MÁSODIK FEJEZET • A „Vadember”
MÁSODIK FEJEZET • A „Vadember”
Említettük már, hogy az „Arany kalapács” szomszédságában álló régi házat a „Vadember”-nek hívták, és a két háztető szélkakasai a legjobb barátságot tartották fenn egymás között. A „Vadember” hajdanában korcsma volt, és a falán még most is látható volt egy primitív, fából való faragvány, amely hajdanában a vadembert jelképezte. Bár ötven esztendő előtt mehetett el innen az utolsó vendég, a ház környékén még most is volt valami a sörházak ismerős szagából, és a kapitány a szomszédban nemegyszer kiáltott föl a pompás pörköltszagra, amelyet a „Vadember” felől lengedezni vélt. A korcsma eltűnt innen, de a szaga megmaradt. Mintha a falak itták volna magukba a sört és a bort, és az ódon kapubejárat alól mindjárt felhangzik a citera pengése. A földszinti szobában még ott a falon a budai városbíró bormérő engedélye, és a szőlőlevél formájú figurák sűrűn feltalálhatók a ház minden részében. Az ódon lépcső, amely a ház emeletére vezet, kitaposott köveivel, groteszk faragványaival és örökmécsesével cseppet sem tagadja le korát. Az udvar sarkában egy csomó esőmarta hordódonga hever, míg a csengettyű a kapu fölött éppen olyan rekedt hangon szólal meg manapság, mint hajdanában, amikor a budai polgárok még sűrűn nyitogatták a „Vadember” ajtaját.
Maga a „Vadember” – akit a környéken így neveztek – egy összeszáradt, beteges öreguracska volt, aki kék színű, rézpitykés kabátban ment el vasárnaponként a misére, és a nyakára hétrét csavarta a fekete kendőt. Köhögve, csendesen lépegetett a falak mellett az imádságoskönyvvel a hóna alatt, és miután az utolsó ismerőse körülbelül húsz esztendő előtt halt meg, senkivel sem beszélt már esztendők óta. Mondják, hogy lenn a Vízivárosban él még egy másik öreguracska, aki ismeri személyesen a „Vadember”-t, de az út meredek, a távolság nagy már, s így sohasem találkozhatnak egymással. Kümmel – ez volt a „Vadember” neve – naphosszat nem mutatkozott az ablaknál. Senki sem tudta, mit csinál, mivel foglalkozik. Bükkfalvi kapitány, amikor szomszédja lett, ünnepélyes látogatást tett nála, annál is inkább, mert az öreg Kümmel úr szerepelt egyik tanúként azon a végrendeleten, amelynek révén az övé lett az „Arany kalapács”. Az öreguracska egy karosszékben ült, és régi, megsárgult újságok hevertek körülötte. Nyájasan üdvözölte vendégét, táblabírós374 latinsággal szólította meg, de a kapitány nem értette meg, tehát magyarra fordította a szót.
– Azt hiszem, nem lesz sok bajunk egymással, kedves szomszéd úr, én nagyon csöndes ember vagyok, és már senkinek sem vétek. Csak annyit szeretnék megtudni, hogy kedvelője-e a fúvós hangszereknek?
A kapitány vállat vont:
– A katonabandákat nagyon szerettem hallgatni.
– Nem úgy értem. Szokott-e trombitáim?
– Nem szoktam.
– Talán a furulya a hangszere?
– Semmiféle hangszerhez nem értek.
– Grácia! – kiáltott fel gyermekes örömmel az öreguracska. – Sohasem lesz egymással bajunk. Lássa, kapitány úr – folytatta csöndes bizalmatlansággal –, én így töltöm a napjaimat: olvasom a régi hírlapokban azokat a régi eseményeket, amelyeket még magam is átéltem, amikor még én is voltam valaki… Ej, de hagyjuk. Ön még messzire van attól az időtől, amikor az ember visszakívánni szokta az ifjúságát, amit egyébként én se nagyon kívánok vissza. Másféle hírlapot, mint régit, nem szoktam olvasni, mert nem történhetik már semmi a világon, ami engem érdekelhetne. Nem ismerem azokat az embereket, akik manapság szerepelnek. Egyszerűen nem ismerem őket. Ez az, amiért nem érdekelnek. Bezzeg, amikor még aktív voltam… Ej, de hagyjuk.
