ÖTÖDIK FEJEZET • A régi templom és környéke
ÖTÖDIK FEJEZET • A régi templom és környéke
Az a fiatal teremtés, akire ilyen nagy apparátussal vigyáztak Buda elhagyatott részében, hová már ugyan elhallatszik a villamosvonat csilingelése, de az utcán még olajmécseseket himbál az esti szél, a fiatal hölgy nagyon nyugodtan viselkedett, és csakhamar zavarba hozta vigyázóit afelől, hogy nem adott semmi alkalmat nekik a vigyázatra. Veronika a zárdai életet tovább folytatta a „Vadember”-hez címzett régi házban, és életmódja semmiben sem különbözött a remeték életmódjától. Néhanapján, a kora reggeli órákban vagy délutáni vecsernye idején fölkerekedett a Madame-mal, és végigjárták a budai templomokat.
(Az „Arany kalapács” ilyenkor tiszteletteljes távolságból követte a398 hölgyeket, és miután állandóan a földre szegezte a tekintetét, meg volt győződve arról, hogy a hölgyek nem látják őt. Máskor a fekete, kutyafejű botot himbálta kezében, és olyan nagy figyelemmel vizsgálta az útjába eső házakat, boltokat és cégtáblákat, mintha pusztán ezeknek megfigyelése lett volna útjának célja. De a legfőbb babonája mégiscsak az volt, hogy hében-korban besurrant egy kapumélyedésbe, és ott feszülten várakozott, mert az volt a föltevése, hogy a megfigyelt hölgyek éppen ezen időben néznek vissza az utcasarokról, és esetleg különösnek találhatnák a nyomukban lépegető kapitányt.)
A templomok között addig válogatott Veronika társalkodónőjével, amíg lenn, a régi Budában fölfedeztek egy régi-régi templomocskát, amely ódon falaival és megfakult szentképeivel olyanformán helyezkedett el a több száz esztendős házak között, mintha a legöregebb lenne valamennyi között, mintha az apja lett volna az egész városrésznek a kis templom, amely magányosan és csöndben állott egy régi kert közepén. A kertet kőfal környékezte, de ez a kőfal csak itt-ott maradt meg épen, legtöbb helyen bedúdolt a szél a virágtalan kertbe, és megzörgette az avart a sovány fák alatt. A vadgesztenyefa derekán Szűz Mária képe függött, és a Mi Asszonyunk szeme szelíden és bánatosan tapadt azokra, akik a vadgesztenyefát fölkeresték.
A környék olyan csöndes volt, mint a mesékben szokott lenni a régi templomok környéke, és az esőverte, kopott utcai kövezeten csak néha kopogtak lépések a templom felé. A torony mutatója már régen nem jelezte az időt, és a toronyablak körül fekete csókák sétálgattak, amelyeknek távozását vagy érkezését senki sem látta.
A régi tornyok ezen rendes vendégei mozdulatlanul üldögéltek, vagy nagyon csöndesen járták körül a kőpárkányt, hogy aztán eltűnjenek a toronyablakban.
Máshol a falban egy ágyúgolyó kiálló fele látszott, és nem messzire az ágyúgolyótól egy töredezett márványlap jelezte egy régi főúri család temetkezési helyét. Ugyancsak régi, alázatos budai polgárok és polgárasszonyok pihennek a küszöb alatt, és a szegények térdei itt mély lyukakat koptattak a négyszögletes kövekbe.
Ah, de benn a templom, az ódon kis templom belseje volt csak igazán arra való, hogy áhítatos szívek benne az ég felé emelkedjenek! Szúette padokban főkötős budai asszonyságok üldögéltek, akik még nem felejtették el az utat a régi templomhoz, és a férfiak, akik a padok hátulsó széleihez támaszkodtak, olyan különös és furcsa, régmúlt divat szerint399 öltözködtek, hogy az „Arany kalapács”, először körültekintve e helyen, önmagát tartotta a legutolsó divat szerint öltözött úriembernek! Olyan öreg kabáthátak látszottak a padokból, olyan öreg csizmák és csatos félcipők csoszogtak végig a templom hajóján, hogy az ember önkéntelenül azt hitte, hogy azok keltek föl a délutáni vecsernyéhez, akik sok száz esztendő óta pihennek a négyszögletes kövek alatt.
