Talán, ha akkor ismerkedik meg Andráscsik Zsuzsánnával, amikor még nem volt milliós öröksége, bizonyára igyekezett volna meghódítani, amint törekvése ez minden fiatal férfinak szép, okos leányokkal szemben. De a millió púp volt a Bajsa szemében, igaz, hogy aranypúp, s a legutolsó időkig talán azt se tudta volna megmondani, hogy milyen színű Andráscsik Zsuzsánna szeme. Csak akkor vette észre, hogy acélfénye van annak a szemnek, amikor az Gravinczyra kezdett mosolyogni.
– Mégiscsak ostoba fickó voltam, hogy addig vártam, amíg vállalkozó halászlegények vetik ki hálójukat az aranyhalacskára.
Ezt gondolta magában, de nem tapasztalta, hogy a millió miatt búsul, amely az övé is lehetett volna. Legjobban az fájt neki, hogy Zsuzsika Gravinczyt szereti. Miért éppen Gravinczyt, aki minden kedvessége mellett is csak egy szeretetre méltó svihák, akinek jó cimboraságból el lehet nézni a fogyatkozását, de komolyan férfiszámba nem vehető. Mi a macskát szeretett meg a Zsuzsika ezen a léhűtő kalandoron, aki azzal tetézi be vakmerőségét, hogy azt szimulálja, mintha egy csöppet sem érdekelné őt a milliomos kisasszony? Akárhogyan mosolyog reá, nem jut eszébe a lábai elé vetni magát; kedveskedő bókra nem törekedik, sőt bizonyos fokig unatkozik a Zsuzsánna társaságában!
Amint mindezt meggondolta Bajsa, még rosszabb lett a kedve, és örökös szivarját is elhajította magától. Aludni próbált a pamlagon, ahol feküdt, de hiába hunyta be a szemét, az álom elkerülte, és idegessége növekedett.250
– Mégiscsak szamárság – kiáltott föl hangosan –, hogy engem a kliensem szívügyei érdekelnek. A kliens arra való, hogy az ügyvéd megéljen belőle. Többre még a milliomos kliensét sem lehet kötelezni.
Bosszantotta az is, hogy Telekdiné, bár napok óta nem mutatkozott, mégsem érdeklődött iránta. A tükör elé állott, és amíg mogorva arcát szemlélte, megkérdezte magától:
– Hát vajon azzal az asszonnyal mit akarok?
S mert erre nem tudott nyomban megfelelni, ostoba fajankónak nevezte magát zordon kedvében.
Telekdinének egy fotográfiája volt a fiókjában, amely fotográfia annak idején asszonyos kacérsággal hevert az özvegy szalonasztalkáján, hogy valamelyik udvarlója zsebre vághassa. A szépasszony azt se tudta talán teljes bizonyossággal, hogy Bajsa Gábor követte el a fotográfialopást, hiszen az mellékes is volt: fő az, hogy a képnek huszonnégy óra alatt lába kelt.
Bajsa hosszasan elnézegette azt a mosolygó asszonyarcot, a szőke Vénusz-kontyot, a hamisan kacsintó szemet. A gömbölyű váll födetlen volt, és egy vonalnyi, csupán sejtelemszerű darabka látszott a domború kebelből.
„A legnagyobb szamárság, hogy a fotográfiát föltalálták – zsörtölődött magában. – Akár akarom, akár nem, látnom kell a Telekdiné gonosz szemét, még akkor is, ha az óceán túlsó oldalára költözködöm.”
Pedig látta ő azokat a szemeket fotográfia nélkül is. Még ha komoly pöriratok megszerkesztésével foglalkozott, akkor is olyan kacskaringókat rajzolt egyik-másik betű mellé, mint a Telekdiné huncutkája, ott, a füle mellett. Magában megállapította, hogy irigy, gonosz ember, aki Telekdinét is szeretné bírni, és Gravinczytól sajnálja Andráscsik Zsuzsánnát.
Három napnál nem bírta tovább a remetéskedést. Azzal hitegette magát, hogy a megyei kaszinóba megy egy órácskára, de mikor Zathureczkyt nem találta ott, bosszúsan fordult meg.
– Ő is azok közé tartozik, akit éppen akkor nem lehet megtalálni, amikor szükség volna reá.
A szőnyeges folyosón az öreg Sárival, a megyei fiskálissal találkozott.
– No, fiskális, vesztettünk, hogy olyan rossz kedvünk van?
– Nem játszom én soha – felelt mogorván Bajsa. – Zathureczkyt kerestem.