A diplomaták szertartásosságával hajolt meg a kapitány előtt, és egészen a kapuig kísérte. A kapitány, amennyire körülnézhetett a házban: egy olyan öregember lakhelyének ítélte azt, ahol már esztendők vagy talán évtizedek óta nem változott semmi. A falakon csupa olyan arcképek, amelyek az ötven esztendő előtti divatot mutatják, nagy könyvszekrények, és vastag szőnyegek mindenfelé. Így élnek azok az emberek, akik már nem akarnak elmenni hazulról többé. De mégis észrevett valamit. Egy kis kanárimadarat aranyos kalitkában az ablak mellett, és egy törökös női sálat az egyik bőrszék karjára vetve. A kaput egy öreg inas nyitotta föl, akin ócska libéria volt, és a kapuban még megállott az öreguracska, és kedveskedve, finoman mosolygott Bükkfalvira.
– A nénikét, szegényt jól ismertem. Kár, hogy a burnótot annyira szerette. De lám, én magam meg elfelejtettem megkínálni.
Különös formájú, napsütéses színekkel festett, női arcképet ábrázoló aranyszelencét vont elő zsebéből, és miután tenyerével lágyan megütötte a szelence fedelét, a burnóttal a kapitányt kínálta.375
Bükkfalvi köszönte a szívességet.
Kümmel úr erre többször megrázta a kezét, és folyton hangsúlyozta, hogy a lehető legjobb szomszédja lesz a kapitánynak. A kapu bezáródott a vendég mögött, és a százados, midőn hazafelé tartott, lassan gondolkozgatva megállapította magában, hogy az ő szomszédja is azok közé a furcsa öregurak közé tartozik, akik Budán elrejtőzve éldegélnek, és oly nesztelenül, zajtalanul élik napjaikat, hogy jóformán észre sem venni őket. Még visszanézett a bezárt kapujú, leeresztett zsalugáteres, régi házra, amely olyan csendesen állt ott a hegyoldalban, mintha lakatlan volna, aztán elhatározta magában, hogy sosem tanul meg fuvolázni. Csak azt a női sálat nem értette egy darabig, addig, míg egészen el nem felejtette.
Egy téli estén, amikor a szélkakasok a zúgó hóviharban nagyon nyugtalanul viselkedtek magas állomásaikon, és Bükkfalvi kapitány talán századszor sétált végig a szobáin, ahol az öreg bútorok már mind aludni látszottak, zörgettek az „Arany kalapács” kapuján. A kapitány éppen azon gondolkozott, hogy milyen szomorú is lehet azoknak az élete, akik kénytelenek magányosságban, egyedül tölteni az ilyen hosszú estéket, amikor kívül a téli vihar szántja az utcákat, és még csak egy zenélő órájuk sincs, amely szolgálatkészen eljátssza a régi valcert – amikor a kapun zörgettek.
A kapitány nem hallotta a zörgetést, mert bizonyára gondolkozóba esett volna azon, hogy kinek jutott eszébe ő ezen a világon, amikor a „Vörös szegfű”-n kívül senkivel sem levelezett az utolsó tíz esztendőben, és még a „Vörös szegfű” sem tudja, hogy ő Budán lakik az „Arany kalapács”-ban. Mári néni, az örökségbe kapott öreg cseléd lett figyelmes a zörgetésre, de hogy miként, milyen módon, azt sohasem lehetett kideríteni, mert Mári néni, szegény, süket volt. De ezt a zörgetést meghallotta, és csakhamar azzal a meglepő hírrel állított be a kapitányhoz, hogy senki más nem kíván bebocsátást, mint a „Vadember” öreg inasa, aki olyan elgondolkozó arccal szokott álldogálni a kapuban néhanapján. A kapitány nyugtalankodva emelte föl a fejét, és az első percben alig akart hinni szemének, amikor az öreg inas csakugyan belépett a szobába, és tiszteletteljesen meghajolt:
– A méltóságos úr kéreti a kapitány urat, látogatná meg – mondta azzal a szertartásossággal, amely a szomszéd ház lakóit annyira jellemezte.