Az öregemberek temploma volt ez a hely, ahová a pókhálós és magas ablakokból olyan gyéren szűrődött be a napsugár, mintha odakünn maga a nap is megöregedett volna, és sugarai fogytán volnának, mint az öregember szava. De azért az öreg nap nem felejtette el a köteles udvariasságot. Lanyha, őszies fényéből csupán a padsoroknak juttatott, ahol fekete csipkekendők alatt, öreg viklerek közül az asszonyok gyér és ezüstfehér hajszálai kandikálnak ki, míg a háttérben álló férfiaknak csupán fehér bajuszuk és szakálluk látszott, amely csendesen mozgott az imádság mormolása közben.
És a sóhajtások, amelyek ebben a régi templomban hallatszottak!
Más templomok levegőjében is ott boronganak azok a sóhajok, amelyek a szívek mélységes fenekéről jönnek, de itt egy nagy sóhajtásban folyt össze valamennyinek az imádsága. És ez a nagy sóhajtás nem a jelenlévők számára kopogtatott kegyelmességért a legmagasabb trónusnál, hanem másokért, a távollevőkért, unokákért vagy gyermekekért. Az öregemberek már ritkán imádkoznak magukért, hisz ők nemsokára úgyis útra kelnek innen. De a kis unokák – játékos, jókedvű gyermekhad, amely gondtalan kedvvel dobálja labdáját vagy űzi csigáját –, ők itt maradnak, és szükségük lesz arra, hogy a legnagyobb Úr el ne hagyja őket. Az imádságok az Ég felé repülve az ódon templomocskából, bizonnyal meghallgatásra találnak odafönn, hisz jámbor öregemberek adresszálták ezen imákat.
És a nyáj pásztora vajon ki lenne más, mint egy öregember, aki Isten szolgálatában eltöltvén egy hosszú életet, szinte átszellemült arccal hajt térdet oltára előtt, miközben ezüstszínű fejét, halavány arcát a bárányfelhők fényességéhez hasonló világosság fonja körül.
Jövel, szent pillanat, midőn a földön járó ember lelke Isten közelébe jut, és a szenvedélyek, rosszaságok mint rozsdás salak hullanak ki a szívből, és Hozzá járulnak. Az orgona megszólal egy öregember ujjai alatt, és az öreg szívek boldogan dobognak az áhítatban. Akiknek már semmijük sincs a földön, azoknak elküldi az Ég az ő legdrágább kincsét: az áhítatot.400
A fekete szentképek a falakon szinte megvilágosodni látszanak, és egy öregasszony csendesen sírdogál a hátulsó padsorban. Míg legisleghátul, az orgona oszlopa alatt „vigyázz” állásban egy merev, öreges úr, aki fekete keménykalapját olyanformán tartja jobb kezében, mintha az katonai csákó volna.
Máriának ezen régi hajlékát látogatta legsűrűbben Veronika a Madame társaságában, és az „Arany kalapács” sokszor könnyekig meghatódott a szép leány igaz áhítatán, midőn egyenesen állott a templom hátterében.
– Hogy az öreg Kümmel ezt nem láthatja! – mormogta magában, és mert ilyenkor hosszadalmasabban tudott beszélni, még azt is hozzáfűzte: – Az öregnek bizonyára jó ellátása van a másvilágon, hisz Veronika imádkozik érte.
Most már csak arra kellett vigyáznia az „Arany kalapács”-nak, hogy néhány perccel előbb hagyja el a templomocskát, mint a mise bevégződik. Ugyanezért az idő folyamán bizonyos barátságot kötött egy térdnadrágos, harisnyás és félcipős öregúrral, aki széles talpú botjára támaszkodva, jobb lábát egy kissé előrevetve ugyancsak a templom végében szokott tartózkodni. Az öregúrnak mindig gondosan meg volt beretválva az arca, és a magas inggallérja is kifogástalan tisztaságú volt. Különben igen önérzetes és magával megelégedett öregúr volt, ez, aki a kapitány vélekedése szerint legalábbis kapus lehetett hajdanában valamely nagyúri háznál, de az is lehetséges, hogy komornyik volt egykor, és csak azért hagyta el a helyét, mert gazdája meghalt. Csak később derült ki, hogy az önérzetes öregúr udvari szolga volt, aki azért maradt magyar földön, mert az unokája Budán ment férjhez. És most már csak az volt a foglalkozása, hogy abban a korcsmában, fönn a várban, a rendre felügyeljen, ahová az udvari inasok szoktak járni, ha a fölséges úr Budán lakott. Ott üldögélt egész nap, és várta az időt, amikor kartársai megjönnek friss hírekkel és bécsi történetekkel.
