IV. FEJEZET • A költő elbeszélése
IV. FEJEZET • A költő elbeszélése
Kármán József, a szerény fiatalember, költő volt – nevét még ma is sokan ismerik – és költői barátságot tartott fenn Máriási Ilonával. A szokatlan komoly leányka és a rajongó fiatalember barátsága olyan nemes és tiszta volt, mint gyermekkori pajtások között szokott lenni a barátság, ha az lelki motívumokon alapul.
Kármán korán a költői pályára lépett, és csaknem minden írását, készülő munkáját közölte Máriási Ilonával. A leánykát nem is nevezte másként: mint „kis öreg”-nek. Olyan helyes ítéletei, bírálatai voltak a gyermeknek, hogy Kármán úr, az ifjú költő, akit már javában ünnepeltek a pesti társaságokban, habozás nélkül elfogadta Ilona ítéleteit. Vannak ilyen korán érett gyermekek, akik hamar elfelejtik a gyermekkor mosolyát, összeráncolt homlokkal, higgadtan és csendesen tudnak gondolkozni. Kis bölcsek ők már abban a korban, amikor pajtásaik a lepkét kergetik. Szüleik nem nézhetnek rájuk, csak könnybe borult szemmel.
Ezek a gyermekek homlokukon meg vannak jelölve a korai halálra.
S ugyanaz a névtelen, búskomoly szomorúság ült az ifjú költő arcán, amely bánat nem engedi az arcra34 telepedni a gondtalan jókedv pillangóit: amely komolyság hasonlatos a szívbajosok halk magatartásához, amely szemeknek mélyében egy megfejthetetlen rejtély látható az egész életen át… csak akkor értjük meg e bánatot, midőn a sírba költöznek ők. A halott ajkak érthetően felelnek mindazon kérdésekre, amelyeket az élőhöz akartunk egykor intézni.
A két szomorú teremtés jól érezte magát egymás társaságában, mint két jó barát, amikor hosszú távollét után találkozik.
A tavaszodó sziget bennük nem az élet örömeit ébresztette fel, hanem azt az aggodalmas gondolatot: vajon látják-e a következő tavaszt?
– Milyen elhagyatott ez a sziget! – szólalt meg az ifjú költő, midőn egy darab ideig mentek anélkül, hogy bárkivel találkoztak volna.
– Magának élő embernek való, vagy pedig betegnek, aki nem szereti a világot – felelte Ilona.
– Ó, akkor én ide illenék! – sóhajtott Kármán.
Elhaladtak a nádorispán kertje mellett, amelynek közepén ott állt már az emeletes nyári lak világoszöld falaival, zsalugáteres ablakaival. Abban az évben készültek el az építkezéssel a kőművesek.
– József nádornak jó ízlése van. Magam sem gondolnék alkalmasabb helyet, ahol a világtól elvonulva élhetnék – mormogta a költő. – Itt valóban meglátogathatják az embert azok a halk, ritka gondolatok, amelyek érdemesek arra, hogy a költő leírja. Itt méltóan befejezhetném készülő művemet: Fanny hagyományait, amelynek néhány fejezetét már felolvastam Önnek.35
– Óh, az nagyon szomorú könyv lesz – felelt Ilona.
– Egy beteg, szegény nő története…
Ilona láthatólag megindult, midőn Kármán művére terelődött a szó. Ugyanazért a költő jobbnak látta kis pajtása figyelmét másra irányítani.
– Tudja-e, Ilona, hogy a sziget mindig a szomorú emberek lakhelye volt? Valahogyan vonzotta ez a hely azokat a lelkeket, akik a világgal, világ forgásával nem voltak megelégedve. Akik nem találták meg a megértést, a barátságot, a boldogságot künn a világ zajában, és az elvonultságban keresték lelkük békéjét.
Már az Árpád-házi királyok alatt kezdtek ideszállingózni a szomorúak.
A legszomorúbb volt mindnyájuk között a szegény, sorsüldözött király, IV. Béla király, akinek uralkodása alatt a tatárok elpusztították Magyarországot. A boldogtalan király sírva járta be országát a tatárok elvonulása után. Mindenütt rom, pusztulás, felégetett falvak, városok, országutak mentén heverő holttestek, farkasok és varjak azon a helyen, ahol egykor a magyarok laktak. Siralom völgye volt Magyarország. A király hetekig járt, amíg élő emberrel találkozott. Az is elbújt előle, mint a megriasztott vad.
És a király e bánatos utazásában kemény fogadalmat tett a magyarok patrónájának, a Boldogasszonynak. Megfogadta, hogy ha leánygyermeke születik, azt Mária leányának, apácának neveli. Kolostort építtet a Szűzanya imádására, ahol örökös ájtatossággal és vezekléssel töltik az időt mindazok a leányok, akik az ő leányához csatlakoznak. Csak a Boldogasszony36 legyen segítségére az elpusztult Magyarország új megalapításában.
És a királynak leánygyermeke lett, aki a keresztségben Margit nevet nyerte.
Az új honalapítás sikerült IV. Bélának. Ámde fogadalma szerint gyermekét kellett feláldozni. A Nyulak szigetén, amint akkoriban a szigetet nevezték, kolostort épített a király. Éppen itt vagyunk a kolostor romjainál, amelyet Boldogasszonyról nevezett. És leánya lett az első, aki a fátyolt a kolostorban felvette.