– Hahó! Az most nagy dologban fáradozik – kiáltott föl Sári Pál. – Házasít, amice, a legkomolyabban házasít.251
Bajsa még csak el sem mosolyodott, amikor a megyei fiskus elmondotta neki a Borcsánszky-féle históriát.
Szigorúan jegyezte meg az ügyvéd:
– Csak arra vagyok kíváncsi, mikor nő be a Zathureczky feje lágya? Komolytalan férfiú.
– Nono – vágott közbe Sári uram –, egyszerű tréfa az egész.
– Igen, de mindig a más rovására – mormogta Bajsa, és nehéz, megfontolt lépésekkel ment lefelé a lépcsőn… A megyei fiskus fejcsóválva nézett utána.
– Hát ennek vajon mi baja lehet?
A kapu előtt egy percig tétovázva állott meg. Egy cselédleány ibolyacsokrot vitt előtte, a virágról eszébe jutott az asszony. (Bár meglehet, hogy úgyis eszébe jutott volna.)
„Elmegyek hozzá. Aztán vagy… vagy…” – gondolta sötét elhatározással, de egyik vággyal se volt egészen tisztában. Csak annyi bizonyos, hogy amikor a Szent Márton utcába befordult, azt vette észre, hogy mintha újonnan föstöttek volna minden házat, kaput, rácsos kerítést az utcácskában. A kora tavaszi nap mindenféle apró bogarakat táncoltatott a levegőben, némelyik kertben már ástak a cselédek, és a sövény alól korai virágocskák nézegettek ki. A Telekdiné kacér házikója szinte ragyogott a napsugárban, mintha odapingálták volna az utca végére. A kerítésen belül cseresznyefa állott, és a rózsaszínű virágszirmok kihullottak az utca kövezetére. Bajsának engedni kezdett a rosszkedve, és amikor a kapun benyitott, már kellemes izgalom futott végig a lelkén: milyen sok kérdésre kell majd felelni, hogy mit csinált három napig?
Az üveges verandán egy idős Kossuth-szakállas, magyar ruhás férfiút talált. Keresztbe vetette csizmás lábát, és kényelmesen pipázott a karosszékben. A következő pillanatban megismerte Gaál Napóleont, a Telekdiné apját. Szélesen parolázott Bajsával. Erre a parolázásra a rosszkedv, amely észrevétlenül elmaradt Bajsa mellől, nyomban melléje szegődött, mint egy hűséges kutya, amely gazdája nyomát feltalálja.
„Vajon mit akar itt ez a kiálhatatlan vénember?” – kérdezte gondolatban Bajsa.
Gaál Napóleon, mintha megértette volna a gondolatát, bodor füstöt eregetve pipájából, felelt nyomban:
– Tudod, öcsém, a télen legkisebbik leányomat is férjhez adtam, a hatodikat. Nagyon eluntam magamat odahaza, mert lassan rájöttem, hogy az Úristen engem arra teremtett, hogy mindig legyen eladó leányom252 a háznál. Ahol eladó leány van, ott nem ismerős vendég az unalom. A gavallérok jönnek meg mennek; leánynézők, leánykérők vigassága deríti föl a házat. Elhatároztam tehát, hogy elölről kezdem az egész mesterséget. Újra férjhez adom a leányaimat, már amelyiknek szüksége lesz rá, mint éppen most az özvegyasszony Irmának. Hát ezért cseréltem fel falusi otthonomat a várossal. Most aztán vigyázz, kópé. Az öreg Gaál jó kertész. Nem lehet stráf nélkül a mézet megdézsmálni.
A kedélyes öregúr ravaszul hunyorított a szemével, mint aki meg van győződve arról, hogy a világon a legfurfangosabb ember. Bajsának pedig végképp megsavanyodott erre a kedve. Legjobban elmenni szeretett volna erről a helyről, de a nyitott ajtóban szoknyasuhogás hallatszott. Telekdiné lépett ki a szobából.
Bajsa egy pillanatig úgy nézett rá, mintha még sohasem látta volna azelőtt. Hát nagy változás is történt az asszonnyal a három nap alatt, mióta Bajsa nem látta. Mintha az öreg Gaál feltalálta volna azt a boszorkányos mesterséget, hogyan lehet az asszonyból leányt csinálni. Telekdiné bokáig érő szoknyájában, koszorúba kötött hajával tizenhat éves lett egyszerre. Telt vállai eltűntek, csípője az öltözködés varázsával megfogyatkozott. Még az ajkán is valami szende, szűzies mosoly játszadozott, amely nagyban különbözött az özvegyasszony megszokott, kacér, biztató mosolyától. Még el is pirult egy keveset, amikor Bajsa kezet csókolt neki.
