HATODIK FEJEZET • Tanács az Angeló cukrászdában
HATODIK FEJEZET • Tanács az Angeló cukrászdában
Lenn Tabánban az Angeló mester kis cukrászdája még mindig ugyanazon a helyen áll, ahol legutoljára hagytuk. A tubákszínű függönyök az ablakokon lettek csak fakultak, és a sárga tapéták a falon rongyosabbak. Künn a kassza mellett a poharak és tányérkák éppen úgy ragyogtak a tisztaságtól, mint legutolsó ittlételünkkor, és a cukrászkisasszony ugyanazon álmodozó arckifejezéssel olvasgatta a piros kötetes regényt. Csak egyik-másik pohos likőröspalackról látszott lekopni a felírás, de ez nem sokat jelentett, mert itt a palackokat felírás nélkül is megismerték.
Hát az Angeló mester vendégei a régiek voltak-e vajon?
A vendégek bizony ugyanazok voltak, akik talán már száz esztendő előtt látogatták a kis tabáni cukrászdát. A furcsa külsejű öregurak, akik a székeken üldögéltek megszokott újságjaikat olvasgatva, vagy csöndesen dominózgatva a sarokban, talán sohasem változnak meg e helyen. Az öreg parókák egyike-másika megzöldül ugyan az idő folyamán, de ugyan ki venne ilyen csekélységet észre? Az itteni nadrágok és a kabátok mintha nemzedékről nemzedékre csupán az „Angeló” cukrászdában volnának láthatók, a főváros más pontjain ezek a különös szabású ruhadarabok nyomtalanul eltűntek, s ezért könnyen lehetséges, hogy az „Angeló” cukrászdának volt valaha egy külön ruhatára, ahol ezeket az ócska ruhákat őrizték, és ha új vendég vetődött a helyiségbe, nyomban felöltöztették az itteni divat szabályai szerint, és a fejébe egy régi parókát nyomtak. Az öregurak, akik a nadrágokat és kabátokat viselték, talán kicserélődhettek időközönként, de a dominópárti azért mindig rendben volt a sarokasztalnál, és az öreg Klein Nep. János hiába ment el egy napon a farkasréti temető irányába, azon szokását, hogy a feketekávét vizespohárból itta és a dupla nyolcast a „mennydörgős mennykő”-nek nevezte, nem felejtették el az „Angeló”-ban. Most Hilberth bácsi issza vizespohárból a feketekávét, mint az elhunytnak legrégibb barátja.
Ugyancsak ő örökölte Klein Nep. János rendes fogasát is, hová harminc esztendeig függesztette kabátját az egykori cukrászdavendég, és ugyancsak ő ígérte meg naponkint a cukrászkisasszonynak, hogy a lakodalmán táncolni fog… Úgy maradt tehát minden az „Angeló”-ban, mintha Klein Nep. János innen el sem ment volna. Még megszokott újságlapját is prenumerálták a másodszori olvasásra, és a különbség csupán411 a kabátzsebben volt, amelybe Angeló mester hazamenetel előtt az újságot bedugta. A kávéscsészék oldaláról olyan neveket lehetett leolvasni a kopott aranyozásból, amely neveknek a viselői réges-régen átlépték az „Angeló” cukrászda küszöbét, hogy többé vissza ne jöjjenek, és ezért mégis megkapta mindenki a maga csészéjét. Az ablak mellett jobbra, mintha ugyanaz az öregúr ült volna, aki ötven esztendő előtt ült ugyanazon a helyen, míg az ittfelejtett vén, zörgő sétapálcák, amelyek a sarokban álldogáltak, ma is éppen olyan türelemmel várták gazdáik visszatértét, mint azelőtt várták.
