I. FEJEZET • A galambposta
I. FEJEZET • A galambposta
A század elején Napóleon, a franciák császára félelmetes üstökösként rohant át azon az égboltozaton, amely Európa felett borul. Az ő nevével van tele minden e korszakból való történet, az ő hírét, dicsőségét és bukását regéli minden emlék, amely Európában ez időtől fennmaradott.
Napóleonnak voltak rajongói, voltak átkozói, kardja elért északtól délig. Hadai bejárták azt a tájat, ahol a nap kel, és a tengert, amelyben a nap lenyugszik.
Bármily rejtve volt Magyarország az európai térképen, Napóleon szemét nem kerülte el e szerény, csendes ország hódító útjában. Egyszerre belekeveredett Magyarország is abba a nagy háborúba, amelyet a világ hatalmasai a hódító francia császár ellen vívtak.
– De mi köze van a Margitsziget remetecsendjének Napóleon ágyúinak durrogásához? – kérdezheti bátran a nyájas olvasó. – A Nyulak szigetén nem harcolnak fegyverrel, a szent királyleány földjén nem harsog a csata, a tölgyek és egyéb faóriások alatt nem peng a hódítók sarkantyúja? Idáig nem ér Napóleon kardja?
Pedig bizony odáig ért a francia császár keze.12
Máriási Ilonának a madarak és a fák voltak barátnői, amíg tizenötödik évét betöltötte.
Szent Margit szigete akkor még szívesebb otthona volt a madaraknak, mint napjainkban, bár mostanában is szeretnek itt lakni a madarak. De nem lehet hasonlítani se a mai madárlakosságot a régihez.
Volt itt mindenféle madár. A víziszárnyasok a még szabályozatlan, vad szigeti partok mentén elterülő nádasokban húzódtak meg. A pesti vadászok, akik csónakjaikkal bújták a sziget környékét: kócsagot is láttak, amely fehér, tündéri madár legfeljebb az Al-Dunán vagy a legvadabb tiszai kiöntésekben fordult meg.
Aztán, mikor alulról felfelé igyekeztek, azok a gabonás hajók, amelyeket lovak vontattak a pesti oldalon, amint messzi Bánátból tetőig megrakodva húzták a búzát: a hajókormányos megszólaltatta a kürtöt, amelynek hangja mérföldekre elhallatszott. Ekkor meg annyi madár röpült fel a szigeti nádasokból, hogy szinte fekete lett tőlük a felhő. Volt itt a mogorva vadlibától kezdve a nádi verébig mindenféle fajta vízimadár. A vadkacsák tarka, kékes tollaikkal behintették a Dunapartot.
Odabenn a sziget belsejében kora tavasszal olyan hangversenyt csaptak a madarak, hogy áthallatszott az óbudai partokra. (A pesti part még lakatlan volt. Nyoma sincs házaknak, gyáraknak, poros sivatag, vad nádas, csupa szemétdomb a part egészen addig a helyig, ahol majd valamikor a Lánchidat fogják felépíteni, kóbor kutyáknak, futó betyároknak, iramodó13 szeleknek otthona a sivatag. De annál tündéribb a Duna közepén a sziget.)
A nagy fák olyan sűrűn nőnek egymás mellett, mintha templomot alkotnának, amely templomnak karzatán reggeltől estig hangzik Isten dicsérete, a madarak éneke. Legkorábban a csízek, pintyek kezdik, majd a fülemile, amellyel telve van a sziget belseje.
Azok a barnapiros begyű, szakállas madárkák, a stiglicek, amelyek reptükben sárga és fehér tollazataikat úgy ragyogtatják, mint a lepkék: azok fújják a tavasz dalait, hogy csaknem megreped a szívük a nagy örömtől.
Az erdei pinty oly ébresztő, erőteljes hangon szólal meg a magasságban, mintha hangjával egyszerre életre gerjeszteni akarná mindazokat, akik márciusig hallgatnak.