– Régen láttam, Bajsa úr – mondta csendesen. – Régen járt mifelénk.
Gaál Napóleon megelégedetten szörtyögtette pipáját, aztán kiverte a hamut egy virágvázába.
– De, atyus, az Istenért! – kiáltott fel Telekdiné. – Az virágnak való.
Az öreg jobbról-balról megnézte a virágvázát:
– Kutya mája! Én hamutartónak néztem. Persze, felejt az ember, mindennap felejt. Pedig csak a télen ment Boriska férjhez, máris leszoktam a rendről.
De az ösztönök azok megmaradtak, bármennyire megvénül Gaál Napóleon. Mert például, amint a leányát bizalmas közelségben letelepedni látta a fiatalember mellé, fölébredt benne a sokkapitulációs, kiszolgált leányos apa, mint amikor a vén huszárló a trombitát hallja. Napóleon bácsi is izegni-mozogni kezdett a csendesebben elmondott szavakra, amelyeket a fiatalok váltottak egymással. Tüsszögött, ásított. Vastag szemhéjai le-lezárultak álmosan, már táskás ujjaival se bírta őket nyitva tartani. Azért nagy csendesen beszökött az ebédlőbe, és leheveredett a díványra.253
– Micsoda kitűnő komédiásnő lett volna magából, Irma – kezdte Bajsa. – Képes mindennap valami új szerepet eljátszani.
Az asszony ránevetett Bajsára:
– És tetszem magának az új szerepemben?
A Bajsa feje körül még mindig ott zümmögött az a csúnya dongó, amit mogorvaságnak hívnak. El-elhagyta, majd megint visszacsapott hozzá, és körülrepülte a fejét, éppen, mint a dongó, amit nem lehet elhessegetni.
– Ahogy vesszük. Nekem amúgy is tetszett. Nagyon furcsa képe volna a világnak, ha az eladó leánykák mind ilyen öntudatosak, tapasztaltak lennének, mint maga.
– Ugyan menjen, maga, goromba ember! Hát csak többet ér talán egy öntudatos nő, mint valami ostoba, sárga libácska?
– A libácskából bizonyosan lúd lesz idővel, de a lúd sohasem lesz többé libácska.
Telekdiné nevetés mögé rejtette a bosszúságát.
– Igaza van, Bajsa. De maga előtt én nem is komédiázom. Jobban ismerjük mi már egymást. Csak az új szerepemben akartam magam bemutatni, amely szerepet az apám nekem szánt. Az új szerep nem tetszett önnek, maradok a régi.
Hirtelen mozdulattal megrázta a fejét. A koszorú lebomlott fejéről, és a vastag hajfonatok mint megannyi kígyók tekerőztek arca, térde körül. Szórakozottan emelte föl az egyik vastag selyemfonatot a tenyerébe:
– Végig az enyém!
Aztán egy aranylándzsával a nyakán laza kontyba tűzte a haját. Nem messze függött egy tükör, de inkább Bajsa felé fordult arccal ennél a műveletnél, és a veranda ablakát használta tükörnek.
– Tehát férjhez akar menni? – kérdezte tompa hangon Bajsa.
Az asszony naiv kacagással emelte rá a szemét:
– Ha az nagy újság maga előtt, akkor valóban férjhez akarok menni! Ha ugyan akad valaki, aki elvesz egy ilyen vén asszonyt.
Ez a kacér hang bosszantotta Bajsa Gábort.
– Annyira meglepő újság előttem, hogy eddig, tudomásom szerint, esze ágában sem volt a másodszori férjhez menés. Valaminek kellett történni.
Az asszony ártatlan mosollyal nézett a férfi duzzogó arcába. Tengerszínű szemének odaadó tekintete, felsőtestének előrehajlása máskor ellágyította254 volna Bajsát. Most gyanakodva vizsgálta az asszonyt. Valami titkos hang azt súgta neki, hogy vigyázzon magára.
– Nem történt semmi – folytatta csendes hangon Telekdiné. – Beláttam, hogy huszonkét esztendő még nem az az idő, amikor könnyű szívvel lehetne lemondani az élet örömeiről, élvezeteiről. Semmiféle fogadalmat nem tettem első férjem halálakor, lassan elfelejtettem szegényt, természetes tehát, hogy most már férjhez akarok menni. Az édesapám is sürgeti, és azzal fenyegetőzik, hogy Bujiból becsődíti a Gaál fiúkat. Vessenek rám sorsot.
– Az öregúr nem beszél komolyan.