Bükkfalvi Tamás nyugalmazott kapitány helye – az asztalon az előre odakészített tintával és tollal –, hol a kapitány egykor a „Vörös szegfű”-nek írta leveleit, most is megvolt, mintha az „Arany kalapács” csak egy pillanatra távozott volna a cukrászdából. S így semmi akadálya sem volt annak, hogy a kapitány azon a napon, midőn ismét belovagolt Angeló mesterhez, mindent rendben találjon a cukrászdában. Komolyan és ünnepélyesen köszönt a cukrászkisasszonynak, és Angeló mester – a mosolygó kis öregemberke – sem kérdezte meg tőle, hogy hol járt a közbeeső idő alatt. És mintha csak tegnap ment volna el innen utoljára a kapitány, fölvette a megszokott német újságját, és olvasni kezdett, majd később szórakozottan nyúlt a toll és a tinta után… Csak akkor jutott eszébe, hogy a „Vörös szegfű” már nincs meg többé, és ő sem a régi, gondtalan férfiú, aki mulatságának élhet – hanem egy gondokkal és aggodalmakkal súlyosan megterhelt gyámapa, s ezen elkomorodott. S így üldögélt néhány percig megfeketedett virzsíniájára szegezve tekintetét, midőn újra felnyílott a cukrászda ajtaja, egy bozontos öregember nyomakodott be a helyiségbe, aki idegenkedve nézett körül. Széles talpú botját mereven tartotta kezében, és már éppen visszafordulni készült, midőn a kapitányt a sarokban megpillantotta.
Bükkfalvi a kezét nyújtotta:
– Jó napot, Szentlőrinczi bácsi. Üljünk csak egy kicsit. Egy kicsit üljünk le.
Az öreg honvéd még mindig idegenkedve pislogott vörös karikás szemével, és csak hosszas meggondolás után határozta el, hogy sapkáját és botját a sarokba elhelyezze, lehetőleg közel magához, hogy szükség esetén könnyen elérhesse. Majd a két kezével megborzolta szakállát, és olyan hangon szólalt meg, amely úgy hangzott, mintha befelé hatolt volna:
– Öregember vagyok, de nem félek senkitől.412
Az „Arany kalapács” összeráncolta a homlokát, és megcsóválta a fejét:
– Még nem tudom, hogy lesz-e szükség erőszakhoz folyamodni! Be kell várnunk az ügyvéd urat.
– Hát várjuk be a pörvesztőt – bólintott Szentlőrinczi bácsi, és felemelte az asztalon heverő újságlapot, de megzavarodásában megfordítva kezdte nézegetni a betűket, amit csak hosszabb idő múlva vett figyelembe.
Alig néhány perc múlott el a cukrászda óráján, amelynek óralapjáról egy virágos kalapú pásztorleány mosolygott alá az öregurakra, amikor az ajtóban egy ódivatú, végiggombolt kabát, egy furfangos külsejű pár csizma (amelynek orra felkunkorodása ravaszságot látszott kifejezni), valamint egy csontfogantyús sétabot jelent meg, és nyomban utána látható lett az ügyvéd úr hivatalos szigorúságot kifejező arca, valamint ujjnyi vastagságú szemüvege.
– Szeretem, hogy az urak pontosak és hűségesek voltak. Kezdjük meg tehát a tanácskozást a teendők felett – mondotta az ügyvéd úr, és a csontfogantyús sétabotot olyan erővel állította a sarokba, mintha annak most már örök ideig ott kellene maradni, a végig begombolt kabátból pedig, a végzsebek egyikéből színes fedelű burnótszelencét vett elő, amelynek tetejét tenyerével megütögetve, tartalmával megkínálta a tanácstagokat.
– Kezdjük, kezdjük – mondta sürgetőleg, miközben sietve dugdosta a barna szemcséket az orrába, és bizonyos várakozással húzott elő mély zsebéből egy hatalmas, tarka zsebkendőt. – Kezdjük – szólt, és háromszor tüsszentett. – Délután már három árverésem van. Bükkfalvi urat illeti a szó.
A kapitány mindenre el volt készülve, csak erre nem. Komoly ijedelemmel meresztette a szemét a fiskálisra, majd Szentlőrinczi bácsira. De most az öreg honvéd sem tehetett egyebet, mint határozottan bólintott a kapitány felé, és a bozontos szakáll szigorúan mondotta:
– Természetesen. Bükkfalvi úré a szó.
