ELŐHANG
ELŐHANG
Búcsú volt Szent Margit szigetén. Budapest csaknem valamennyi katolikus leánykája felvonult a szigeti szent királyleány tiszteletére. Itt voltak az iskolásleánykák a maguk tarkabarka ruhácskáikban, mintha egy nagyváros különös tavasza jött volna versenyezni a nagytermészet tavaszával.
Felvonultak intézetbeli rendjükkel az apácazárdák növendékei, akik talán sohasem hagyták el zárdakertjeiket, mint ezen a napon, amely Szent Margit tiszteletére van rendelve. És a zárdakertek virágocskái, ez ápolt, nemesített, gondozott palántácskák, letérdepeltek ama vadvirágok közé, amelyek Szent Margit kolostorának romfalait minden tavaszkor újra és újra felékesítik, anélkül hogy kertész kezének segítségére szorulnának.
Itt mentek el a rózsákkal szegélyezett Duna-parti sétányon, amelynek sehol Európában nem leljük párját: a katolikus leányintézetek egyforma ruházatú növendékei, mintha az egyik intézetben csupán ibolyákat, a másikban árvácskákat, a harmadikban nefelejcseket termelnének az arra hivatott kezek. Ezek a sohasem látott leánykák szinte lábujjhegyen közeledtek a kápolna felé, amelyet a szigeti kertészek testőrsége állott körül, és odabent hófehér ruhában mondja miséjét az óbudai plébános úr.7
A mai élet, a mai Budapest leánykái jöttek el Szent Margithoz, hogy mindennapi életükből, szürke tanulóságukból, drágalátos ifjúságukból feláldozzanak egy órát a királyleánynak, akinek valaha éppen olyan része volt Nagymagyarország újjáépítésében, mint akár atyjának, a tatárverte bús IV. Béla királynak. Margit királyleány a magyar női lelkeket vezette vissza az áhítatba, ahonnan a tatár csordák eltávozásra kényszerítették: Szent Margit tanítá meg újra imádkozni a magyar nőket. Míg atyja a magyar férfiakban ébreszté fel az új honalapítás, az új honfoglalás virtusait.
S itt zengedeztek a leánykák a romfalak között olyan régi magyar énekeket, hogy a hallgatónak összefacsarodott a szíve a hallásukra.
Ezen a búcsún, ahová a leánykámat kísértem együtt a többi apákkal, felfogadtam magamban, hogy egykor könyvet írok Szent Margitról.
Olyan könyvet, amilyent mindazok a fiatal lelkek elolvashatnak, akik, itt virágos lelkükkel, szinte maguk is virágokká változván, mint a testté váltott áhítat, körülillatozták, körültérdepelték Szent Margit kápolnáját.
Búcsú-fogadalmat meg kell tartani, ha lelkünkkel békességben akarunk maradni.
Így születtek meg a következő sorok.
Abban az időben, amelyben történetünket írjuk, még sokkal fiatalabb volt a szürke bundás vén nyúl, amely a margitszigeti bokroknak lakója, fiatalabbak voltak a gyémántszemű gyíkok, melyek Szent Margit8 kolostorának romfalai között laknak, hatalmasabbak voltak a fák, sűrűbbek a bokrok, regényesebb a táj azon a szigeten, amely a Duna két partja között fekszik.
Századok előtt Nyulak szigetének, manapság Szent Margit szigetének ismeri a földrajz. A vendégfogadók és nyári lakok helyén szinte átláthatatlan erdő volt.
A Duna a legszárazabb esztendőben is nedvesítette a sziget talaját, a növényzet dús volt itt, mint az őserdőben. Annak a hídszárnynak, amely a Margit-hídról napjainkban összeköti a szigetet a külvilággal, még az ideálja se toppant meg a hídépítő mérnökök agyában, mert híre-hamva se volt a Margit-hídnak. Csónakokkal jártak a szigetre azok, akiknek ott dolguk volt. A nagy nádor, aki a tizenkilencedik század elején azt a kastélyt építette a sziget közepén, amely az egykori barátkolostor falának dőlve még napjainkban is látható öles falaival, széles ablakaival, csigalépcsőjével és ódon tetőzetével – a nagy nádor csak akkor fogott az építkezésbe. A Nyulak szigete nem sokban különbözött a vadontól, amelyben a szent királyleány emléke lakott.
Jó búvóhely volt a Pest és Buda alatt elterülő sziget azoknak, akik nem szerették az emberek társaságát. De biztos tanyát nyújtott azoknak is, akiknek okuk volt kerülni az embereket. Lakott a szigeten mindkét fajtából. Meghúzódott itt olyan ember, aki a világban és a világgal csalódva, remeteségre adta szomorú fejét, és elhúzódott a bokrok közé, ha evezőcsapások közeledtek a víz felől. De füstölgött itt olyan kémény is, amely alá csak az éjszaka raktak tüzet a lakók, amikor nem látni az áruló füstöt.9
Ki tudja, ki tudhatná, mi okuk volt ezeknek az embereknek attól tartani, hogy valaki észreveszi konyhájuk füstjét a partokról?
Elég az hozzá, kedves olvasóm, hogy hiába keresnéd a mai Margit-szigeten hőseit és hősnőit e következő történetnek.
Elmentek ők a fogyó holddal, elmúltak azokkal a vén fákkal, amelyeket az 1838-iki árvíz elsodort, amikor a szigetet is csaknem ölnyi magassággal borított el az ár, a megháborodott Duna; elhervadtak a régi szép évszázadokkal, amikor olyan hatalmas, szinte ember magasságú virágok nőttek a szigeten, mint akár a paradicsomban; elbujdostak a nyulakkal, az őzekkel, a szarvasokkal, melyek a budai hegyekből átkeltek a befagyott Dunán, és hóolvadáskor itt rekedtek, hogy úgy megszelídüljenek, hogy sohase kívánkozzanak el a Szent Margit-szigetről. Jó emberek laktak itt, nem bántották az állatokat, már csak azért sem, mert maguk az emberek is oltalom alá szorultak. A nagy árvíz vagy a hatóságok elől.
A kolostor romfalain még látni egyes betűket: kezdőbetűit azoknak a neveknek, amelyeket tulajdonosaik itt megörökítettek. Persze a betűk között sok az újabb kori felírás, hisz a régi betűk eltünedeznek idővel. Ám fenn a magasban, az emelet meredekségében, ameddig manapság már csak a fák koronái érnek el: találhatók betűk és felírások, amelyekről senki se tudja, hogyan kerültek e helyre. Most csak könnyű10 dolga van a szigeti látogatónak, amidőn krétával, ceruzával vagy késsel megörökíti nevét a romfalon midőn egy szép tavaszi napon erre sétál. Ám kinek volt kedve és módja felmenni oda a magasba, ahol valamikor a templom karzata körben futott!
A felírás, amely a magasban kivésve a kőfalon olvasható, így szól:
MÁRIÁSI ILONA
itt élt SZENT MARGIT IMÁDÁSÁRA 1800. |
Úgy hangzik ez a felirat, mint valamely temetői sírkő felírása. A repkény, a falomb eléri a romfalat, eléri a felírást, és tavasztól késő őszig rejtve tartja azt az emberek tekintete előtt. Télen pedig belepi a hó a romokat, és ugyancsak elfödi a betűket. Mesemondásunkban erről a Máriási Ilonáról regélünk. Tárd ki szíved, olvasó.11