– Akkoriban sokkal súlyosabb volt az apácák hivatása, mint napjainkban. Mélyebb volt a vallás, izzóbb a hit, szigorúbb a fegyelem.
– A királyleány járt elöl példával. Ő ostorozta testét a borzbőrből való korbáccsal mindaddig, amíg karjai bírták. Ő viselte a legdurvább ruhát. Az ő saruinak a belseje telve volt vasszegekkel. Külön imádkozó helye volt a templomban. Amott látható még az a félig beomlott fülke a fal északi oldalán, ahova alig fér elegy ember. Ott térdepelt éjjel-nappal szegény Margit, hogy Isten kegyelmét kérje az elpusztult Magyarország számára.
– A Boldogságos Szűz meghallgatta a királyleány könyörgését, lassan épült újra Magyarország, visszatértek az elbújdosottak, dalolva járt a szántó-vető, de Margit ekkorára elpusztult a folytonos önsanyargatástól. Nem volt még huszonhat esztendős sem, midőn a Boldogságos Anya magához szólította szegény, sokat szenvedett hívét, ez a kolostor még romjaiban is örökké példázza a női lemondás, az Istenbe vetett hit varázserejét.37 Ezek a föld alatti fülkék, amelyekbe tenyérnyi nyíláson jut be a világosság, ezek a keskeny ablakok, amelyek egyes cellák helyén láthatók, a börtönszerű falak mutatják, mily csodálatos önfeláldozás és szeretet vagyon a női szívekben. Hisz nem voltak azok mind sorsüldözött boldogtalanok, akik Margittal megosztották a kolostori életet. Az ország főnemeseinek, előkelő urainak hajadonjai önként követték a király leányának a példáját. Elhagyták vigalmas, gazdag életüket, hogy itt, az örökös szomorúságban, a mosolytalan bánatban töltsék hátralevő éveiket. Aki egyszer a fejére tette a zárdaszűzek fátyolát, mintha elevenen eltemette volna magát. Annak a világból nem maradt meg egyéb, mint a szenvedés, a betegek gyógyítása, a durva szolgálói munka, a megváltozhatatlan szomorúság.
Még a fák is szomorúak voltak, amelyek a kolostor környékén nőttek. Csupa vén, lankadt lombú, komor fa. Egy szilfa, amely csaknem hatszáz esztendős, egy pár fűzfa, amelynek testvérei a temetőben lengetik gallyaikat.
És ha felzendült a zárdaszűzek szomorú éneke a boltívek alatt, a dunai hajósok visszafordították a legnagyobb erőfeszítéssel terhes hajóikat a Dunának ebből az ágából, választották a veszélyesebb budai ágat, mert aki azt az éneket hallotta, élete végéig szomorú lett tőle.
Elkerülték e tájat a halászok is, mert a virgonc halaknak nem volt kedvük itt a víz színére ugrándozni.
Magyarország legszomorúbb leányai jártak-keltek valaha e romok között. Az ő sápadt arcuk tapadt a38 vasrostélyos ablakokhoz, midőn a tavaszi holdvilág hívogatni kezdi az ibolyákat a föld alól, a leveleket a fákból, a dalokat a madarak torkából. Az ibolya kidughatta fejét a földből, most is itt terem meg legelőször a tavasz gyönyörűségére, mintha még napjainkban is Margit szegény leányzói vigasztalására sietnének a föld leányzói; a kis madarak megszólaltatták a hangszereiket, most is itt dalolnak legszebben a fülemilék és egyéb énekesmadarak: a falevelek szokatlan gazdagsággal jöttek elő a tavasz tiszteletére, napjainkban is itt legdúsabb a lomb, legsűrűbb a berek, legillatosabb a gally, de szegény zárdaszűzek csak a vasrostélyon át láthatták a tavaszi holdat, a tavaszi évszakot. Megkondult az ezüstharang a haranglábban éjfélkor is, midőn a fülemilék leggyönyörűbb dalaikat játsszák, és a leányok a vörös márványra vetették mezítelen térdüket, és volt dolga az ostornak…
– Ó, de szerettem volna abban a korszakban élni, hogy Margit befogadott volna engem is leányai közé – sóhajtotta Ilona, és tűzrózsák nyíltak az arcán a mélységes felindulástól.
Tülökhang szólalt meg a Dunán. A tapasztalt csónakos hívta vendégeit, bár még a budai hegyek felett állt a nap, de ő már megérezte, hogy nemsokára köd ereszkedik a folyamra, akkor pedig kockázatos dolog a Dunán járni.
Fanny és Elisabeth még egyszer megintették Ilonát:39
– Aztán ne haragítsd ránk a nádor őfenségét gyermekes zaklatásoddal. Még bajba hozod oktalan kérelmeddel szegény apánkat.
Máriási Ilona sokáig nézett a csónak után a partról. – Én nem tudom, anyám, miért sajnálom Kármán Józsefet, ha látom. Valami nagy szomorúsága lehet szegénynek – mondta Ilona.
Máriásiné lecsókolta a leányka szemét:
– Bizony, annak a szegény fiúnak van elég oka szomorúnak lenni. De majd megtudod, ha nagyobb leszel.40
