ELSŐ FEJEZET • Az „Arany kalapács”
ELSŐ FEJEZET • Az „Arany kalapács”
Az olvasót a regény elején köszöntik a régi szélkakasok, amelyek két ódon budai ház ormán körülbelül kétszáz esztendő óta mutatják a szelek irányát. Nem mindennapi szélkakasok voltak ők. E cifra madarakat hajdanában rézből verték ki – amikor még elég réz volt Budán –, és a kakasok hűségesen megmaradtak állomáshelyeiken, bár alattuk, a tető alatt, sok-sok mindenféle dolog történt kétszáz esztendő alatt. Új lakók jöttek, régiek eltávoztak. Egyszer lakodalmas muzsika zengett, máskor halotti torra csendültek össze a kelyhek. Régi, öles falak porladozni kezdtek, a romboló kőmíves, az idő éppen akkoriban tartott stációt Budának abban a részében, ahol a két vén ház egymás mellett meghúzódott. Bontogatni kezdte a jól megépített falakat, de a szélkakasok még kevélyen állottak magas helyükön. Odalenn a kapuból már lépcsők vezettek lefelé az udvarba, habár valamikor bizonyára egy vonalba építették a házat a föld szintjével. Mély árok támadt a bazaltkövek között, amelyet az emberek lépései vájtak ott az esztendők folyamán. Jöttek és mentek: az árok folyton mélyebb lett. És még mindig jöttek új emberek a régiek helyébe. A szélkakasok, ha a magas tetőről néha-néha lepillantottak az udvarba, fehér fejű öregurakat láttak ott a fekete hajúak helyén. Vagy talán éppen a fehér hajúak mentek el, hogy másoknak adjanak helyet. Az egyik házat az „Arany kalapács” háznak hívták, mert hajdanában fűszeres volt benne, az „Arany kalapács”-hoz címezve. De hová lett már az a bolt, hová a bolt gazdája és vevői? Csak a név maradott meg. A másik háznak a neve „Vadember” volt. Korcsma volt itt a „Vadember”-hez címezve, de a vendégek már mind a temetőn nyugosznak, s az egykori borospincében az üres hordók között csupán a patkányok szaladgálnak. Az enyészet lakik itt; az a csendes elmúlás, ahogy a régi Buda lassan meghal. Az utca még hegynek görbül, és zárt erkélyek, ólomkarikás ablakok bámulnak azokra, akik a szűk utcácskán végigballagnak, de az utca végéről már idáig hallatszik a villamos csengetése.369 Valamikor, ifjúkorukban paloták lehettek a szélkakasos házak, manapság, ha meglátja őket a járókelő, azt kérdezi magában: „Ugyan, miféle emberek lakhatnak e furcsa házakban?”
A furcsa házakban furcsa emberek laktak.
Az „Arany kalapács” tulajdonosa egy nyugalmazott kapitány volt, az igazi neve Bükkfalvi Tamás kapitány, de talán három ember sem tudta ezt a nevet a környéken. A kapitányt egyszerűen csak az „Arany kalapács”-nak hívták, aminthogy ez volt a neve a ház valamennyi tulajdonosának előtte. Bükkfalvi, amikor örökség útján a házat birtokába vette, és megismerkedni kezdett a környékbeli emberekkel – nagyon nehezen ment ez –, szelíden, de határozottan utasítgatta vissza az „Arany kalapács” megszólítást.
– Csak kapitány úr – javítgatta a dolgot.