Ez az öregúr méltányolta az „Arany kalapács”-ban az egykori katonatisztet, és sohasem mulasztotta fejmozdulattal figyelmeztetni, hogy a mise vége felé közeledik. Ezt is olyanformán cselekedte, mintha egyenesen tőle függne az, hogy a mise befejezést nyer.
A kapitány ilyenkor csendesen kisurrant az ódon templomból, és a templom udvarán arra az oldalra fordult, ahol senki sem szokott járni, így vigyázott arra, hogy a hölgyek távozásukkor valahogy meg ne pillantsanak,401 de addig is merő óvatosságból egy régi latin felírást olvasgatott a templom falán, amelyből egy szót sem értett.
A hazamenetelnél aztán éppen olyan nyaktörő rejtőzködést, lábujjhegyen való lépéseket produkált az egyes utcasarkoknál, fordulóknál és nyitott kapuknál, mint a jövetelnél. Sohasem olvasta ugyan Cooper Fenimore indiánustörténeteit, de a ravasz rejtőzködésben felvehette volna a versenyt Bőrharisnyával. Csupán az hűtötte le egy kissé örömét, hogy a „Vadember”-hez érkezve, a hölgyek megállottak a kapuban, és a Madame hátrafordulva, kedélyesen intett a kapitánynak, aki későn akart már elrejtőzni valamely fal kiszögellésénél.
– Jöjjön már, kapitány úr – kiáltotta a Madame –, meg akarjuk önnek köszönni kíséretét, és Veronika megengedi, hogy velünk ebédelhessen.
Az „Arany kalapács” szégyenkezve közeledett, és a kemény, fekete kalappal olyanformán próbált köszönni, mintha hosszú idő után most látná viszont a hölgyeket.
De nemegyszer megtörtént, hogy az „Arany kalapács”-nak a vigyázatban segítségére volt Szentlőriczi honvéd is. Az öreg honvéd természetesen a másik oldalon ballagott mankójával, és mert gyönge volt már a szeme, a veszedelmes utcasarkokról, fordulókról, ahonnan a hölgyek észrevehetnék őreiket, csupán úgy vett tudomást, hogy a kapitány az utca túlsó oldaláról jelt adott neki. Néha egy halk fütty, máskor a tenyerek összecsattintása figyelmeztette Szentlőrinczit arra, hogy veszedelem mutatkozik, amire az öreg egyetlen lépéssel a fal mellett termett, és hátát a falnak vetve mozdulatlanul megállott, amíg az „Arany kalapács” a túlsó oldalról jelt nem adott a tovább vonulásra.
És ilyenformán megtörtént az, hogy a Madame, miután az esernyője emelgetésével már előcsalogatta a kapitányt valamely kapumélyedésből, ahová zavarába bemenekült, intézkedett oly irányban is, hogy az utca másik oldaláról előbukkanjon az öreg honvéd bozontos, hófehér feje, barna atillája és kék sapkája. Ezt pedig olyanformán lehetett elérni, hogy néhány pillanatig föltartóztatták Bükkfalvit a „Vadember” kapuja előtt, és mindenféle kérdéseket adott föl neki a Madame, amelyre a jó kapitány annál kevésbé tudott választ adni, mert a két kezével volt elfoglalva, amelyekkel a háta mögött rejtélyesen integetett valakinek. A kézintések azt akarták kifejezni, hogy a világért se hagyja el leshelyét Szentlőrinczi, de az öreg honvéd nem láthatta a mozdulatokat, csak akkor, midőn bozontos, fehér fejét előbuktatta a kapumélyedésből. Akkorára pedig az éles szemű Madame is észrevette, és gyorsan rákiáltott:402
– Az öreg honvéd bácsit is szívesen látjuk a mai, vasárnapi ebédre!
Vasárnaponkint tehát az ebédnél rendesen társasága volt Veronikának. Bükkfalvi kapitány szertartásosan foglalta el helyét a karosszékben, és Szentlőrinczi is csak akkor hiányzott, ha sehogy se lehetett előcsalogatni a kapumélyedés alól. De akár ott voltak mind a ketten, akár csak Bükkfalvi egyedül, a társalgás mindig kimért és ünnepélyes volt. Annál könnyebben történhetett ez, miután az öreg Szentlőrinczi még egyetlenegyszer sem nyitotta föl a száját, a kapitányról pedig mindnyájan tudjuk, hogy csak akkor volt beszédes kedvében, ha egyedül volt.
