VI. FEJEZET • A Hét testvérek fája
VI. FEJEZET • A Hét testvérek fája
Midőn elhaladtak a nádorispán kastélya mellett, a magas termetű, napbarnított férfiú még mindig a rózsafái között kertészkedett. A költő halkan Ilonának súgta:
– József, Magyarország nádora.
A kék kertészkötényes, szalmakalapos férfiúban bizony senki se ismert volna az ország legelső zászlósurára. Sáros volt a két keze az ültetéstől. Ő ültette azokat a szomorúfűzfákat a régi kút környékén. Valamint ő folytatta atyja, István nádor munkáját, aki először kezdte benépesíteni Szent Margit szigetét.
Manapság már sok ezer rózsafa van a szigeten, amelyet őszidőben hozzáértő kertészek a közelgő tél elől úgy rejtenek a földbe, hogy a legnagyobb fagy se árt nekik. Meghajlítják a rózsafát, mint az íjat, és a rózsafa fejét földdel, szalmával, trágyával oly vastagon borítják, hogy az nem egyenesedhetik ki. Manapság tele van téli időben ilyen íj formára meghajlított rózsafákkal a sziget közepe.
De akkoriban még csak a régi kastély körül voltak rózsafák, amelyeket István nádorispán után József nádor ültetgetett.59
A nádor nemcsak az országos ügyeket, de még a háborús táborozást is otthagyta, mikor tavaszi időben a kerti munka ideje elkövetkezett. A kertészet szenvedélye a nádorok családjában apáról fiúra szállt. A boldogult emlékezetű József főhercegnek (a magyar honvédség főparancsnokának) már nemcsak a Margitszigeten volt rózsáskertje, hanem birtokán is.
Hiszen nincs is annál nemesebb szenvedély, mint a jó Isten országában, a virágok és a fák között foglalatoskodni.
És a múlt század nemes költője, a magyar Werther, aki a német Goethe leghűbb fia volt akkoriban Pest-Budán, amikor a nagy germán költőt még senki se szólaltatta meg magyar nyelven: csakhamar talált egy pihenőhelyet, a szivattyús kút peremét, ahol a margitszigeti délutánt méltó udvarlásban töltheti Máriási Ilona társaságában.
Talán legnagyobb korszaka volt a tizenkilencedik század kezdete abban a viszonylatban, amely a férfiak és nők közötti társalgást szabályozza. Valóban azért képezték magukat a férfiak, hogy testi-lelki műveltségükkel ne maradjanak alul bármely társaságban. (Kármán – „a magyar Werther”, mint kortársai nevezték – valóban tudott azon a nyelven, amely nyelvészeti figyelmet ébreszthetett bármely korabeli „széplélekben”.)
A nádorispán kertje alatt így beszélt Fanny hagyományainak írója Máriási Ilonához:60
– Most arról beszélek magának, Ilona, hogy mivel töltse idejét itt, a Szent Margit szigetén, ha olykor meglepnék az unalom órái. A fák, a növények, állatok sohasem unatkoznak. Az unalom emberi kitalálás. Az ember volt az első, aki a nagy természetben unatkozni kezdett. A természettel való barátkozás azonban ellensége minden unalmi lehetőségnek. Miután a természet mindig él, mindig megtalálhatja azt a hű barátot.
A kertésznek megvannak a maga saját külön örömei és bánatai, amely örömök és bánatok nem az emberektől valók, hanem a nagy természettől.
A jó kertész még télen is talál magának kellő tennivalót. Még javában süvöltöz az északnyugati szél a budai hegykoszorú felől, fehérek a hegytetők a túlsó parton, a Dunán a felső-magyarországi folyók jegét és havát sodorják elé a hullámok, amikor a jó kertész már elkezdi a maga tennivalóját az ő kis országában.
Januárban kezdődik a fák megtisztogatása.