– Dehogyis nem. Maga nem ismeri az apámat. Az apám szempontjából az volna a leghelyesebb, amit tennék, hogy valamelyik özvegy Gaálhoz mennék feleségül. – Özvegy az özveggyel – mondja az apám. – Valami nagy bajuszú kurtanemeshez, akinek már a köszvény is hasogatja néha a lábát. Kacsákat, libákat ültetnék, és Debrecenből venném a kalapjaimat, nem Párizsból. Hát ilyen férj akadna számomra éppen kettő. Tegnapelőtt itt volt Löködi uram, és olyan pillantásokkal mért végig, mint a vásáron a lovat, ökröt szokta. A véleménye az volt felőlem, hogy becses kis kutya vagyok. Csak az aggasztotta, hogy tudok-e majd kedvére főzni. Tegnap viszont Gaál Samu volt itt, és nyomban a dolog érdemére tért. „Elvennélek, Irma – szólott hozzám –, ha ugyan tudnál egy ilyen vénembert szeretni még!” Megjegyzem, hogy Samu nem is olyan vén ember, csak elhanyagolt, elvadult férfiú, akit gondozni, ápolni kellene, hogy jóravaló figura válhasson belőle.
Bajsa szórakozottan hallgatta az asszonyt. Valami önkéntelen hasonlatot vont magában Telekdiné – és Andráscsik Zsuzsánna között. És ez a hasonlat nem az özvegyasszony javára ütött ki. Észre sem vette, hogy Telekdiné elhallgatott, és a szemét lesütve, ölébe eresztette gömbölyű, fehér kezét. A nyakát meghajlította, mintha félt, aggódott volna, hogy talán többet is mondott a kelleténél.
– Nos, és melyikhez fog menni a kettő közül? – kérdezte Bajsa. Az asszony fájdalmas mosollyal emelte fel arcát.
– Melyikhez? – kérdezte, és szemrehányó pillantást vetett a férfira. – Én csak ahhoz mennék, akit szívemből szeretek. Annak hűséges, jó felesége tudnék lenni.
Ezekre a tompán, halkan elmondott szavakra, Bajsának bizseregni kezdett a vére.
– Olyan feleség lennék – mormogta Telekdiné –, amilyen még nem255 volt ezen a világon. Szolgálója, alázatos rabnője lennék a férjemnek, és boldoggá tenném az életét.
Bajsa megfogta az asszony kezét, és ez a kéz megszorította az övét. Biztatva, bátorítva. Összehúzódott, mint egy selymes, szép macska, és a tekintete azt látszott mondani, hogy íme, itt vagyok, a tied vagyok. Csak a kezedet kell kinyújtani utánam, és minden vágyadat teljesíteni fogom.
Bajsa nem lett volna férfi, ha nem csókolta volna meg az asszonyt ebben a percben. Telekdiné viszonozta a férfi csókját.
– Már nagyon régen szeretem – rebegte.
Az ebédlőből köhögve, ásítva nézett ki Gaál Napóleon.
– Kutya-kutyánszki, mit csináltok, gyerekek? – kérdezte gyanakodva.
Aztán tréfásan megfenyegette Bajsát.
– Hátrakötöm a sarkadat, fiú.
Az asszony várakozólag nézett Bajsára. Még meg is taszította csendesen a lábával. De Bajsa nem szólott semmit, pedig itt lett volna az alkalom, nyilatkozni az öregúr előtt. Gaál Napóleon zavartan köhögött, krákogott, és nem találta helyét. Dörmögve vonult vissza az ebédlőbe, mint aki korán jött valahová.
Bajsa felállott.
– Maradjon még – súgta könnyes szemmel az asszony. – Szegény apámnak rossz természete van, nem csoda, hat leánya volt… Elfelejti, hogy én már nem vagyok leány, asszony vagyok. Rám nem kell vigyázni.
A férfi mosolygott.
– Dehogyisnem. Az asszonyok néha veszedelmesebbek a leányoknál…
Kezet csókolt az asszonynak. Telekdiné a fülébe súgta:
– Atyus a tyúkokkal fekszik. Ha estefelé erre járna, engem ébren találna.
– Eljövök – felelt Bajsa.
Már ment, a kapu bezáródott mögötte, és valami nagy megkönnyebbülést érzett, amikor az utcán tovaballagott. Mintha valami veszedelemből menekedett volna meg. Nagyokat lélegzett, és megállt s elgondolkozott.
– Mily dőre voltam – mormogta rosszkedvűen –, ezt az asszonyt szerettem én?