– Engem? – kérdezte Bükkfalvi Tamás.376
Az öreg inas, akinek olyan mozdulatlan volt az arca eddig, mint a márvány, most hirtelen és hangosan zokogni kezdett:
– Azt hiszem, hogy a mi jó urunk utolsó óráját éli, ezért van szüksége a kapitány úrra.
Bükkfalvi is meghatódott, és gyorsan előkereste a kemény, fekete kalapot, valamint a kávébarna kabátot, habár éppen a havas időjárás miatt kímélte ma e régi tárgyakat, s inkább elmaradt az Angeló-féle cukrászdából. A kutyafejű sétapálca szolgálatkészen ajánlkozott a sarokból, és a kapitány határozottan izgatott hangulatban kopogott ki a házból.
– Hm – dünnyögte –, régen nem történt velem ilyen dolog.
A vén szolga a lámpával az utat mutatta, és keservesen sóhajtotta:
– Nálunk is régen történt ilyen dolog.
– Hát csak gyerünk – sürgetőzött a kapitány, és ebben a percben a legfontosabb embernek vélte magát egész Budán. Sehogy sem tudta elgondolni, hogy mit akarhat vele a „Vadember” utolsó órájában. „Talán titokban megbántott, és most bocsánatot akar kérni?” – vélekedett.
A régi ház kapuja felnyílott, és a korcsmaszag ismét megütötte a Bükkfalvi orrát. Határozott sörszag volt az.
A lépcsőn lámpás égett, és a kapitány sietve botorkált föl a kitaposott köveken. Hideg, léghuzamos folyosóra ért, majd benyitott a megjelölt szobába, ahol az asztalon már égett vagy tíz gyertya, de a karosszékben ülő öreguracska ezzel fogadta a belépő, vén inast:
– György, mondtam neked, hogy nem látok tisztán. Miért nem gyújtasz gyertyákat?
Gyönge, fáradt volt a hangja, és a feje hátrahanyatlott. A kapitány megrázta a kezét, és részvéttel kérdezte:
– No, mi a baj, szomszéd úr? Nem kell mindjárt megijedni…
Miután szótárából hiányoztak a további szavak, és mert különben is évek óta nem beszélt annyit egyfolytában, elhallgatott, és a keménykalapot térdére helyezte.
– Nono – mondta biztatólag, midőn az öreguracska még mindig hallgatott.
Az inas visszatért egy karos, nehéz, ezüstből vert gyertyatartóval, és azt az öreguracska feje mellett elhelyezte.
– Jól van, György, most már megismerem a kapitány urat. Elmehetsz.
Az öreg inas csendesen behúzta maga mögött az ajtót, az öregúr körülnézett:377
– Egyedül vagyunk?
– Igen – felelt Bükkfalvi.
– Bocsásson meg, kapitány uram, hogy alkalmatlanságot okozok önnek, de valóban nem voltam elkészülve még arra, hogy ilyen hamar itt lesz a vég. Tudja Isten, mindig azt hittem, hogy a halál nem ismeri ezeket a kis régi, budai utcácskákat, ahol annyi sok öregember lakik, mintha sohasem halna meg itt senki. Azt hittem, mondom, hogy a telet majd csak kihúzom itt, a meleg kályha mellett, tavasszal aztán más vidékre szököm a betegség, a halál elől. A sors azonban másként intézkedett. Egészen más irányba kell elutaznom. Az elutazás előtt szeretném némi szívességre fölkérni, amit már nem tudom, hogy meghálálhatok-e valaha. Én is istenfélő ember vagyok, hiszek a másvilági életben. Talán megsegít az én jó Istenem, hogy mindent rendbe hozhassak itt a földön. Segítségemre lesz-e, kapitány úr?
A kapitány erre bólintott.
Az öreguracska nyugodtan, szinte üzletszerűleg beszélt, csak a hangja volt nagyon fáradt és olyan gyönge, hogy a kapitánynak ugyancsak kellett ügyelni a szavakra.