A fák is olyanok, mint az emberek. Ki vannak téve mindenféle betegségeknek. A nem gondozott fa idő előtt meghal, mint a beteg, aki nélkülözi a kellő ápolást. És ezek a szigeti fák oly szelídek, hogy szinte maguk közlik a kertésszel a betegségüket. Messzire kinyújtják elszáradt gallyaikat, szinte hívogatják a kertész fűrészét. Jó dolog az: zúzmarás télen a kályha mellett üldögélni, és az udvarról a favágók kopácsolását hallgatni. De még jobb a közelgő enyhe időjárást a szabadban tölteni, midőn a kertészek fűrésze olyan hangokat ád, mintha magát a zord telet fűrészelnék ketté.61
És a fák beteg gallyai nemcsak olyanféleképpen jelentkeznek, hogy a szélben letöredeznek a kertész feje felett. A jó kertész megfigyeli azokat a fákat, amelyekre a varjak szeretnek telepedni pirosló alkonyaton. Azoknak a fáknak a koronája bizonyosan tele van elszáradt ágakkal, a fák kihullott hajszálaival, amelyektől a kertésznek kötelessége megszabadítani a fát, hogy az kellően tudjon lélegzeni a finom, éltető tavaszi áramlásból.
A szigeten mindig nagy fák voltak, amelyekre egymáshoz kötözött lajtorják és kötelek segítségével tudtak felkapaszkodni a kertészlegények. Néha olyan magasra is felmennek, ahova csak a varjú tud szállni. A legnagyobb fa, a tányérlevelű platánfa (boglárfa), a nádorispán kertjében volt. Ez a fa lehetett tán ezeresztendős is. Napkeletről származott ide az Árpád-királyok alatt, talán éppen együtt a honfoglaló magyarokkal. Harminc méter volt a magassága, a törzse pedig olyan, hogy négy-öt ember se tudja átölelni.
Itt állt a hétágú fa ezer esztendő óta, és már régi idők óta együtt viselte a nemzettel a balsorsot. Krónikák vannak arról, hogy a fa mindig megérezte, ha a magyar nemzetet veszedelem fenyegette… A tatárjárás alatt hirtelen derékba tört a fa, a szélvész elragadta koronáját, hatalmas lombozatát. Csak a puszta törzs maradt a helyén. Amint kitakarodtak a tatárok: a fa ismét életre ébredt, mint akár a szegény magyar nemzet. Lombosodni, növekedni kezdett, és hét ágra szakadt ismét, mintegy örök példájára a honfoglaló hét vezéreknek.
Második szerencsétlenség a mohácsi vész napján érte a napkeleti boglárfát.62
Az augusztusi napokban, Nagyboldogasszony napjain, rettenetes vihar dúlt a Duna felett. A vihar malmokat szakított le láncaikról, tornyokat ingatott meg Budán, letépte az ezüstharangot a margitszigeti szerzetesek kolostorának tornyából, és kidöntötte a kétágú fát a sziget közepén. A krónika szerint olyant dördült a fa, amikor a vihar kitörte, mintha ágyúkat sütöttek volna el. Innen magyarázható, hogy akadtak némelyek e napokban Budán, akik szentül hitték, hogy hallották a Mohács alól feldörgő ágyúkat. Ámde a vén fa kiheverte a mohácsi vészt is, mint akár a magyar nemzet.
Amikor a törökök kitakarodtak Budáról, a basák elhagyták margitszigeti nyári lakjaikat: a szigetre tóduló pesti és budai polgárok már ismét a régi nagyságában, hétágra növekedve találták helyén az Árpád-királyok fáját.
Pusztította még árvíz, jég, villámcsapás is a nagy fát, néha úgy látszott, hogy örökre elpusztult, többé nem ébredhet fel, de a vén fa minden alkalommal kiheverte a sorscsapásokat, mint akár a magyarság, amelyet ugyancsak annyi balsors ért.
A hét testvérek fája, a magyar nemzet fája.
Bezzeg volt gondja a nádorispánnak, hogy a vén fát vegye elő legelőször, midőn tavaszi munkára kerül a sor. Nem kerülte el a figyelmét, ha a harkály sűrűn látogatta a hét testvérek fáját. A harkály jó kalauza a kertésznek. Megmutatja, hol férgesedik a fa. És ha nem lehet a férgektől megszabadítani az ágat, bizony le kell azt vágni hamarosan. A fa majd beforrja a sebet.63