A kapitány még egyszer körülnézett a cukrászdában, és a teljes tanácstalanság tükröződött arcáról, az utolsó percben fölfedezte a fekete keménykalapot a megszokott fogason, és mintha ettől a látványtól hirtelen megeredt volna szava, az aranyszájúé:
– Veszedelemről kell beszámolnom, igen tisztelt uraim és Szentlőrinczi bácsi. A veszedelem a „Vadember”-hez címzett házat, illetőleg annak lakóját, elsősorban gondjainkra, második sorban ügyvéd úr gondjaira413 és harmadszor Szentlőrinczi bácsi felügyeletére bízott Veronika kisasszonyt …
– Halljuk! – mondta biztatóan az ügyvéd úr.
A kapitányt ez a közbeszólás valamelyest megzavarta, de csakhamar összeszedve magát, a kalapra szegezte tekintetét, és így folytatta:
– A veszedelem, mint azt már igen tisztelt uraimmal külön-külön tisztelettel közöltem, abban rejlik, hogy peres felünk és ellenségünk ólálkodik a ház körül, mint egy éhes farkas a bárányakol körül. És ha idejekorán elő nem veszi a pásztor kampósbotját, bizony el is ragadhatja a fenevad az aranyszőrű báránykát.
– Halljuk! – ismételte az ügyvéd, és olyan furcsán kezdett mosolyogni, mint aki már réges-régen tisztában van a maga dolgával, és csupán jámbor kíméletből hallgatja meg mások helytelen véleményét.
Az „Arany kalapács”-ot ez a mosolygás annyira kihozta a sodrából, hogy elfelejtette a további mondanivalókat, és a tekintetét végleg levette kalapjáról.
– Beszéljen az ügyvéd úr, mert ő, úgy látszik, többet tud, mint én – mondta bizonyos sértődöttséggel, és olyan határozottan rázta meg a fejét, amely mozzanat tökéletesen kifejezte azt, hogy több szót harapófogóval sem lehet belőle kihúzni.
Ügyvéd úr a mutatóujját, mint valami dárdát, az öreg honvéd mellének szegezte e pillanatban, és kicsinylő mosollyal kérdezte:
– Szentlőrinczi bácsinak mi a véleménye ebben az ügyben?
A honvéd kényelmetlenül feszengett helyén, és kétszer is fölborzolta kezével nagy szakállát, amíg megszólalt:
– Én már öregember vagyok, és jóformán azt is elfelejtettem, hogy valamikor fiatal voltam. De ha fiatal voltam is valamikor, az én ifjúságom a harcmezőn, Isaszegnél, Nagysallónál múlott el. Egy szuronyrohamhoz talán tudnék hozzászólni, de ebben az ügyben csak annyit mondhatok, amit Veres András mondott: Nem kell félni a puskapor füstjétől.
– Halljuk, halljuk! – nógatta az ügyvéd.
Szentlőrinczi bácsi megismételte szavát:
– Nem kell félni a puskapor füstjétől – mondotta Veres András, és igaza volt. Sohasem a puskapor bántotta a honvédet, hanem a magja. Az én szegény, boldogult öregem is – Isten nyugosztalja – mindig csak füstölt, pattogott, lármázott, de soha komolyan nem haragudott. Pedig reggeltől estig tudott beszélni. Hát így van.414 A kapitány szemrehányólag nézett az öregre:
– De Szentlőrinczi bácsi, hát nem abban állapodtunk meg, hogy az erőszaktól sem riadunk vissza a Veronika megmentésében?
– Semmi erőszak! – szólt közbe éles hangon az öreg ügyvéd, és ujjnyi pápaszeme harciasán villogott. – Az erőszakot tiltják törvényeink. Itt vannak a hatóságok. A járásbíróság, a törvényszék, a tábla, a kúria, hajdanában a nádorispán nem azért voltak-e, hogy mindenki megtalálja a maga igazát. Csak semmi erőszak, uraim. Minden erőszaknál erősebb az ügyvéd bélyeges papirosa. Itt vagyok én. Azért vagyok én.
A kapitány és Szentlőrinczi figyelemmel hallgatták ügyvéd urat. Nekik nagyon tetszett az okuláré villogása, és az ügyvéd sajátságosán hosszúra nőtt mutatóujjának minden gesztusát szemükkel kísérték.