Az asztalfőn a Madame üldögélt, és határozottan boldog volt, ha egy-egy jól sikerült grimaszt vághatott úgy, hogy senki sem vette észre. Bükkfalvi komolyan és felelősségteljesen evett a fölhordott ételekből, míg az öreg honvéd arra gondolt, hogy mennyivel jobb otthon, a föld alatti házikóban, ahol ingujjban ülhet a kiskutyák és macskák között.
Veronika olyan derűsen és megelégedetten üldögélt helyén, mintha a világ legmulatságosabb társasága lenne körülötte. A világot eddig csak a Sacré Coeur ablakából ismerte, valamint azokból a regényekből, amelyeket Madame-mal együtt olvasgatott. Körülbelül azt kellett ilyenformán hinnie, hogy a kapitány, Bükkfalvi Tamás a legtökéletesebb, legelső férfi a világon, és ha még vannak is rajta kívül más férfiak, azok csak olyanok lehetnek, mint Szentlőrinczi, az öreg, negyvennyolcas honvéd. Csupa negyvennyolcas honvédek járnak odakünn a világban, amerre a villamos megy Pest felé. És a többiek – térdnadrágos lovagok vagy szelíd falusi iskolamesterek, akiknek enyhe szerelmeiről és egyéb ügyes-bajos dolgairól a regényekből értesült – tulajdonképpen nem is léteznek máshol, mint csupán a regényekben.
És azon a vasárnapon, mikor Szentlőrinczi bácsi végre eltökélte magát, hogy a száját az elhunyt Kümmel Sámuel hajlékában szólásra nyissa, azt kérdezvén, hogy az ajtón kilépő öreg inast nem Fridolinnak hívják-e szintén, mint egyik régi inasát a háznak, Veronika élénken fölfigyelt, és csodálkozva kérdezte, hogy miért hívnák Györgyöt Fridolinnak.
– Mert olyan Fridolin-képe van – felelte sunyítva az öreg honvéd, és nyomban eltemetkezett bozontos szakállába.
Veronika olyan csengőén és hosszadalmasan nevetett Szentlőrinczi bácsi mondásán, hogy az öregember maga is elhitte, hogy valami rendkívülit mondott, és egy percre visszatérve szakállából, megismételte:
– Igen, Fridolin-képe van!
Veronika nevetésére, mintha megmozdulni látszott volna valami az403 ódon, nagy ebédlőben, ahol az ónémet almárium környékén mozdulatlanul és ünnepélyesen húzódtak meg a régi bútorok, amelyek nevetést itt sohasem hallottak. Egy női arckép a Biedermeyer-korból, halavány aranyráma közül, mintha előrehajolt volna egy pillanatra, és a néma, kék szemek csodálkozni és örvendezni látszottak. Sőt még egy érdemrendes, frakkos és beretvált arcú férfi is a szemközti falon, akiben Kümmel Sámuelt még Szentlőrinczi bácsi se merte teljes bizonyossággal felismerni, még ő is bátorítóan és helyeslően nézett alá koszperdje mellől. Az ebédlőasztalon álló virágok felemelni látszottak fejüket, és a tányérok s evőeszközök, amelyek eddig óvakodtak megszólalni, csevegni kezdtek egymással. Az elámult kapitány ezüstvillája sürgősen közölte a majolika tányérral, hogy a házban valaki vidáman nevetett, és ismét nevetett.
Csak Szentlőrinczi húzódott össze nagy szakállában, és gyorsan pislogott két szemével, mert még nem tudta, hogy Bükkfalvi kapitány milyen megítélésben részesíti a nevetést gerjesztő megszólalást.
Bükkfalvi kapitány az első pillanatban nem is készülődött máshoz, mint egy szigorú és helytelenítő fejrázáshoz, de ez nem sikerült egészen. Csak úgy szelíden lóbálta meg merev fejét jobbra és balra, majd ebből a mozdulatból sem lett egyéb, mint tréfás csodálkozásnak jelzése az öreg honvéd megszólamlása fölött.