A piros derekú, tarka fejű harkályok, a zöld harkályok olyan kopácsolást visznek véghez, mint az ácsok a tetőn. A rigók magasra emelik fel farkukat, amint a fűben mutogatják e tavaszi zászlócskákat. A fehér foltos cinkék izgatottan járják be még egyszer a bokrokat, a rügyező gallyakat, az ő idejük lassan lejárt itt, mennek vissza az erdőbe, ahol télig maradnak. A varjak sétálgatnak nagy figyelemmel a mezőkön, a folyó partjain, mint megannyi bakterok. Máriási Ilona minden tavasszal úgy érezte, hogy újjászületik, mint a madarak és virágok, amikor elmúlik a hó a szigetről.14
Máriási Ilonának nagy oka volt szeretni a tavaszt. Gyermekkora óta betegeskedett. Sápadt, vékonyka, szinte túlvilágias lénye nem bírta el a városok légkörét, sem a falvak zordonságát. Élettel teli levegő kellett az ő beteg tüdejének. És az akkori orvosok azt hitték, hogy Szent Margit szigetén, ahol kétszeres, háromszoros erővel és nagyságban fejlődnek a fák és a virágok: a beteg leány is megleli azt az erőt, amely egészsége helyreállításához szükséges.
Az öreg Máriási úr egy huszárezred parancsnoka volt, odajárt küzdeni Napóleon ellen. A hadjárat évekig tartott. Esztendők múltak el, amíg Máriási ezredes meglátogatta a családját. Mert nem kell ám minden tréfaságot elhinni, amit a történelem az utolsó magyar nemesi felkelésről, az úgynevezett „inzurrekció”-ról feljegyez. Minden időben voltak olyan vitéz magyarok, akikben nyomban ágaskodni kezdett a virtus, amikor valamerre a világon csetepaté keletkezett.
Máriási már azok közé a féktelen magyarok közé tartozott, aki még öreg napjaira is nyomban elfelejtette a polgári élet kényelmességét, amikor valamerről trombitahangot hallott. Az öreg katona nemcsak a Hétválasztónál vagy pedig a Török Császárnál verdeste az asztalt, amikor a pesti polgárok remegve beszéltek arról a szörnyeteg Napóleonról, aki nekiindult a világ meghódításának, és bizonyára Magyarországon is megdöngeti sarkantyús lépteit. (Vajon mi történik Pesttel, Budával, ha ez a korzikai tigris idáig merészkedik?) Máriási uram nemcsak a földabroszok mellett15 vitézkedett, amilyen földabroszok minden valamire való „gyűldében” a falra voltak szegezve, és a térképeken piros vonalakkal megjelölve ama európai tájak, amelyeken Napóleon abban az időben gránátosaival, tüzéreivel, lovasaival tartózkodott. Máriási, az egykori ezredes, nyomban búcsút mondott az akkoriban már jelentkező biedermeieri karosszékeknek, amelyekben olyan hosszúakat lehetett ásítani a pesti házakban. Beleugrott régi huszárnadrágjába, feltette lószőr kravátliját, előkereste csákóját, és úgy eltűnt Pestről, mint a kámfor.
Máriásiné, egyedül maradván beteg lánykájával, télen-nyáron a Nyulak szigetén lakott, abban a földszintes, repkénnyel, vadszőlővel tetőig befuttatott házikóban, amelynek manapság már romjait sem találjuk.
Idilli volt a ház és környéke.
Ha az elhaladó hajókról valaki szemügyre vette a sárgára meszelt házikót, amely tavasszal és késő ősszel kiszürkült a sziget fái alól: azt gondolhatta magában, hogy ez az a ház, ahol a boldog emberek laknak.
A zöld zsalugáterek lehunyták a szemüket, mintha nem volnának kíváncsiak semmire, ami a világban történik.
