HETEDIK FEJEZET • Szüret a Sas-hegyen
HETEDIK FEJEZET • Szüret a Sas-hegyen
A Kümmel-vagyon egyik jelentős része a Sas-hegyi szőlőkert volt, amely olyan pompás borokat termett, hogy messze földön híre volt. S midőn eljött az ősz ebben az esztendőben, és a pókfonás a hegyek közül beúszott a szél szárnyán a budai utcácskába, a „Vadember”-ben fölmerült az eszme, hogy bizonyos ünnepséggel tartják meg az idei szüretet. Hogy ki vetette föl az eszmét, azt most már bajos volna kinyomozni, csak annyi bizonyos, hogy az ötlet a „Vadember”-ben és környékén általános helyesléssel találkozott. A szüret valami olyan régimódi mulatság, amit éppen úgy kell kultiválni a múlt idők ideáljaihoz ragaszkodó, komoly embereknek, mint akár a csizmahúzót vagy a vatermördert. A szüret még nem is színházi előadás, de még csak jánoshegyi séta sem. A szüret olyan ünnepély, mint a szilveszteri est vagy a Sámuel napja. Ha már418 Pesten és Budán csupán a korcsmárosok szüretelnek a pincéikben, legalább az a néhány ember tartsa meg a budai szüretet a maga régi formájában, akik még látták azt, hogy hogyan taposták a bort a Sas-hegyen. És hadd elevenedjen meg a múlt, egy napra legalább.
S a kapitány – bár az első percben gyanakodva forgatta meg elméjében a szüreti eszmét – nem tudott semmi kifogást emelni a dolog ellen, míg Szentlőrinczi bácsi valóságos gyermeki örömet mutatott nagy, szürke szakállával a közeledő szüretért.
– Harminc esztendeje nem szüreteltem – mondotta az öreg, s lábaival olyan veszedelmes mozdulatokat csinált, amely mozdulatokat némi jóakarattal tánclépésnek is lehetett volna nevezni.
Ezen a vasárnapi ebéden ügyvéd úr is részt vett, mint mindig azóta, mióta Felicián Miklóst az „Arany kalapács” nagy szívszorongások között először bevezette a házba.
– Látni akarok mindent – jelentette ki hivatalos szigorral az öreg mutatóujj, és a szemüveg nagyot villant.
Egyelőre azonban semmit sem lehetett látni, bár ügyvéd úr még az asztal alá is nézett, hogy valamit láthasson, nem beszélve arról, hogy vasárnaponkint keresztül-kasul járt a házban.
Az élénk Madame egy jól titkolt grimasz kíséretében meg is kérdezte egyszer:
– Ugyan mit jár-kel úgy a tekintetes úr, mint valami házmester?
– Hah! – kiáltott föl ügyvéd úr, de a többit csak magában gondolta: „Megijedtek”!
De látni – mint mondám – semmit sem lehetett a „Vadember”-ben, bár Felicián Miklós már egy vasárnapi ebéden is részt vett, és ügyvéd úr nagy csodálkozására nem az ujjával ette a húst, amely körülmény nagyon elszomorító hatást gyakorolt az „Angeló” cukrászdában, ahol ezen a délután a tanácstagok megbeszélésre összegyülekeztek.
– Pedig biztosra vettem egy jó darab neveletlenséget a frátertől – vélekedett az öreg ügyvéd. – Társadalmi manírt nem szokás tanulni az „Arany Medvé”-ben.
A fekete szakállú fiatalember még a Madame-nak is olyan hódolattal csókolta meg a kezét, mintha az egy vérbeli hercegnő lenne, Veronikára pedig alig merte emelni a szemét.
A dárdaszerű mutatóujj miután megcsinálta a babonás kört az asztal fölött, így vélekedett azon a délutánon:
– Modora emlékeztet egy száműzött lengyel hercegére, aki az ötvenes419 években a budai „Három golyó” kávéházba járt biliárdozni. De a hercegről is kiderült, utólag, hogy semmi egyéb, mint közönséges lengyel, mert valamennyi ismerősét megpumpolta. Csak azt a napot várom, mikor fog hozzánk kölcsönért folyamodni a fráter.
Szentlőrinczi bácsi ijedten tiltakozott:
– Én nem adhatok a nyugdíjamból.
– Magam se vagyok a leggazdagabb ember – ábrándozott Bükkfalvi Tamás –, de minden megtakarított pénzecskémet odaadnám…
És olyan vérszomjasán nézett körül az „Angeló”-ban, hogy az asztalnál ülő öregúr körülbelül ötven év óta ezzel az új mondattal gyarapította eddigi mondanivalóját:
– Miért haragszik a kapitány, Signor? – kérdezte Angelótól, és a kis öreg cukrász ijedten és csodálkozva úgy nézett a kapitányra, ötvenesztendős vendégére, mintha legalábbis a régi jégszekrény szólalt volna meg váratlanul.
– Egy signoretta miatt dúl-fúl az „Arany kalapács” már hosszú idő óta – súgta a jégszekrény fülébe, és ezen a délutánon többé be sem mert lépni a helyiségbe, míg a kapitány ott tartózkodott.
Tehát a szüreti ünnepség elhatároztatott, és a Madame valósággal felhevülten, de az ügy fontosságához mért komolysággal vett elő egy darab papirost és ceruzát.
– Lássuk a meghívandókat – kiáltotta, és a ceruza hegyét szájához vette.