A következő vasárnapi ebéden az öreg almárium és társai már szinte várakozó álláspontra helyezkedtek, midőn György inas járkálni kezdett körülöttük az asztal felterítésére. Vajon mi lesz máma? milyen lesz a folytatás? Hisz itt kezdenek a legérdekesebb dolgok történni! Szentlőrinczi bácsi ismét előveszi-e humortarsolyát, és belőle pazar kézzel osztogat? Az öreg bútorokat és közöttük Madame-ot és Veronikát az a sajnálatos meglepetés érte, hogy az öreg honvéd ezen a vasárnapon elmaradt az ebédtől. Talán maga is megsokallta eddigi szereplését, vagy talán Zsuzsi néni adott ebédet ezen a napon a föld alatti házikóban? elég az hozzá, hogy csupán Bükkfalvi kapitány jelent meg a vasárnapi vendégek közül, és miután hosszabb ideig üldögélt a megszokott módon, a mákos tésztánál kinyújtotta kezét a régi, pókhálós palack után, amely ez ideig csupán asztaldísz volt a vasárnapi ebédeknél, és a pohárba néhány cseppet öntött a tündöklő óborból. Majd fölemelte a poharat, és a következőket mondotta:
– Az öreg Kümmel úr emlékezetére!
Fölhajtotta a pohár tartalmát, és így folytatta:404
– Az unoka egészségére!
Olyan szertartásos komolysággal mondta mindezeket az „Arany kalapács”, hogy a Madame minden erőfeszítése dacára kénytelen volt egy bizonyos grimaszt csinálni arcával, amely grimasz azt jelképezte, hogy a kapitány pohárköszöntője nagyon korcsmai ízű és közönséges dolog volt. De Veronika, akit váratlanul ért a kapitány fölszólamlása, nem haragudott meg a Bükkfalvi szavaiért, sőt szerényen és vidáman bólintott fejével:
– Az Isten éltesse önt is, Bükkfalvi bácsi!
A kapitány mély meghatottsággal nézett maga elé, és otthon, midőn a régi óralapon a színes francia kastélyt mézegette ismét, mint már oly sokszor, a következő beszédet tartotta:
– Az eddigi nevelési módszert elhibázottnak vélem Veronika kisasszonnyal szemben. Vidámság szükségeltetik egy fiatal hölgy életébe. Ezentúl vidámak leszünk.
És már másnap gyakorolta magát a nevetésben. Hahotázott olyanformán, mintha a kanyargós utcácskában a legrégibb kapuzárat nyitogatnák egy rozsdás kulccsal.
A budai nyári színkörben vagyunk, és a színpadról a Rip van Winkle melódiái hangzanak.
A Lizbet rózsaszín tarlatánszoknyája végigsuhan az ócska kulisszák előtt, és a bűbájos, régi muzsika elandalítja a fiatal és öreg lelkeket.
A szomszéd krisztinavárosi templomban már elharangozták a nyolc órát, és a csodaszép operett a második fölvonáshoz ér. Rip a barlangban találkozik a szellemekkel, és már kinyújtotta kezét az álomhozó ital után.
Aludj, Rip, aludj,
Csöndesen aludj…
Csöndesen aludj…
Ezt fújták a fehér szakállú kóristák, és a második páholyban egy barna, fiatal leány kerekre nyitott szemmel, gyöngén kipirult arccal nézett a színpadra, és halkan azt súgta a mellette ülő Madame-nak:
– Gyönyörű dolog a színpad, Madame.
A Madame, bár ő maga is mélyen meg volt rendülve a színpadi est varázsától, szokásos grimaszai egyikét rejtette legyezője mögé, és közömbös hangon jegyezte meg:405
– Persze más ez itt, mint a Sacré Coeur-beli színház. De én láttam Bécsben a Ring-színházat. Az volt ám csodálatos.
A társalgás lehető leghalkabban folyt le a páholy előterében, de beszélhettek volna még suttogóbban is, a páholy hátterében mereven ülő, fényes fekete kabátú, egyenes bajuszú öregúr akkor is nyomban megmozdult volna, hogy aggodalmasan megkérdezze:
– Nem tetszik talán az előadás? – kérdezte némi szemrehányással.
– Gyönyörű! – felelt röviden Veronika, mert hiszen, mint eltalálhattuk, ő volt a pompás leányka, aki egyszerű rózsaszínű ruhácskájában, amely még utolsó vizsgájára készült, kipirulva, és a lámpások fényétől, kandi tekintetektől megzavarodva, a színjátéktól felhevülve ült a páholy első részében.