Bár semmi különösebb okát nem találta, úgy érezte, hogy teljesen kiábrándult256 az asszonyból. Nem történt semmi, csupán egy alkalomszerű csókváltás, és Bajsa rendkívüli nyugalommal gondolt az asszonyra. Jó darabig sétálgatott a kisváros sötétedő utcáin. A boltok nyitott ajtaján világosság ömlött az utcára, a piac közepén csikorgott a kerekes kút. Bajsa a piactér vadgesztenyefái alatt álldogált, és nem tudta, hogy mitévő legyen. Utóvégre, mégiscsak hónapok óta sóvárgott azért az asszonyért, a legnagyobb ostobaság lett volna le nem tépni a gyümölcsöt most, amikor az maga kínálja magát. A galamb hullajtani kezdi tollacskáját. Telekdiné megadta magát… Igaz, hogy kissé drágán adja magát, mindjárt feleség is akar lenni egyszerre, de hát ez csak azt bizonyítja, hogy az asszony okosan és tisztességesen gondolkozik.
Bajsa tűnődve állott az alkonyatban. Az ódon templom ormán hetet ütött az óra. Bajsának eszébe jutott, hogy Telekdiné körülbelül félóra óta áll már az ablaknál, és türelmetlenül várja. Nagy kár volt elmulasztani a mai estét, amelyre hónapok óta sóvárgott. Meg aztán nem is kell mindjárt olyan veszedelmesnek látni a dolgot. Furcsa volna, ha minden asszonyt, leányt feleségül vettek volna a férfiak, akit szerettek! Akár háreme lehetne a legtöbb férfiúnak. Az asszony fölkínálta magát, tehát el kell fogadni. Bizsergett a vére, és a lázas gondolatok egymást kergették agyában. Csak valami ne húzta volna visszafelé! Lassan megindult a gesztenyefák alól, és föltette magában, hogy nem fog gondolkozni többé a dolgon.
– Bizonyos, hogy tízezer esztendő előtt megírták már a csillagokban, hogy Telekdiné az enyém lesz. Szeretőm vagy feleségem: azzal az égi hatalmak nem törődnek – mormogta.
Az „Arany Griff” mellett befordult egy szűk mellékutcába, hogy senkivel se találkozzon. Sietve ment a házak fala mellett, és hirtelen nagyon jó kedve lett. Fütyörészgetett csendesen, és sétapálcáját lógatta a levegőben. A ravasz szépasszony kivetette a hálót, és Bajsa a veszedelem teljes tudatában sietett a Szent Márton utcába.
A Szent Márton utca sarkán valaki hátulról a vállára ütött.
– Hopp. Tovább nem kutyagolok utánad, fiú…
Bajsa összerezzent. A Zathureczky bohókás, vidám arcát látta maga előtt. Csakhogy valami meghatott komolyság látszott most ezen az örökké vidám ábrázaton.
– Már a „Griff”-nél észrevettelek, pajtás. Nem tudtalak utolérni, mert ugyancsak emelgetted a lábaidat. A szépasszony ma este hiába vár rád, velem jössz, fiú!257
Így szólott Zathureczky, és már bele is kapaszkodott a Bajsa karjába. Nevetve, de némi komolysággal zsörtölődött, amint visszafelé vitte.
– Telekdiné egészen elvesz tőlem, napok óta nem láttalak. Mit akar az a kacér asszony? Meg aztán veled sem vagyok teljesen tisztában. Még mindig nem untad meg a sok kóborlást egy ravasz asszony szoknyája után. Bolond vagy, beleestél a hálójába, mint egy süldő jogászgyerek! Megárt az a sok szerelem, öcsém.
Bajsa szelíden védekezett:
– Hát mi az ördögöt csináljak ebben az unalmas fészekben? Ha a falusi, kisvárosi embernek nincs családja, rosszabb az élete a kutyáénál.
Zathureczky a szeme szögletéből furcsán nézett Bajsára.
– És azért kell minden időnket annak a menyecskének a mulattatására szentelni? Mintha bizony anélkül meg se lehetne az az asszony. A tied lehet Telekdiné, anélkül hogy az egész életedet rápazarolnád… Furcsa is volna, ha a Telekdiné szerelme olyan drága volna! Tapasztalt, kitanult fehérszemély az. Nem kell félteni, Gábor. Nem lesz öngyilkos, ha egy este nem ülsz a szoknyáján.