– Elhalt mellőlem mindenki, akit ismertem, aki barátom volt, körülbelül húsz esztendeje élek itt magányosan, visszavonultan, senkivel sem érintkezve. Él ugyan a Vízivárosban lent még egy öreg ismerősöm, Szentlőrinczi, volt negyvennyolcas honvédtiszt. Vele szerettem volna nyélbe ütni a dolgot, és mindig terveztem, hogy majd fölkeresem, meglátogatom, ha a szép napok beköszöntének. Egyik esztendőről a másikra húztam a látogatást, most íme, már ahhoz sincs időm, hogy utoljára találkozhassam régi barátommal. Az éj sötét, a vihart még előbb hallottam zúgni a háztető felett, és az út nem rövid: öreg barátom bizonyára nehezen érhetne ide, hogy velem találkozzon. Azért jutott eszembe ön, kedves szomszédom. Én emberismerő vagyok. Én tudom, hogy ön becsületes ember. Tudom azt is, hogy a dolga miatt ráérhet az én apró-cseprő dolgommal is foglalkozni, ami azonban nekem nagy dolog. Az unokámról van szó.
– Hm – mormogta Bükkfalvi.
– Ugye, furcsa, hogy nekem unokám van? Van ám, mégpedig a világon a legszebb fiatal leány. Most húszesztendős, és néhány hónapja került csak hozzám haza a Sacré Coeurből.
– Itt lakik a házban? – kérdezte szinte ijedten Bükkfalvi.
– Kérem, ne szakítson félbe. Az udvar felé, ahonnan a budai hegyekre378 nyílik a kilátás, három szobája van berendezve az én unokámnak, ahová idegen be nem léphet. Különben sem jár idegen a házamba, de oda, ahol az unokám lakik, még magam is csak úgy lépek be, mintha a templomba lépnék. Ott lakik az én drága kis unokám, akit a világon a legjobban szeretek, akiért idáig éltem. Ó, nagy dolog az öregember szeretete! Kapitány úr, nem képzelheti el, hogy mennyi aggódáson, félelmen, gyötrődésen mentem én keresztül az utolsó hónapokban. Éjjel-nappal az az egy kérdés nyugtalanította az életemet, hogy mi történik az unokámmal, ha én meghalok… A rettenetes félelem titkolózásra, rejtőzködésre késztetett. Azt határoztam, hogy addig, amíg itt lakunk, elrejtem az én drága kincsemet a világ elől. Nem ez a világ az, amelyet véle megismertetni szerettem volna, egy betegeskedő öregember magányos, szomorú világát. Magam sem tudom, hogy mit akartam. A félelem, a rettegés, a gyötrő aggodalom beteggé tett. Mi lesz a gyermekkel, ha nem áll be valami változás az életünkben? Ha itt maradunk ebben a zordon, magányos lakban, ahol csak a szél jár-kel a folyosókon, micsoda élet vár reá? A szomorúság, a magány, az elhagyatottság, amelyek nekem, az öregembernek az idők folyamán jó barátaim lettek, nem fogják-e kettétörni azt a fiatal életet, amely eddig a zárda csöndességében olyan harmonikusan fejlődött, amint talán a földi leányok közül eggyé sem. A gyermek angyalnak nőtt fel, akinek fogalma sincs az életről, amelyből magam is elmenekültem. Mi lesz vele, ha egyszer emberek társaságába kerül, akiket nem ismer, akiket már nem ismerek én sem?
– Kapitány úr, hónapok óta nem volt egy nyugodt éjszakám. Késő este volt, amikor unokám a házba lépett, és a cselédségnek szigorúan megtiltottam, hogy a jelenlétéről szót ejtsenek. Reszkettem, féltem, és nem tudom, hogy mitől féltem. Nem mertem az utcára ereszteni, hogy meg ne lássák; nem mertem az ablakot felnyitni előtte még itt sem, Budának a legelhagyatottabb részében, mert attól féltem, hogy kikívánkozik a világba, amelyet nem ismer, amelyet nagyon szépnek gondol. Rabbá tettem szegény angyalomat, akinél senkit jobban nem szerettem a világon, akiért éltem, aki egyetlen reménysugara volt magányos életemnek. Kapitány úr, én nagyot vétkeztem a gyermek ellen, hogy nem gondoskodtam előre arról, hogy legyen valakije, akire reábízhatom, ha én már nem vigyázhatok reá. Most itt vagyok az utolsó óra előtt, tudom, hogy a reggel már nem az én reggelem, és nem tudok elmenni, útra kelni, mert itt van ő, és egyedül marad.