– Én is meg vagyok elégedve választásával – felelt kegyesen a Madame. – A színdarab jó, és nem ártalmas.
– Miről beszélgetnek tehát mindig? – mormogta a kapitány, aki a legnagyobb figyelemmel hallgatta az előadást. A sikerültebb melódiáknál helyeslően bólintott fejével, míg azoknál a daloknál, amelyekben a szerelemről volt szó, lesütötte a szemét, mintha gyámleánya előtt szégyenkezett volna a színészek helyett. Ilyenkor kemény, fekete kalapját türelmetlenül kopogtatta a mutatóujja körmével, mintha a csekélyke zajjal akarta volna ellensúlyozni a színpadon történteket. Sőt, midőn a színpadon felhangzott a két gyermek bátortalan dalocskája:
Szeretni már mi jól tudunk,
S ezért vagyunk mi boldogok…
S ezért vagyunk mi boldogok…
Bükkfalvi Tamás hirtelen leejtette a kemény, fekete kalapot térdéről, s a kalap végiggurult a páholy deszkáin. Ezzel sikerült azt elérnie, hogy Veronika egy pillanatra hátrafordította kipirult arcát, és a kapitány fölhasználva az alkalmat, helytelenítően intett fejével.
De mindezek a dolgok korántsem izgatták föl annyira a kapitány kedélyét, mint az az időköz, amely az első felvonást a másodiktól elválasztja.
Az „Arany kalapács” egyszer csak azt vette észre, hogy a nézőtérről kíváncsi fejek fordulnak a második számú páholy felé, amíg a zenekar egy ódon valcert játszott. A kapitány azt képzelte, hogy az egész nézőtér őket nézi; illetőleg Veronikát nézik a kíváncsi szemek, és a fekete látcsövek, mint megannyi ágyúcsövek merednek a páholy felé. Az „Arany kalapács” nyomban talpra állott a páholy hátterében, és végig406 begombolta a kabátját, mintha valamire készülődött volna. A karját összefonta mellén, és harciasán nézett farkasszemet a fekete gukkerekkel. Külön-külön valamennyi látcsővel kihívó pillantást váltott, és a legnagyobb kedve lett volna harsány szóval párviadalra szólítani föl az egész nézőteret.
Kár, hogy nincs itt Szentlőrinczi – gondolta magában –, mert akkor az ő gondjaira bízhatnám a hölgyeket, amíg azt a hirtelenszőke fiatalembert megbúboznám.
Szentlőrinczi hiányában tehát meg kellett elégednie azzal, hogy a hirtelenszőkére addig meresztette a tekintetét, amíg az lassan-lassan az emelettel egy vonalba emelte a szemét. De a kapitány még ezután sem nyugodott meg, mert mihamar észrevette, hogy a hirtelenszőke csupán cselfogásból mozdította el a tekintetét, és visszatér szemével a földszinti páholyra. Bükkfalvi minden visszatérő kísérletnél hirtelen egy lépést tett előre, sőt már az öklével készült fenyegetőzni, amikor a színpadi csengettyű a felvonás kezdetét jelentette, és a kapitány verejtékező homlokát megtörülve, kimerülten ült vissza helyére.
– Szemtelen fráter! – dörmögte magában, mire Madame furcsa grimaszt vágott a kivörösödött kapitány felé.
De az igazi még ezután következett.
A földszintről egyszerre valaki köszöngetni kezdett a páholyban ülők felé, és a kapitány csaknem elsüllyedt meglepetésében, amikor a fekete szakállú úriemberben Felicián Miklóst ismerte föl. A fekete szakállú estélyi öltözetben volt, és fehér inge úgy ragyogott a hétköznapi ruházatú nézők tömege között, mintha az egyetlen fehér inget Felicián viselte volna egész Budán. A szokásos, gunyoros mosoly helyett most mély tisztelettel nézett a kapitányra, és olyan szertartásos alázattal bókolt, hogy a kapitány haragudni sem tudott többé a vakmerőség fölött, hogy neki a színházban köszönnek. Majd önkéntelenül viszonozta a Felicián köszöntését, és ez végzetes könnyelműség volt.
– Kinek köszönt, kapitány úr? – kérdezte ebben a percben Veronika gyermekes kíváncsisággal.