De ha újra találkozott ismerőseivel, azok megint csak „Arany kalapács”-nak szólították. Több esztendeig küzdött a neve ellen a kapitány, sőt nem adta föl a harcot még történetünk napjaiban sem. Az „Arany kalapács” őelőtte egy öreg asszonyság volt, aki harminc esztendeig ült a sarokablaknál, és végrendeletét csinálta. Minden évben, minden hónapban új végrendeletet íratott Sámsonnal, az öreg budai fiskálissal, aki szokás szerint felkereste. Bükkfalvi kapitányon kívül körülbelül egy tucat rokon és jótékony intézet volt papiroson a ház örököse, és hogy végül a kapitány került ki győztesen a csendes küzdelemből, azt csupán a véletlen művelte. Az „Arany kalapács” hirtelen halt meg, mielőtt új végrendeletet csinálhatott volna. Bükkfalvi kapitány odáig nagyon szerényen éldegélt nyugdíjából a vízivárosi részekben, és egyetlen mulatsága az volt, hogy esztendőkig levelezett ismeretlen hölgyekkel, akikkel egy képes újság zöld borítékán ismerkedett meg. Aminthogy a kapitány nem tudta meg soha a hölgyek igazi nevét, olyan rejtélyes maradt ő is a hölgyek előtt. Akkoriban már használta az „Arany kalapács” álnevet a „Vörös szegfű”-vel vagy az „Ezüst holdsugár”-ral való levelezéseiben, de sohasem gondolt rá, hogy egykor komolyan „Arany kalapács”-nak fogják hívni. A kis vízivárosi cukrászda, ahova Bükkfalvi százados nyugalmaztatása napján beült ebéd után, ahol leveleit írogatta, újságját olvasgatta, bizonnyal nem sejtette, hogy milyen nevezetes vendég tartózkodik falai között, aki egykor maga is budai háziúr leend. A fehér bajuszú, alacsony, vékony termetű cukrász, Angeló úr és a fehér hajú, tiszta arcú, mosolygós kis cukrászné a kapitányt már félig-meddig családtagnak tekintették, pedig az csupán ebéd utáni pálinkáját itta meg370 náluk. De ezt oly pontossággal, változatlan egyformasággal cselekedte, hogy még a szavak is körülbelül ugyanazok voltak, amelyeket az esztendők folyamán használt. Aminthogy nem változtatta meg szűkre szabott, boka felett harmonikaszerűleg ráncosított nadrágját, sem szárnyas kabátját, amelyet mindennap tükörfényesre kefélt, úgy nem változtatott semmit a dolgaiban körülbelül egy évtizedig. Hol lakott, merre járt, mit művelt azalatt, midőn a cukrászdából távol volt, azt még Budán sem tudta meg soha senki, ahol pedig az emberek alaposan ismerik egymást. A közhiedelem szerint a kapitány valahol a pesti külvárosi utcákban rejtőzött el szegénységével, Budára csupán úrnak jött át, amennyire úr lehetett az, aki Angeló mester cukrászdájában leveleit írogatja.
Azok a régi, kedélyes kis cukrászdák, ahol a gazda még olasz eredetére emlékezik, és a zöld függönyök mögött vaníliaillat érzik! Ahol álmodozva áll a sütemények mögött a fehér arcú cukrászkisasszony, és a polcon egy regény hever. Ahol nyugalmazott öregurak szívják a virzsíniájukat, és ahová a budai kisasszonyok csak igen kivételes, ünnepélyes alkalommal jutnak el, hogy hetekig meséljenek arról, hogy cukrászdában voltak.
Ott ült Bükkfalvi kapitány, és a bajusza deres volt, a haját tövig lenyírta, és mindennap simára borotválkozott. Csak a gallérja és a kézelője volt rojtos. Ezen holmik jókarban való tartását nem tanítják a hadseregben.
A kemény, fekete kalapot mindig a legnagyobb óvatossággal akasztotta a megszokott fogasra, és télen ugyancsak erre a helyre került a legnagyobb vigyázattal a kávészínű kabát, amelynek hatalmas gallérja volt. Szerepelt még egy görbe sétapálca is a kapitány eszközei között, amelynek fogantyúja kutyafejet ábrázolt. De talán még e sétapálca sem lett volna alkalmatos arra, hogy a kapitányt kiemelje az ismeretlenség homályából, ha megmaradott volna mindvégig annak a szürke embernek, akit azt hiszem, elég hűségesen írtam le ahhoz, hogy a budai részekben tucatszámra feltaláljuk eredetijét. Talán csak az ismeretlennel való levelezés, a „Vörös szegfűvel” és a „Holdsugárral” való soha meg nem valósuló ismeretsége tehette volna sajátossá a komoly kapitányt a Vízivárosban. Utóvégre nem mindegyik nyugalmazott kapitány levelez a képes újság zöld borítékán unatkozó vidéki kisasszonyokkal. De a mi kapitányunk levelezett. „Holdsugár” tíz esztendő alatt férjhez ment, mikor is bocsánatot kért a kapitánytól, hogy többé nem ér rá a levelezésre, de a „Vörös szegfű” megmaradt mindig az „Arany kalapács” számára.371 A kapitány igen sokszor gondolta magában, hogy vajon elhagyott embernek érezheti-e magát egy olyan ember, aki a „Vörös szegfű”-vel van ismeretségben? És még később is, háziúr korában, karácsonykor és húsvétkor sohasem mulasztotta el boldog ünnepeket kívánni az ismeretlen „Vörös szegfű”-nek a képes újság zöld borítékán. A levelezésnek az vetett véget, hogy a képes újság egyszer szépen megszűnt, és a kapitány bánatosan gondolkozgatott azon, hogy most már mit csinálnak a vörös szegfűk és a többiek, akiknek levelezését annyi esztendeig figyelemmel kísérte. Mi lett „Árvalányhaj”-ból, mi lett a „Fekete szemű”-ből, mikor még maga az „Arany kalapács” sem létezhetik többé? S a becsületes, öreg katona néha úgy érezte, hogy nem egészen helyesen járt el a „Vörös szegfű”-vel, habár házasságot nem ígért neki, de a szerelemre nézve bizony tett néha célzásokat azokban a széles árkusokra írott levelekben, amelyekben a csillagok járását vagy a mindenség fogalmát szerette megmagyarázni. A kapitány nem volt műveletlen ember, csak nem tudta rendszerbe szedni azt, amit olvasott.