A kőfallal kerített udvarnak mindig zárva volt a kapuja, mintha senkit se várnának a bent lakók. Ha valaki történetesen esti órákban járt a Duna-parton: hatalmas kutyaugatást hallott a ház felől, s az ugatás nem volt barátságosnak mondható. Téli időben azonban göndör füst szálladozott a kéményből, és a túlparton szánkázó pesti dámák és16 urak láthattak a Duna jegén iringálni korcsolyáin egy fiatal hölgyet, akit aggódó figyelemmel kísér a partról egy idősebb nő tekintete. És messziről ugyanazt gondolhatták magukban a szánkázók, hogy akik az elhagyott, téli csendességű szigeten laknak: nem lehetnek boldogtalan emberek.
A földszintes ház abból az időből maradt itt, midőn a szigeten a budai basának voltak kéjlakai. Erős építmény volt, mint minden, amit a törökök építettek. Ha bezárták jól megvasalt tölgyfakapuját: bevehetetlennek látszott a ház. A körkerítés a kőkockákból emelve, amelyek a régi apácakolostor helyén voltak találhatók, legalább is lajtorja kellett hozzá, hogy valaki feljusson a falra. Odabent az udvaron pedig azok a hatalmas ebek, amelyeknek ugatása az óbudai partig visszhangzott.
Máriási Ilona tehát elég jól meg volt védelmezve a külvilágtól. Ebbe a házba nem mehetett be más, mint az, akinek a belépésre belülről engedelmet adtak.
Vajon milyen volt a magányos lak belseje? A szobák ablakán kettős vasrács, az ajtók kifogástalanul záródnak. A keresztvasak egy hadsereg ellen is elég védelmet nyújtanak. A szobák mennyezete bolthajtásos, amely bolthajtást áttörni nem lehet. Pincéje nincsen a háznak, mert hiszen a Margitszigeten a pincék még akkoriban felesleges helyek, úgy is megtelnének Duna-vízzel. Tavaszi és őszi árvízkor úgy meggyülemlik a talajvíz, hogy a sétapálcával akárhol forrást lehet fakasztani a szigeten.17
Ellenben tartozik a házhoz egy tehénistálló, ahol jámbor Riska van éjszakára bekötve, amely napközben a szigeten legelész. Van tyúkketrec, amelyet jól védelmez a rács az éjszakai menyétek és rókák ellen. Napközben a ház körül szemezgetnek a baromfiak, hangos kiáltással adják hírül a veszedelmet, amire a kutyák hanyatt-homlok rohannak az ellenségre.
Van egy galambház az udvaron, amelyben megannyi postagalambok vannak, amelyek abban az időben, amikor a Duna járhatatlan, a házbeliek levelezését közvetítik a pesti partokkal. Jól ki van ez gondolva, hogy a szigetiek ne érezzék magukat teljesen elhagyatottnak még jégzajlás idején sem.
Máriáséknak előkelő családjuk van Pesten. Még ma is megvan az ódon palota a belvárosban, rajta a család címere látható kőbe vésetten: medve a mezőben. Itt laknak a Máriásiak, amikor vidéki birtokukról Pestre költöznek. Két Máriási kisasszony (Ilona nénjei) most a palotában időzik egy öreg nagynéni felügyelete alatt. (Az édesanyjuk minden idejét Ilona ápolásának szenteli. Egyetlen napra sem hagyja egyedül a szigeten.) Farsang van Pesten, a Máriási kisasszonyok nem hiányzanak egyetlen előkelő bálról sem. Ünnepelt táncosnők, magasztalt úrhölgyek. A legjobb nevelésben részesültek a híres bécsi nőneveldében, amíg az apjuk az udvarnál testőrtiszt volt. A két nagyobbik Máriási kisasszony nem szívesen18 beszél magyarul, miután ezt a nyelvet ők csak felnőttkorukban, magyarországi birtokukon tanulták meg. Egyébként az előkelő társaság nyelve: német. És az előkelő társaság központja a két Máriási kisasszony. Csak akkor komorul el egyébként mosolygó piros-fehér arcuk, ha valami tapintatlan öreg néni az édesanyjukról és a kis húgukról kérdezősködik, vagy egy öreg táblabíró atyjukat, a hadjáratban elfoglalt vitéz ezredest kérdi. Egyébként elég vígan élnek Pesten a kisasszonyok. Eulália nagynénjük nem tilt meg nekik semmiféle mulatságot, szórakozást. Hiszen olyan jól nevelt leányok, hogy hibát nem követhetnek el.