Bükkfalvinak még annyi ideje sem maradt, hogy valami ártatlan hazugságot kitaláljon, amikor a Madame élénken közbeszólott:
– Annak a fekete szakállú, csinos úriembernek köszönt vissza a kapitány. Nem is hinné az ember, hogy „Arany kalapács”-nak arisztokrata ismerősei is vannak. Mert ha nem csalódom, az az úriember a felső tízezerhez tartozik.407 Bükkfalvi elkeseredve hallgatta a Madame gyors, pergő szavait, és megharagudva a kísérő grimaszokon, epésen felelt:
– Korántsem, Madame. Éles szemei ezúttal megcsalták. Az az úr egy peres, mégpedig éppen a mi peresünk. Ez a bizonyos Felicián pörli Veronikát a batyiházi birtokáért.
– Érdekes! – mondta a Madame, nyilván csak abból a szempontból, hogy dühbe hozza a kapitányt, ami sikerült is neki.
– Nem tudom, hogy miért érdekes – dohogta az „Arany kalapács”, és Felicián Miklóst őszintén a pokolba kívánta, midőn néhány perc múlva észrevette, hogy Veronika lopva egy kandi pillantást vet arrafelé, ahol a fehér plasztronos úriember üldögélt, és láthatólag nagyon komolyan figyelte az előadást. A kapitány nyugtalankodva izegni-mozogni kezdett a helyén, s a fekete keménykalapon oly kopogást vitt véghez mutatóujjaval, hogy a derék, öreg jószágot komoly veszedelem fenyegette.
Szerencsére az előadás már vége felé közeledett, és a mélabús befejezés váratlanul könnyekre indította a Madame-ot, mire természetesen megfeledkezett az egész világról és a világban Feliciánról. A kapitány is már eldöntötte magában, hogy a megváltozott életmódozati irány túlságosan vidámnak és mozgalmasnak mutatkozik ahhoz, hogy hosszú-hosszú ideig folytatni lehessen, mert Veronika ahelyett, hogy unatkozott volna a színházban, nevetni, pirulni és érdeklődni merészelt.
– Nem, nem – dohogta Bükkfalvi –, így nem lesz jó a dolog. Sehogy se lesz jó.
S a hölgyekre felsegítvén kabátjaikat, megindult velük a csillagos, tavaszi éjszakában. A hold fél szarva rejtelmesen bujdosott a bárányfelhők és régi toronytetők között. A hegyekről enyhe szél fújdogált, és a csillagok olyan élénken nézegettek alá magas állomásukról, mint megannyi tüzes szemek. (A kapitány vigyázott is arra, hogy vajon Veronika nem néz-e a csillagokra? Nem nézett egyszer sem, csak a vörös holdtól látszott egy kissé megijedni, amely olyan váratlanul bukkant föl előttük egy kis sötétes utcácska mélyében, mintha egész este ezen a helyen lesett volna reájuk.)
Veronika a Madame karjába kapaszkodott, és az imént hallott és még fülükbe csengő muzsika dallamaira lépegetett; csupán a kapitány ment komolyan és gyertyaegyenesen a kopogó köveken. Egy csöndes utcácskában a Madame halkan dúdolt néhány ütemet, és boldogan fölsóhajtott:408
– Be szép is volt egykor a Ring-színházban!
Amikor útjuknak körülbelül már a felét megjárták, egy utcakanyarulatnál a kapitánynak úgy rémlett, mintha egyenletes lépések kopognának a nyomukban. Fölemelte a fejét, mint egy veszedelmet érző paripa, és a tenyerét a füléhez emelte. A lépések valóban ott kopogtak a régi házak alatt a homályba borult kövezeten, és a kapitány nagyon elégedetlenül csóválta a fejét azon, hogy most hirtelen vissza nem fordulhat, és szeme közé nem nézhet az éjjeli járókelőnek. De képzeletben látta magát határozott és kemény lépésekkel visszafelé haladni az utcán, és még odahaza, a fogason függő régi kardjának a zörgését is hallotta az utcaköveken.
Harcias ábrándjaiból Veronika kérdése térítette magához.
– Én nem tudom, hogy miféle pöröm is van nekem, Madame. Kérdezzük meg talán a kapitány urat.
Bükkfalvi gyanakodva nézett a csillagokra.