Hogy a „Vörös szegfű” előtt voltak-e kalandjai Bükkfalvi kapitánynak, azt bizony bajos megállapítani manapság, amidőn az „Arany kalapács” ódon szobáiban föl és alá sétálgatott, és hallgatta a szélkakasok beszédét a háztetőről.
A nagynéni, aki a vízivárosi cukrászda miatt bizonyos mértékig könnyelmű és léha embernek tartotta az unokaöccsét, minden egyes szobában a kapitány szeme közé nézett. Ódivatú pasztellek, valamint megsárgult fotográfiák díszítették a bolthajtásos falakat, és mindenütt a nagynéni állott menyasszonyi ruhájában, vagy fekete ruhájában ült a ripszkanapén, kezében könyvet tartva. Mintha csak egész életét a fotográfus előtt töltötte volna a megholt asszonyság. A kapitány, mint kegyeletes emberhez illik, helyükön hagyta a régi képeket, csupán egy fiatal hadnagyot helyezett el a falon az egyik udvari szobácskában, akinek még nem volt deres a bajusza, és szárnyas kabátja sem volt fényesre kefélve. Sőt még Angeló mester cukrászdájáról sem tudott a fiatal hadnagy. Az ócska székek, régi asztalok és a tavaszamúlt bútorok valamennyien az unalmas, asszonyi gazdálkodás után hamarosan barátságot kötöttek a deres bajuszú katonával, és készséggel állottak Bükkfalvi kapitány szolgálatára. Az ódon karosszékek barátságosan megroppantak rokonszenvük jeléül, a vén diófa szekrények, amelyek halálosan megunhatták már levendulaszagú életüket, mohón szívták magukba a kapitány virzsíniájának füstjét. Mintha valamennyi bútor asszonyossá, nőiessé változott372 volna az ötvenesztendős asszonylakó alatt; mintha a cserépkályha, amely rendes házaknál barátságos öregember alakját szokta fölvenni a mellette üldögélő nagyapók révén, e házban egy siránkozó vénkisasszonyhoz hasonlított volna; benne jajgatva pattogott az akác, és sohase árasztott elegendő melegséget; a muzsikáló óra vékony, leányos hangon játszotta a régi valcert, és a hosszú lábú varróasztalka az ablakközelben, ahol talán kétszáz esztendő óta mindig asszonyok üldögéltek, síró szeműek vagy mosolygó arcúak, szinte megfiatalodni látszott, amikor a kapitány dohányos szitáját rajta elhelyezte, és a gyűszűkhöz, varrótűkhöz, asszonyi holmikhoz szokott fiókocskákba fekete, de karcsú virzsíniaszivarok költözködtek be. Bükkfalvi kapitány, ha sohasem hódított életében, az „Arany kalapács”-ról elnevezett budai házat azonban meghódította. Mári néni, a megboldogult öreg cselédje hűségesen megmaradt a háznál, és azt híresztelgette a környéken, hogy a kapitány nemcsak a legszebb, de a legjobb ember is a világon. A vízivárosi cukrászdában, ahol néha-néha megfordult újra az „Arany kalapács”, a nyugalomba vonult öregurak egytől egyig köszöntötték, és Angeló mester maga szolgálta ki háziúrrá lett vendégét.
A szűk utcácskákon, ha végiglépkedett, megcsörrent néha mögötte egy-egy ablak, és hallotta, amint mondják:
– Ott megy az új „Arany kalapács”.
De a kapitányt nem kábította el dicsősége, sem gazdagsága, amely tulajdonképpen nem is volt olyan jelentős: megmaradt szótalan, mindig komoly férfiúnak, aki kemény, fekete kalapját éppen olyan gondosan kezelte, mint hajdanában, amikor ismeretlen helyen lakott. Még a használatos szavaival se bánt pazarabban, és a cukrászdában most sem mulasztotta el megnézni az időjósló házikót, mint azelőtt is mindig. Bükkfalvi Tamás nyugalmazott kapitány és budai háztulajdonos élete tehát olyanformán volt berendezve, hogy semmi kilátás nem volt arra, hogy valamikor regénybe kerülnek az ő dolgai. Hisz az ember sohasem tudja előre, hogy mi történik vele halála előtt, és az „Arany kalapács” sem sétálgatott volna olyan nyugodtan régi szobáiban, ha csak sejtése is van arról, hogy életében és életmódjában micsoda nagyobbszerű változások állnak be.373