Bükkfalvi csodálkozva nézett a gyötrődő öregúrra. Vajon milyen379 titok lappanghat ennek az öregembernek az életében, amiért ennyire elbújt az emberek elől? Az öregember mintha csak megérezte volna, hogy a kapitány min gondolkozik.
– Nem kell félnie, „Arany kalapács”, nyugodtan megszoríthatja a „Vadember” kezét. Becsületes ember voltam egész életemben. Szentlőrinczi mondhat egyet-mást rólam. Nem vagyok szegény ember sem. A végrendelet, amelyet Sámson ügyvéd úr őriz, világosan rendelkezik a vagyonomról. Mindenem az unokámé. Az öreg nevelőnő, aki mellette van tíz esztendő óta, megbízható, csöndes személyiség, nem viszi rossz útra a gyermeket. És én mégis félek, mikor innen elmegyek, hogy mi lesz a gyermekkel, szegény kis árvámmal? Boldog lesz-e, ha egyszer férjhez megy? Milyen lesz az élete, ha magára marad? Azért kérem meg kapitány uramat itt, a halál mezsgyéjén, hogy hében-korban nézzen utána a leánykának. Sőt fölhatalmazom arra, hogy belátása szerint férjhez adhassa, habár Verona már nagykorú, és tanítónői diplomát is szerzett az apácáknál. Egyszóval arra kérem, hogy mint afféle nyugalmazott, becsületes katonaember ne engedje meg, hogy igazságtalanság történjen a szeme láttára a szomszédságában. Különösen kérem azokra a fiatalurakra vigyázni, akik esetleg majdan megismerkednek Veronával, és udvarolgatni kezdenek neki. Kapitány úr, mi, férfiak, tudjuk, hogy mennyi hitvány és aljas gondolkozású férfi jár a világban! Ugye, nem engedi, hogy az én Veronám méltatlan kezekbe kerüljön? Vigyázni fog reá, mindig, mindig, amíg szükségét látja?… Sőt keresse föl akkor is, ha már férjhez ment, és a gyermekeit se hanyagolja el…
Bükkfalvi a szomorú pillanatban önkéntelenül elmosolyodott.
– Én leszek a keresztatyjuk a gyerekeknek – mondta, nagy erőfeszítéssel gurítván a szavakat, mintha tele hordók lettek volna.
Az öreguracska most megragadta a kapitány kezét, és esdeklővé válott a hangja.
– Érzem, hogy különös, talán kényelmetlen helyzetbe hoztam önt. De a perc komoly, és kell, hogy a becsületes emberek összetartsanak az élet nehéz válságaiban. Kérem, adja becsületszavát, hogy megtartja azt, amit nekem ígért. Vigyázni fog.
– Becsületemre! – mondta egyszerűen Bükkfalvi Tamás nyugalmazott kapitány, akit közönségesen „Arany kalapács”-nak neveztek Budának egyes részeiben.
Az öreguracska ekkor sárga lefettyűs mellényébe nyúlt, amely olyan380 hosszú volt, hogy csaknem a térdéig ért, és onnan egy furcsa, régi aranyórát vont elő.
– Kérem, fogadja el ezt tőlem emlékül, hogy mindig emlékezzen – amikor a múló perceket és órákat nézi – erre az órára, amikor együtt voltunk.
A kapitány meghatottan dugta a zsebébe az órát, az öreguracska már annyira összeesett az öblös karosszékben, hogy nem volt sokkal nagyobb egy kisgyermeknél. A gyertyák hosszú lánggal lobogtak az asztalon, de az öreguracska magas, fehér homlokára, beesett, üreges szemére és ráncos arcára fáradt, barna árnyék kezdett ereszkedni. És az öreg fő is lassan-lassan aláhanyatlott. Olyan mozdulatlan lett az öregúr, hogy Bükkfalvi ijedten állott föl helyéről:
– Kümmel úr! – kiáltotta.