– Miféle pörünk van, Veronika? Hm, hát egy pörünk van, amelyben – sajnos – még nem történt meg a döntő lépés.
Majd éles hangon folytatta:
– Különben is csodálkozom… ügyvéd úron. Csodálkozom…
– Az ügyvéd úr megtette kötelességét – szólt közbe élénken a Madame, és bizonyára megfelelő arcfintorgatással kísérte szavait. – Csakhogy önök… ügyvéd úrral együtt elfelejtik, hogy mi nem vagyunk jogászok, sem törvényszéki bírók. Az ügyvéd úr néhányszor olyanformán magyarázta el nekem a pörünk anyagát, mintha én vagy Veronika legalábbis nyugalmazott kúriai bírák volnánk.
A kapitány hümmögve csóválta a fejét, és magában azt gondolta, hogy a Madame igen sokat tud beszélni.
– Hát mi is legyen az a pör, kapitány úr? – folytatta a kérdezősködést Veronika.
Bükkfalvi mielőtt felelni kezdett volna, előzőleg néhány rosszakaratú megjegyzést tett gondolatban a budai Színkörre, a Rip van Winklére és annak szerzőire, valamint természetesen Felicián Miklósra, aki éppen a mai estén búvott ki az „Arany Medve” ócska szobáiból.
A fekete keménykalapot levette a fejéről, és a tekintetét a kalapra függesztette, miközben a kalap karimáját ujjával körös-körül nyomogatta:
– Ez egy régi pör a batyiházi puszta miatt. A boldogult Kümmel úr még az ötvenes években megvette Batyiházát a megszorult tulajdonostól, mégpedig nevetségesen olcsó áron. Ezért folyik most a pör. Mondom, csodálkozom… az ügyvéd úron. Másféle embernek tartottam.409
A fekete keménykalapot határozott, gyors mozdulattal a fejére helyezte:
– Remélem, most már tudnak mindent.
A Madame válasz helyett kuncogva nevetett. Micsoda grimasz kísérte ezt a nevetést! Veronika pedig a fejét csóválta:
– Igazán nem értem, miért pörösködnek az emberek! Szegény nagyatyám a világon a legjobb ember volt, de úgy látszik, néki is volt gyöngesége. Ha tőlem függene, nyomban beszüntetném az egész pörösködést.
A kapitány ebben a pillanatban megállott a helyén, és a következő rejtélyes nyilatkozatot tette:
– Én nem vagyok mai ember, én már sok mindent nem vagyok képes megtanulni az új módi világból. Nem fogok megtanulni például sohasem telefonozni. És már más egyebet sem fogok megtanulni…
A hölgyek nem kérdezősködtek e rejtélyes telefonozás értelme felől, a közelben feltűnt György százgalléros, régi köpenyege és olajlámpása, amint úrnője elé jött. A régi mécses, a fantasztikus köpenyeg olyan formára alakították az öreg szolgát, mintha egy kétszáz esztendős ember jött volna e csöndes estén a néma sikátorból.
– György! – kiáltotta Madame. – Világítson a lámpással.
Az öreg szolga megfordult, és előreballagott, a kapitány pedig a hátvédet alkotta. Itt senki által sem figyelve, folyton a fejét rázogatta, miközben levette kalapját. És mikor észrevette, hogy Veronika hosszú pillantást vet a magasan ragyogó csillagokra, a kalapot is megrázta kezében.
A „Vadember”-hez érve szertartásosan elbúcsúzott a hölgyektől, de még korántsem ment haza a hívogató „Arany kalapács”-ba. Sötéten és nyílt jellemével sehogyan sem összeférhető alattomossággal húzódott meg egy kapu mélyében. Nem sokáig kellett várakoznia.
A kopogó lépések, amelyekre közben mindig eléggé figyelt, valóban közeledtek, és csakhamar elhaladt az utcácskában rövid, tavaszi felöltőjében Felicián Miklós, miközben hosszadalmasan nézett a „Vadember” ablakaira. Odafönt a csipkefüggönyök mögött éppen világosság keletkezett, és egy kicsiny, fehér kéz meghúzta a függöny zsinórját.
A kapitány megrendülve állott helyén még akkor is, midőn a lépések már régen elhangzottak a messziségben, és ha nem járt volna olyan későre az idő, nyomban Szentlőrinczi bácsihoz sietett volna fölfedezése hírével. Így csak ennyit mondott magában:
– Készen a fegyverekkel!410