És az édesanyjuk is minden reggel megkapja a galambpostával az értesítést a szigetre, hogy mit csináltak előző napon a leányai Pesten.
Ezt a levelet természetesen hárman írják. Eulália néni kezdi, Fánny folytatja. Elisabeth befejezi. A galamb a Máriási-palota csukott erkélyéről elindulva sohasem téveszti el az utat a sziget felé. Még csak keringeni se kell neki a magasban, hogy postagalambok módjára tájékozódjon az irányról. Útközben, valahol azon a helyen, ahol a mai Országház áll: találkozik egy másik galambbal, amely ebben az időben a szigetről indul útnak a város felé Máriásiné levelével, amelyet mindennap küld leányainak a szigetről. A két galamb a magasságban összecsókolódzik, aztán egyik folytatja útját északnak, a másik délnek.
A Máriási kisasszonyok levele így farsang táján, hemzseg a sok estélynek, bálnak, társaságos összejövetelnek a leírásától. Abban az időben még nincsenek divatlapok, amelyek az előkelő világ mulatságairól19 beszámoljanak. Minden résztvevő saját kezűleg írta meg benyomásait, látnivalóit, tapasztalatait azoknak, akik nem vehettek részt a bálban.
Máriásiné a galambposta révén tud leányainak minden lépéséről, semmi se marad titokban előtte; még az sem, hogy Fannynak elszakadt a cipőszalagja gróf X.-né táncestélyén, valamint idejekorán megtudja, hogy a tegnapi hangversenyen finom, szellemes mondásokkal gyarapodott Elisabeth legyezője. Részvétteljesen értesül arról, hogy Eulália néninek régebbi csípőfájdalmai ismét jelentkeznek. A nyarat valamely fürdőhelyen kell tölteni. Talán alkalmas Balatonfüred.
És a galambposta a Máriási kisasszonyok előtt is megismerteti a helyzetet a szigeten.
„Ilona ismét szomorúságba esett, mióta elmúlott a hóesés. A hópelyheknek úgy örült, mint a gyermek.”
„A kis szelíd őzike, amely minden reggel kopog az orrával az ablaktáblákon, hogy szokásos ennivalóját átvegye Ilona kezéből, tegnap óta lesántult, megütötte lábát a Duna jegén.”
„Az este nagy lövöldözés volt a Dunán, a vadászok kergettek valamely állatot, amelyet farkasnak néztek, de utóbb kitűnt, hogy kóbor falusi eb.”
„A sárga tökből vájt cinkefogók és a stiglincekre kivetett hurkok: jól működtek. Három madárkával szaporodott az állatállomány. Mire kitavaszodik, majd elnyerik szabadságukat. Ám akkorára úgy megszokják a házat és környékét, hogy maguktól is vissza-visszatérnek.”
„Az a sánta vadkacsa, amelyet a vadászok megsebeztek, amely egész télen a konyhán élt, tegnap már20 elrepült társaihoz, de reméljük, hogy nem felejti el végképpen a barátságos házat.”
„Óbudáról a vásárból egy fél disznót hozott Bogyó bácsi, a szigeti erdőkerülő.”
„A padláson nagyszerűen telel az alma, a dió, a mogyoró, egérnek híre-hamva sincs, mióta Bársony, a nagy fekete macska a háznál van.”
„Arról a jég közé rekedt gabonás hajóról, amelyet a Dunán lepett meg a tél, a hajósok jöttek, és olcsó pénzen finom török szövetet kínáltak eladásra. Ilyenkor pénzszűkében vannak a hajósemberek.”
„Ilona, midőn délben áttöri a téli ködöt a napsugár: buzgón rajzolgat az albumába. Alig van már a szigetnek olyan pontja, amelyet meg ne örökített volna. Még Matyókot is lerajzolta, aki a felső szigeten lakik egy kunyhóban.”
Ilyenek voltak a levelek, amelyet Máriásiné küldött a galambpostával.21