– Csak kövessen el a fráter valami törvényellenességet, ráhúzom én a vizes lepedőt.
Szentlőrinczi és az „Arany kalapács” bólintottak.
– Hopsza! – folytatta az ügyvéd. – Lássuk csak még egyszer a dolgot. Nem csinált-e eddig olyasvalamit a fráter, amiért legalább a városbírónál be lehetne panaszolni? Lássuk csak! Bükkfalvi úr tudja pontosan a dolgokat. Halljuk csak újólag az eseményeket.
A kapitány összeráncolta a homlokát.
– Legelőször is az utcán utánunk lopózkodott. Olyan alattomosan és gyáván, mint egy nyomorult kém.
Az ügyvéd az üres tenyerét a föld felé fordította, mintha valami láthatatlan vizet öntene ki belőle.
– Kevés, fájdalom, kevés.
– Mondom, hogy lopózkodott – erősítette kitüzesedett arccal Bükkfalvi.
– Ez még nem kriminális cselekedet – mormogta szigorúan az ügyvéd. – Mást kérek.
– És azóta is gyakran láttuk az utcában a „Vadember” körül, bár a múltkor hangosan beszéltem ablakomban – természetesen csak önmagamhoz, hogy mindenkit lelövök, akire megharagszom. Ha egyszer megharagszom…
Az ügyvédnek megvillant a szeme.
– Valakihez fenyegető célzattal intézte ezeket a szavakat, Bükkfalvi úr?
– Senkihez sem intéztem.
– Kár, valóban kár – mondta szomorkásan az ügyvéd úr, és a fölemelt415 mutatóujját leeresztette: – Felicián Miklós szépen följelenthette volna életveszedelmes fenyegetését.
Bükkfalvi elgondolkozott.
– Úgyis az lesz a vége, hogy lelövöm – mondta csöndesen –, különösen azért, mert a Jánoshegyen is merészkedik csavarogni, ahová Veronika a Madame társaságában friss levegőt szívni szokott járni.
– Mire való az a friss levegő? – kérdezte az ügyvéd mutatóujja.
A kapitány, mint a tetten ért bűnös, lehajtotta a fejét:
– Sokáig nem engedtem, de végre beleegyeztem a friss levegőbe. Bár a mi utcánkban a legpompásabb levegő van. Madame-nak mindenféle bogarai vannak. Úgy ismeri az egészségtani törvényeket, mint én a szolgálati szabályzatot. Mindenre van valami paragrafusa.
Ügyvéd úr kicsinylően legyintett.
– Csak hagyjuk a paragrafusokat, kapitány. Azok itt vannak! – mondta, és kezével mély zsebébe nyúlt, mintha valóban ott lettek volna azok a paragrafusok.
– Sőt a múltkoriban egy haramia képű, vén betyár, aki, ha nem tévedek, a Felicián inasa, addig kóválygott az utcában egy virágbokrétával, amíg szerencsésen észrevettem és elriasztottam – mondta a kapitány.
– Hogy riasztotta el?
– Ez már az én titkom – felelte a kapitány.
Néhány percig mély hallgatásban ült a tanács a kis cukrászda sarkában, és ha valamely szem bepillanthatott volna a koponyák belsejébe, az láthatta volna a gondolatok kerekeit és hengereit, amint hatalmasan dolgoznak. Még a legrozsdásabb kerekek is működésbe jöttek ezen alkalomból, és hogy Szentlőrinczi bácsi tar koponyájából nem hallatszott ki régi lakatok hangjához hasonló csikorgás, ez csak azért volt, mert a gondolatkerekeknek emberi fül nem hallja a zörgését. Es az öreg honvéd addig forgatta a régen elhasznált gépezetet, amíg egyszer csak ezeket a szavakat közvetítette a nagy szakáll a tanácstagokkal:
– A fő dolog az, hogy Veronika mit szól az egész dologhoz?
Az ügyvédi mutatóujj erre ugyancsak megmozdult, és szinte átfúrni látszott a kapitány viharvert kabátját.
– Nos? Halljuk!