Bajsa nem felelt a Zathureczky zsörtölődésére. De hát mit is mondhatott volna neki? Azt talán, hogy hónapok óta tartó munkálkodás után meghódította végre az asszonyt? Zathureczky, az a cinikus ember, a szemébe nevetne. Szinte hallja, amint mondaná:
– No hallod, pajtás, nekem huszonnégy óra elég lett volna annak a híres menyecskének a meghódítására…
Nem szólt tehát semmit, magában igazat adott a barátjának. Nagy tökfilkó volt, amikor hónapokon átjárt hiába az asszony után. Ki tudja, ha nem lett volna belé szerelmes, már régen az övé lehetett volna. Amint hogy felkínálta magát most, amikor kissé kijózanodott belőle. Azért mégis kár volt elhalasztani a mai estét. Amit elszalaszt a pillanat, az öröklét sem hozza vissza… Szótlanul ballagott Zathureczky mellett, aki az „Arany Griff” felé irányította lépéseit. Ott ügyet sem vetett a sok köszöngető jó barátra, szívesen integető cimborára. Kikeresett egy magányos, félreeső asztalt, a kabarját lesegítő főpincérnek pedig meghagyta, hogy ha valaki keresi, hát nincs itt.
– Beszédem van veled, Gábor – mondotta, és keményen Bajsa szemébe nézett.
Bajsát titokban bosszantotta a megakadályozott találka. Utóvégre, ennyit csak megérdemelt volna… Sötét kedvvel dünnyögte:
– Ugyan mikor hagyod békében azt az özvegyasszonyt, Zathureczky?258 Nem vétett az neked semmit, és nem nyughatsz tőle. Azt kezdem hinni, hogy túlságosan érdeklődsz iránta, öreg pajtás!
Zathureczky kesernyésen nevetett:
– Hát megvallom, bizony érdekel egy kicsit az a menyecske. Nemigen van mostanában Magyarországon egy ilyen asszony, aki hasonló drágán fizettette volna meg a szerelmet. Körülbelül egy milliót dobtál el érte magadtól…
Bajsa haragosan csóválta a fejét.
– Ismét az a bolondság, Zathureczky. Úgy beszélsz arról a millióról, mintha csak a kezemet kellett volna kinyújtani utána, és az ölembe pottyant volna.
– Körülbelül így is áll a dolog. Ha a Telekdinének nincsen olyan gömbölyű válla, csalfa szeme, kacér mosolygása, tovább is láttál volna az orrodnál. Megbabonázott ez az asszony, elvette a látásodat. A színes kavics mellett nem vetted észre az igazi gyémántot, amelyért csak le kellett volna hajolnod. A tied lehetett volna. Most már csak azt szeretném tudni, hogy megérte-e ezt a nagy áldozatot az a csalfa teremtés?
Bajsa a szivarja füstjébe bámult. Magában azt gondolta: „Holnap kérdezted volna, Zathureczky, holnap megmondtam volna… De kár is, hogy nem tudtál várni még egy napig!”
Zathureczky közelebb húzódott a barátjához, és meghatottan tette a kezét a Bajsa vállára:
– Sajnállak, fiú. Becsületemre mondom, sohasem hittem volna, hogy ilyen érzékeny lelkem van. De hát nem tehetek róla. Gondolj felőlem, amit akarsz. Gondold azt, hogy egy képzelődő, szószátyár vénasszony vagyok… Én mégis azt hiszem, hogy nem érte meg Telekdiné Andráscsik Zsuzsikát. Gondold azt, hogy Zathureczky vénségére kapzsi, pénzsóvár uzsorás lett, aki a vagyonuk szerint ítéli meg még az asszonyokat is. Mégis azt fogom örökké mondani, hogy kár volt olyan bolond módra eldobni magadtól azt a milliót. Nagy ördög a pénz, Gábor. De csak akkor, ha másé a pénz, azaz akkor, ha a Gravinczyé.
Bajsa csodálkozva nézett barátjára.
– Azt mondod, Gravinczyé a pénz?
– Az övé; az övé Andráscsik Zsuzsika is. Az én sárosi unokaöcsém örökre emlékezetessé tette nevét egész Felső-Magyarországon. Beláthatatlan időre lefőzte az egész atyafiságot. Jött, és meghódította a milliomos kisasszonyt.
Zathureczky olyan komoly, megilletődött hangon beszélt, hogy Bajsának259 nem jutott eszébe szavaiban kételkedni. Meg aztán nagyon meglepte a hír, amit hallott. Alig tudta palástolni fölindulását.
– Tehát Zsuzsika beleszeretett Gravinczyba?
Zathureczky vállat vont:
– Tudom is én. Én se látok a szívekbe. De a körülmények azt mutatják, hogy a hivatalos eljegyzés küszöbén vagyunk. A környéken már mindenki a házasságról beszél.
