III. FEJEZET • Egy öreg katonáról
III. FEJEZET • Egy öreg katonáról
Tavasz hetében látogatói akadtak a hölgyeknek a szigeten.
Bocskoros csónakos törölgette izzadt, hosszú üstökét, amíg csónakjával a pesti partról idáig felevezett víz sodra ellenében. Ilona testvérei: Fanny és Elisabeth érkeztek hangos szóval és a legújabb divatú ruhában Pestről. Még igen fiatal volt a márciusi nap, de divatos, gomba alakú napernyőiket vállukon forgatták. Könyökig érő kesztyűik rizsportól illatosak. Kalapjuk: szegletes Napóleon-kalap, amelyet egész Európában hordtak az előkelő dámák a nagy hódító tiszteletére. Egy szőkés-barna, ábrándos arcú ifjút hoztak magukkal, aki segített a csónakosnak az evezésben, Máriási Ilona örömrepesve felkiáltott:
– Kármán úr! Hogy jutottunk eszébe?
Fanny és Elisabeth megvető pillantással mérte végig Ilonát, aki ilyen nem titkolt módon adta kifejezését örömének.
– Vigyázz! Majd szólunk anyánknak! – fenyegették Ilonát.
De Ilona nem sokat törődött velük, mindkét kezét nyújtotta a szerény fiatalembernek.30
Fanny és Elisabeth mindenféle pesti híreket hoztak édesanyjuknak.
A palatínus, aki a magyar felkelő nemesség vezére volt Napóleon ellen: visszatért a táborból Budára. Szünet állt be a hadakozásban.
Olyan szomorúan beszélték el ezt a hírt a kisasszonyok, mintha nem is édesapjuk lett volna az, aki immár harmadik esztendeje a táborban van.
– Szegény jó uram életét nem fenyegeti veszély! – sóhajtott fel Máriásiné.
– Ez igaz – szólt Fanny. – Csak attól félek, hogy szegény papa megfeledkezik magáról – és hazajön. Mi lesz velünk?
Elisabeth ugyancsak keservesen szólt:
– Mi lesz velünk, ha papa hallgat a jó szívére, és látni akar bennünket!
– Bár jönne! – kiáltott közbe határozott hangon Ilona, amire mind a két kisasszony szigorúan nézett rá.
– Nem tudod, hogy mit fecsegsz! – pirított rá Fanny. – Szegény apádnak nem lehet hazajönni…
– Tudom – felelte Ilona. – Többet tudok, mint ti. Tudom, hogy szegény jó apánk ellen megindult pörök csak addig szünetelnek, míg ő a táborban van. Odáig nem ér el a törvényszék keze. Ha ki nem tör vala a háború: már régen mindenünket elvették volna a hitelezők. Nem volna házunk se Pesten, se falun. Koldusbotra jutottunk volna. Ámde jött a hadjárat, szegény apa felvette régi óbesteri ruháját, és a harcoló katona ellen nem lehet pört folytatni, amíg a háborúban van. A táborba nem vihetnek utána semmiféle pörös írást, se törvényszék elé való idézést. Ezért van31 nekünk házunk, birtokunk, ezért van nektek szép ruhátok, mert szegény apa a háborúban van!
– Hallgass, hallgass – csillapította Máriásiné a leányát. – Hisz mindnyájan tudjuk a mi nagy szerencsétlenségünket.
– Kármán úr előtt nincs titkunk, ő házunk régi barátja – mondta Fanny.
– Azt hiába remélitek – folytatta Ilona – , hogy a hadjárat örökké tart, és szegény apánk mindvégig katona lesz! Elég áldozatot hozott értünk három esztendeig! Törődött, beteg testével állja a táborozás fáradalmait, nem beszélve az ütközetek halálveszedelméről. Megszenvedett ő szegény; százszor három lányért, akit fényben és úri módon nevelt. Megjárta ő a kálvária minden stációját. Most már elég volt. Nem kényszeríthetjük többé atyánkat, hogy egy napig is tovább szolgáljon értünk. Haza kell jönnie. Pihenni kell. Egészségét kell rendbe szedni. Soha sem gondoltok rá, hogy atyánk hatvanadik évét tapossa?
Fanny és Elisabeth hangosan felzokogott.
– Mit tegyünk? – kiáltott fel hangos kétségbeeséssel Máriásiné.
– A palatínus most itthon van – folytatta Ilona – , és ha itthon van, nem tud elmaradni kedvenc tartózkodási helyéről, a Margitszigetről. Hiszen már felépíttette a nyári lakot, ott a régi kolostor romjai mellett. Bizonyosan kilátogat a napokban a szigetre. Hát a palatínustól fogok tanácsot kérni.
Fanny és Elisabeth elszörnyedtek Ilona vakmerőségén. Máriásiné is aggodalmasan csóválta a fejét. Végre Fanny felemelkedett:32
– Bolond ez a leány. Azt hiszi, hogy olyan nagy úr, mint a palatínus, szóba áll vele.
– Atyám az ő seregében szolgál.
– Ezer országos gondja közepette vajon ráér a nádorispán a mi ügyünkkel foglalkozni? – kérdé reménytelenül Elisabeth.
– Én elmegyek a császárig is – felelt Ilona. – Nem engedem, hogy atyám önhibáján kívül szenvedjen, hogy ne térhessen vissza a családi körbe, hogy örökké talpon legyen, mint egy verbunkos katona. Ti lehettek csüggedők, gyengék, de én most már cselekedni fogok.
A kisasszonyok szomorúan összenevettek. Milyen fiatal és tapasztalatlan még ez a gyermek! Bízik az emberek jóságában.
Ilona nem törődött tovább velük. Hadd beszéljék a pesti történeteket anyjuknak, amelyek az alatt estek meg a városban, amíg a Dunát jég borította. Elmondták az estélyeket, amelyeken részt vettek. Referáltak Eulália néni köszvényéről. Valamint sok apró-cseprő dologról, amely a ház körül történt. Ilona Kármán úr társaságában bejárta a tavaszi szigetet.33