Bükkfalvi olyan zavarba jött, mint talán még sohasem az életében. A tekintetét háromszor is körülhordozta az „Angeló” cukrászda minden zegén-zugán, amíg öreg kalapját a fogason fölfedezte.416
– Veronika? – mormogta csöndesen. – Ugyan ki merné közülünk állítani, hogy tisztában van egy fiatal hölgy belső érzelmeivel?
Szentlőrinczi bácsi lemondólag hajtotta le szürke fejét, az ügyvédi mutatóujj is tanácstalanul mozgott ide-oda az asztal márványlapján, hogy aztán hirtelen fölemelkedjen, és a legnagyobb hevességgel írjon le egy kört a levegőben.
– Én bizonyos vagyok benne, hogy ha Veronika, a mi művelt, okos és tisztalátású Veronikánk csak egyetlen-egyszer beszélne azzal a fajankóval, még akkor is kiábrándulna belőle, ha már idáig érdeklődött volna iránta.
– Pedig érdeklődik – vallotta be nagy bűntudattal a titkot az „Arany kalapács”.
– Magam is amondó vagyok – vélekedett hirtelen Szentlőrinczi bácsi. – A vasárnapi ebédnél szótalan és hallgatag volt, mintha folyton-folyvást gondolt volna valakire.
– Rosszul aludt előtte való éjszaka – pattant fel a kapitány. – Ennyi az egész. A Madame-nak regényt kellett neki felolvasni csaknem éjfélig, mert nem tudott elaludni.
A nagy szakáll erre már nem felelt semmit, mert visszatért előbbi helyére: félig eltűnt az asztal alatt.
– Bármiként is van a dolog – folytatta ügyvéd úr –, én fiatal korom óta a radikalizmusnak vagyok a híve. A beteg lábat levágatni, ez az én elvem. A csillapító orvosságok nem szüntetik meg a bajt; a huzavona elsekélyesíti a legszebb port. Csak határozottan, csak bátran, csak föl a fejjel… Az arzénikum is meggyógyított már sok embert, és a legszebb ábrándokat szétfújja a valóság: mint a fölszél a bárányfelhőket. Veronika okos leány. Ha ő megismeri azt a fajankót közelről, ha majd látja, hogy ideálja nem Grál-lovag, sem középkori levente, hanem egy egészen közönséges fiatalember, aki sem ügyvéd, sem katona, sem orvos, sem állami hivatalnok, de még csak nem is tanár, hanem egy szimplex fajankó – bizonyára nyomban meggyógyul betegségéből. A legfájdalmasabb kúrák a leghatósabbak. S ezért be kell mutatni Felicián urat Veronikának. Az első találkozás után, az első szó után mi nyugodtan alhatunk tovább, uraim. Védencünk föl, illetőleg meg van mentve.
A kapitány aggodalmasan csóválta meg a fejét:
– És ha mégis… Ha mégis nem sikerülne a gyógyulás az első találkozás után?417
– Akkor találkozniok kell másodszor. Jótállok, hogy diadalmaskodunk.
Bükkfalvi még mindig aggodalmaskodott, de most Szentlőrinczi bácsi közbeszólott:
– Csak messziről fél az ember a csatától, mondta Veres András, közelről a gyávák is bátrakká lesznek.
Az „Arany kalapács” még egy kísérletet tett, de már kevesebb eréllyel.
– És ha Veronika makacs volna, és nem ábrándulna ki elég gyorsan?…
– Akkor is itt vagyunk mi – mondta az ügyvédi mutatóujj, de a többes szám alatt is csak önmagát értette.
– Tehát végeztünk – szólott az ügyvéd, és a sarokból elővette a csontfogantyús botot, és megsuhogtatta a levegőben. – A kapitány úr majd lesz szíves intézkedni, hogy Felicián Miklós bevezettessék a „Vadember”-be, és most ajánlom magamat.
Az ódivatú kabát sietve topogott tova a kis cukrászda padlóján. Az „Arany kalapács” és Szentlőrinci bácsi még sokáig üldögéltek együtt, hogy tanácskozzanak.
De az egész idő alatt egyetlen szót sem váltottak.