Az öreg Pay báróné majd kibújik a bőréből örömében. Tegnap, Törökfáiról jövet, beszóltam Sulyomra. Payné a boldogságtól magánkívül borult a nyakamba:
– Látod, Zatukám, mégiscsak nekem volt igazam. Nekem kellett idejönni Abaújból, hogy főkötő alá jusson a milliomos Andráscsik Zsuzsa. Az egész vármegyében nincs egy jóravaló férfiú.
– Nono – mondottam –, várjuk meg az esküvőt, néni. Elröpülhet addig az aranytollú madár.
– Nem röpül az el. Gondoskodik arról az én szeretett unokaöcsém. Hajdanában a felvidéki nemesség fegyverrel, erőszakkal foglalt magának várakat, birtokokat. A mai felvidékiek ugyanezt teszik csellel, szép szóval. Ész kell oda, Zathureczky.
Szokás szerint néhány gorombasággal búcsúztam el a nénitől. Csakhogy mit ér az? Payné megint bebizonyította, hogy máglyára való boszorkány, több esze van, mint egy tucat táblabírónak. Ha meggondolom, hogy mi is szövetkezhettünk volna azzal az asszony-Napóleonnal, aki sorba beveszi a leányszíveket, és elfoglalja a hozományokat…
Bajsa elvörösödött.
– Ne bosszants, Zathureczky.
– Igazad van, nekünk az a bajunk, hogy nem tudunk megalkudni a gavallériánkkal. Pedig hát, uti figura docet, a nobilisságunkkal Telekdinéhez jutunk csupán.
Bajsa elgondolkozva nézett maga elé. Nemigen tudott volna számot adni az érzelmeiről. Harag, elkeseredettség, csalódottság ördögei kínozták a lelkét. Mintha valami tükörből látná magát, és hirtelen nem ismert magára. Hogy miért, azt maga sem tudta. Haragosan mormogta a fogai között:
– Nem baj az, Zathureczky! Mi nem vagyunk eladók akármennyi pénzért se. Legye azé az Andráscsik kisasszony, akit szeret. Ugyebár, ez az igazság?
Zathureczky bólongatott, de nemigen látszott bizonyosnak, hogy260 megértette Bajsa szavait. Csak bólingatott bohókás, deres fejével, és poharát megtöltötte vörös borral.
– Igyál, Gábor, több is veszett Mohácsnál.
Bajsa a szájához emelte a poharat, de a bor nem ment le a torkán. De furcsa is ez a Zathureczky, hogy sohasem vénül meg, meg nem unja más emberek dolgát, baját. Mintha neki semmi gondja nem volna a világon! Vén gyerek ez a Zathureczky.
– Hogyan kerültél Törökfáira? – kérdezte hosszas hallgatás után az ügyvéd. (Talán csak azért, hogy megtörje a csendet.) Zathureczkynek megvillant a szeme.
– Borcsánszky öcsém dolgában jártam ott. Képzeld, mi lett annak a bolond históriának a vége? Borcsánszky Jankó, amikor megtudta – előbb-utóbb meg kellett neki tudni –, hogy nem a milliomos Andráscsik kisasszonynak mutattam be, hanem egy másiknak, természetesen halálra keresett. Keservesen panaszolta, hogy összejátszom Paynéval, és én is az ő megrontására törekszem. Nagyon megtörte a fiút a csalódás. Talán bele is betegszik, ha meg nem szánom, és komolyan elő nem veszem: – Te bolond – mondottam neki –, nem történik egyéb, mint csak az, hogy nem veszed feleségül az Andráscsik leányt. Meggondoltad a dolgot. Punktum.
Erre keseredett el csak igazában Jankó. Nagy könnyek hullottak a szeméből, vitézi bajusza pedig fölmondta a szolgálatot. Vége lett a tekintélynek.
– Könnyen beszélsz – nyögött föl Borcsánszky Jankó –, könnyen beszélsz, nagybácsi, mert neked semmi bajod nincs. De az én varhanói uradalmam már csak a telekkönyvben az enyém.
Ismerem azokat a felvidéki uradalmakat. Odahaza skvargának hívják őket. Nem ejtett kétségbe a Borcsánszky Jankó bánata.
– Majd találsz másfelé feleséget, Jankó, aki rendbe hozza a varhanói uradalom telekkönyvét.
– Dehogyis találok. Tönkretettél, nagybácsi – hangoztatta Jankó, és komolyan elkeseredett.
No, ezt már nem hagyhattam magamon. Szigorúan vallatóra fogtam a fiút, és Jankó nagy keservesen bevallotta, hogy ő szereti az Andráscsik leányt, és feleségül veszi a millió nélkül is.