– Igen, igen – bólintott az öreguracska –, most minden jól lesz. A becsületes kapitány vigyázni fog a házra és a háztájra. A kapitány… Verona…
Bükkfalvi megütötte a csengő gombját az asztalon, amire az öreg inas sietve a szobába lépett. Az öregúr is magához látszott térni.
– György, küldd be a kisasszonyt, kéretem…
Bükkfalvi merev, katonás tartásban állott egy falióra alatt, amely különös, mély zengéssel ütötte el a nyolcat. Az oldalajtón megmozdult a függöny, és egy barna hajú, barna szemű, karcsú leány lépett a szobába, és kisleányos félénkséggel húzódott vissza, amikor az idegen urat a szobában megpillantotta.
– Gyere ide, Verona – mondta az öregember rendkívül gyöngéd hangon. – Add ide a kezed…
A leányka magas, házias köténykéjét hirtelen mozdulattal megigazította, és a nagyapja mellé állott. A kapitány csak most vette észre, hogy milyen tündöklő szeme van a leánykának. Ész, értelem és jóság ragyogott abban a szemben, de volt benne jócskán abból a méla szomorúságból is, amit névtelen bánatnak hívtak a költők. Szelíd alázattal csókolta meg a nagyapja rubingyűrűs kezét. A gyertyák lángja magasra nyúlt, és a falióra hangosan ketyegett a mély csöndben.
– Verona – mondta halk és szelíd hangon az öreguracska –, Bükkfalvi kapitány úr jó barátunk. Ezt el ne felejtsd.
A leány lopva végigmérte a feszesen álló, öreg kapitányt, aki önkéntelenül fölemelte a kezét a képzeletbeli csákóhoz. A kapitány arcán is mély meghatottság tükröződött, és miután egy lépést tett előre, mondani akart381 valamit. De a szótár, amint már annyi sokszor, most is fölmondta a szolgálatot.
Csak a kezét nyújtotta tehát némán, és felindulásában úgy megrázta a barna leányka kezét, mint valami katonabajtársáét. A leány pedig visszanyomta a kapitány kezét, és Bükkfalvi Tamás nyugalmazott kapitány később, mikor a szavakon gondolkozott, bevallotta magában, hogy a kis kézben, amely nem sokkal volt nagyobb egy pillangó szárnyánál, különös, szinte magnetikus erő rejtőzik. Szinte acélkéken villant meg a leány szeme, amikor határozott, nyugodt tekintetét a kapitányra emelte.
– Én is majd jó barátja leszek – mondta egyszerűen.
Bükkfalvi Tamás ezután nemsokára búcsút vett, hogy visszatérjen az „Arany kalapács”-ba, és útközben meg-megálljon, hogy hosszadalmasán és tűnődve csóválgassa a fejét. Az est, különös, váratlan eseményeivel, annyira kihozta nyugalmából, hogy kétszer is elment az „Arany kalapács” jól ismert kapuja előtt, amíg észrevette, hogy otthon van. Lenn, messze a völgyben a szélvihar tombolt, és süvöltve száguldott el a kémények között, de a kapitány még kávébarna kabátját is elfelejtette begombolni.
– Nem hiszem, hogy valami sokat parancsolhatnék Verona kisasszonynak – mormogta magában, mert ha egyedül volt, tökéletes és hosszú mondatokban tudott beszélni. – Sőt, ha rákerül a sor, Verona kisasszony parancsol majd nekem. Nekem, a gyámjának…
A messzi tornyokban már éjfélt kongatott az óra, amikor a kapitány még mindig nagy felindultsággal jár fel és alá az „Arany kalapács”-ban.
– Szegény öreg nagyapa – mondta ellágyulva, amikor korán reggel hírét vette, hogy a szomszédban halott van: – a „Vadember” az éjszaka csendesen meghalt, miután az utolsó szentséget ájtatosan magához vette.
– Mától fogva tehát gyámapa vagyok – mondta Bükkfalvi, és hosszú idő után először nézte meg magát tetőtől talpig a kerek kis katonatükörben.382