Erre már a kapitány nem állta meg a mormogást:
– Itt vagyunk mindnyájan, akik az ünnepélyen részt veszünk.
– És Felicián úr? – kérdezte élénken a Madame.
Az „Arany kalapács” olyan csodálkozó arcot vágott, mintha sohasem hallotta volna ezt a nevet, míg Szentlőrinczi bácsi méltatlankodva borzolta föl a szakállát.
Ügyvéd úr gúnyos mosollyal nézett az asztal alá, mintha annak a bizonyos Feliciánnak ott kellene rejtőzködnie, mire Veronika csöndesen megszólalt:
– Természetesen, őt is meghívjuk.
Bükkfalvi nagyot sóhajtott, és Madame fürgén írta fel a papírlapra a Felicián nevét, nem mulasztván el egy huncutkodó grimaszt vágni a kapitányra.
Szentlőrinczi bácsi lehajtotta nagy, szakállas fejét, míg az ügyvéd vállat vont.
– Utóvégre eljöhet… eljöhet – dörmögte.420
A szőlőszemek megduzzadtak, és a hegy fölött a pókfonál úszott. A hegyek között mélységes mély csöndben üldögélt az ősz, mintha csupán arra hallgatózna, amit a vén borház előtt a három öregember beszél egymással.
Habár azok semmit sem beszélnek, mert hiszen örökké még ők sem beszélhetnek, de a szemük nyitva volt, és igen jól látták, hogy a pirosló szőlőlevelek között elgondolkozó, merengő arccal áll Veronika, és szép arcán valamely könnyű bánat felhője borong. A barna szemek hosszú és csöndes tekintettel tapadtak a hegyek fölé, s szürke ruhácskáját körülölelték a pirosló szőlőlevelek.
Bükkfalvi még a fejét is lehajtotta leskelődésében, és az ügyvéd mutatóujja mereven emelkedett a levegőbe.
Egy pillanat múlva eltűnt Veronika alakja a levelek mögött, és az „Arany kalapács” nagyot sóhajtott:
– Baj van!
A rövidlátó Szentlőrinczi bácsi az asztalon álló pohárhoz nyúlt:
– Mindig csak bajról beszélünk. Szüretkor vigadni szokás. Régente ilyenkor tánc volt, és a cigányok muzsikáltak.
De Bükkfalvi még mindig csak a fejét csóválgatta, amikor gyors és határozott lépések hangzottak föl a borház mögött, és a következő pillanatban Felicián Miklós karcsú alakja jelent meg. Vidáman és mosolyogva fogott kezet a hallgató öregemberekkel, majd szerényen jelentette:
– Ha megengedik, uraim, a cigányról én gondoskodtam. Mindjárt itt lesz a banda.
– Ez már aztán pompás! – kiáltott föl az öreg honvéd. – Nem is láttam én szüretet soha az életben cigány nélkül.
Az ügyvédi mutatóujj vigyázzállásba helyezkedett, míg a kapitány kényszeredetten vont vállat:
– A mi kedvünkön már semmiféle cigánymuzsika nem változtat.
A hegyoldalban most újra láthatóvá lett Veronika alakja a Madame társaságában, aki fejét úgy kötötte be, mint a szedőasszonyok, és egy hatalmas kötényt vett maga elé. A Madame valamit élénken magyarázott, és Veronika szelíden mosolygott. Most egyszerre megpillantotta Feliciánt, és bár a kapitány éles szemmel figyelte, mintha legalábbis az ágyúlövés röptét kísérné tekintetével, Veronika arcán csak annyi változást vett észre, hogy a kerek, szomorú arcocska gyöngén elpirult, és a következő percben, háziasszonyos szívességgel intett az új vendég felé kezével.421
– Isten hozta! – kiáltotta. – Parancsol egy kis szőlőt?
Felicián levette szürke kalapját, és ünnepélyesen meghajolt. Veronika egy szép fürt szőlőt csippentett le a tőkéről, és ujjai között meghimbálta.
– Jöjjön érte! – mondta, és mosolyogva nézett Feliciánra.
Gyönyörű volt ebben a percben, amint fiatalságában, üdeségében ott állott az őszi napsugárban, és karját fölemelte. Mintha az egész hegy mosolygott volna, mintha a szőlő, a szilvafák és égen járó bárányfelhők gyönyörködve rezzentek volna meg, amint közöttük az egészséges, szép fiatal leányka álldogált, és az élet báját és örömét hirdette piros mosolygása.
Felicián sietve közeledett felé, amíg az öregek lesunyított fejjel maradtak ülve a présház előtt. Csupán az öreg ügyvédnek volt elég lelkiereje ahhoz, hogy végignézze, hogyan csókolja meg Felicián a Veronika kezét, és hogyan mennek mosolyogva tovább a szőlők között. A Madame pedig olyan vidáman lépkedett nyomukban, mintha az egész életében ez lett volna az első szép napja.
A hegyen a szedőleányok éneke zengett, és a dalt visszhangozták a völgyek és hegyoldalak.
Később, midőn a présház mögött felhangzott a cigánybanda muzsikája, a Madame fürgén kezdett teríteni a széles talpú asztalon, és a poharakat, tányérokat olyan vígan rakosgatta a fehér térítőre, mintha minden pohár és tányér külön örömet okozott volna neki.
– Baj van, most már baj van – dünnyögte szomorúan a kapitány, és még jobban elszomorodott azon, hogy a Madame egyetlen grimaszt sem vágott feléje az egész idő alatt.
1909