– Kiátkoz a famíliád! – ijesztgettem.
– Nem törődöm vele – felelte Jankó.
– Ötven esztendeig a te eseteden fog nevetni egész Felső-Magyarország.261
Jankó nem bánta azt sem. Szerelmes volt, halálosan szerelmes, azzal a szerelemmel, amelyet csak akkor hiszünk el, hogy a világon van, ha saját szemünkkel látjuk. Tisztára megbolondult Jankó. Nem kellett annak már semmi, csak Juliska.
– Helyes – feleltem –, a tied lesz Andráscsik Juliska. Megkérem neked.
Hanem, tudja Isten, milyen bolond vagyok, a lelkiismeret mégiscsak furdalni kezdett a varhanói uradalom miatt. Az én bolond tréfámnak köszönheti Jankó, hogy az ősi juss kisiklik a lába alól, és valamennyi Borcsánszky-ős engem átkoz a másvilágon. Ha Zathureczky nem mutatja be Jankónak az Andráscsik leányt, Jankó megházasodhatott volna úgy, ahogyan a szükség parancsolja, és letörölné a teleírott rubrikákat a telekjegyzőkönyvben. Mondom, nem hagyott békén a lelkiismeret. Meghatott annak a vén gyereknek ez a hóbortos szerelme.
Idő meg ötletek dolgában születésem óta milliomos vagyok. Szépen kikocsikáztam Törökfáira, és egy alkalmas pillanatban elmondtam a Jankó tragédiáját Andráscsik Zsuzsánnának. Nem csalatkoztam ebben a leányban most sem. Zsuzsika jóízűt nevetett a histórián, azután nyugodtan így szólott:
– Mondja meg az unokaöccsének, Zathureczky, hogy ne búsuljon. Övé lesz a varhanói uradalom, gondoskodom róla én.
Hát ezért jártam én tegnap Törökfáin. Ha már feleséget szereztem Borcsánszky Jankónak, szereztem hozományt is.
Még sokáig nevetett Zathureczky a furcsa szerelmi histórián. Észre sem látszott venni, hogy Bajsa szótlanul ül helyén, és fejét tenyerébe támasztja. A szomszéd asztalnál egy duhaj kompánia telepedett le. Fiatal megyei urak húzatták a cigánnyal a nótáikat, és közben azon mesterkedtek, hogy Zathureczkyt az asztalukhoz csalják. De Zathureczkynek nem volt semmi hajlandósága a mulatozáshoz, karon fogta Bajsát, és elhagyta vele a „Griff”-et. Hűvös, csapadékos éjszaka volt odakünn, a két jó barát fölgyűrt kabátban lépegetett egymás mellett. Amikor a Bajsa lakása elé értek, Gábor hirtelen megszorította Zathureczky karját.
– Neked jó szemed van az ilyen dolgokban, Zathureczky. Szereti Zsuzsika azt a Gravinczyt?
Zathureczky vállat vont:
– Mostanában nem tudok eligazodni azon a leányon. Tudja Isten? Néha azt hiszem, hogy puszta szeszélyből udvaroltat magának Gravinczyval. Máskor meg azt gondolom, hogy utóvégre a Zsuzsika szíve is csak olyan szív, mint a többi leányszív. Beleszeret abba, aki körülötte262 van, udvarol, bókol, epekedik… Hisz minden azon múlik a szerelemben, hogy a kínálkozó alkalmat ne mulassza el az ember.
Bajsa elbúcsúzott öreg barátjától. Zathureczky néhány lépest tett előre, azután hirtelen visszafordult:
– Hopp, Bajsa, most jut eszembe, Zsuzsika említette, hogy valami ügyvédi megbeszélése van veled a pörében. Jó lenne, ha a napokban Törökfáira néznél.
– Majd megírja, ha dolga van velem – felelte mogorván az ügyvéd. Az íróasztalán levelet talált. Nyomban megismerte Boronkay őrnagy dülöngöző ákombákomjait. Feltörte a címeres pecsétet, és ezt olvasta a levélből:
„Kedves Ötsém Uram látogass meg minket. Zsuzsikának az a bolond ötlete támadt, hogy fölossza a vagyonát az Andráscsikok között. Öreg bátyád, Boronkay.”
Bajsa kétszer is elolvasta a levelet.
– Hát ez mit akar jelenteni? – kérdezte magában.
Feleletet nem tudott rá találni, azért nem gondolkozott tovább a dolgon. Mellékesen megfordult a fejében, hogy ezzel vége lesz a jövedelmező Andráscsik-pörnek is, de mostani lelkiállapotában ezzel mit sem törődött.
