V. FEJEZET • Szüzek kertje
V. FEJEZET • Szüzek kertje
A költő egynéhány nap múlva újra megjelent a szigeten.
Azt mondta, örökzöldekért, ibolyákért, egyéb tavaszi növényekért jött, amelyek ily korai időben egész Magyarországon csak a Margitszigeten találhatók. A nádorispán kertjében már napok óta dolgozott egy szorgalmas kertész, egy magas termetű, nyílt arcú, barátságos képű, munkakötényes férfi, aki reggeltől estig ojtott, kapált, foglalatoskodott a kastély körül; kis fűrész volt a derekán, kertészolló a kezében. Gondtalan fütyörészése elhallatszott a sűrűségbe, a Duna-partra.
– Aztán minek önnek az a korai virág? – kérdezte Máriásiné a költőt.
– Holnap utazik a gyorsparaszttal egy katonatiszt barátom Bécsbe. Az elviszi a virágokat annak, aki nagyon szereti a virágokat – felelt halk sóhajtással a költő.
Máriásiné szomorúan bólintott, és titokban az ajkára tette az ujját. Mintha jelezni akarta volna a költőnek, hogy ne beszéljen Ilonának arról a valakiről, aki Bécsben olyan nagyon szereti a virágokat, hogy Pestről kell azt elküldeni.41
Ma a sziget egy másik táján járt Ilona a költővel, ahol a legszebb örökzöldek találhatók. Magányos romfal áll itt sűrű fák között.
A költő ennek a falnak is tudta a történetét.
– A dominikánus barátok kolostora állt e helyen valamikor, amikor is az volt az ő hivatásuk, hogy vigyázzanak a szomszédos női kolostorra, és ha kell, fegyverrel is megvédelmezzék a támadók ellen.
Nagy rend volt valaha a domonkosok szerzete. Hívják őket dominikánusoknak is, és leginkább prédikálással, hittérítéssel foglalkoztak. Ők mennek el a vademberek közé Isten igéjét hirdetni is, ugyanők szónokolnak a pápai udvarnál. Egy dominikánus barátnak mindenhova van belépése. A föld leghatalmasabb császárához éppen olyan szabad bejárásuk van, mint a legkisebb kunyhóba. És mert mindenütt megfordulnak, mindent tudnak. Valamikor ők voltak megbízva a spanyol inkvizíció vezetésével. A rend levéltárai telve vannak titkos írásokkal, amelyeket nem láthat másnak szeme, mint aki letette a dominikánusok kegyetlen, szigorú fogadalmát.
Hatalmas emberek voltak ők. Kezük elért kelettől napnyugatig. Húst sohasem ettek, ellenben közösen imádkoztak, és a közös imából senkinek sem volt szabad elmaradnia. Fénykorában e rend nagyobb tekintélynek örvendett a jezsuiták rendjénél is. Amely országban a dominikánusok megvetették a lábukat: ott ők kormányoztak.
Ez a titokzatos, csodálatos rend kormányzott a Margitszigeten. Bár kis kolostoruk volt, innen intézték42 az országos dolgokat. A tatárok beözönlését Ázsiából előre tudták a dominikánusok. Segíteni akartak IV. Bélán. S felkerekedett négy dominikánus barát, hogy elinduljon messzi Ázsiába: megkeresse a magyarok ottani rokonait, akik a tatárnak útját állják, mielőtt elindulna végzetes útjára. Nem a szerzeteseken múlott, hogy Magyarországot megmenteni nem tudták a tatár betörés elől. Messzi Ázsiában, mielőtt a magyarok rokonaihoz elérkezhettek volna segítségkérésükkel, vad törzsek közé keveredtek, és vértanúi halált haltak.
Kármán József, a költő, mint korának egyik legműveltebb fiatalembere, Máriási Ilonát most egy fához vezette, amely az egykori domonkosrendi kolostorral szemközt állt. És itt botanikára tanította Máriási Ilonát, mert abban az időben így is udvaroltak a művelt fiatalemberek a hölgyeknek.
– Nézze meg ezt a bükkfát, Ilona, és ez a sötét törzs többet mond a világjáró dominikánusokról minden könyvnél. Ez a fa bizonyítja, hogy a dominikánus szerzetesek a maguk korában megfordultak Japánban is – ki tudná, mely utakon, mely kalandokon át jutottak el idáig az első misszionáriusok. Ámde, hogy ott voltak valaha: erre századok bizonyságával áll itt ez a bükkfa, amelynek hasonlója csak Japánban van. Ez a fa egyetlen az egész Magyarországban. Talán még Európában is: amely a japánok kertésztudományáról hírt mondott akkor is, amikor még Japánról nem tudnak az európai földrajzok. Csodálatosak ennek a fának a levelei, szinte egyedülállóak mindenféle falevelek között.43
A költő leszakított a fáról egy legyező alakú levelet, amelynek olyan volt a tapintása, mintha a legfinomabb bőrből vagy hártyából volna.
– Nézze meg figyelmesen, Ilona, ezt a falevelet. Minden más falevélnek van a közepén egy főütőér, amely érből táplálkoznak az ágazatos erek, mint a falevelek véredényei. Ezen a bükkfalevélen nincs főütőér, sem erek elágazása. Csak éppen párhuzamos rostocskák látszódnak a levelén, mint valami szőnyegen, amelyet szövőszéken készítettek. És mégis a legtovább élnek ezek a falevelek, amelyek valamely érthetetlen módon bőséges nedvességet szívnak mindig magukba. Mennyi elszántság, természetimádat lehetett annak a dominikánus szerzetesnek a lelkében, aki az ismeretlen Japánba ment ezért a fáért, hogy vele Szent Margit szigetét díszítse. Mit tudjuk, mi, mai emberek, azokat a kegyes szenvedélyeket, emberfeletti ösztönzéseket, amelyek a régi kertészekben éltek, akik szőrcsuhában, vándorbottal járták az ismeretlen földrészeket ritka növények után! Ó, a dominikánusok, bármit hagyományoztak róluk: ismerték a nemes, nagyszerű szenvedélyeket is.
Bátor, elszánt férfiak voltak ők. Védelmükben nyugodtan ájtatoskodtak a Margit-kolostor apácái.
A dominikánusok a mohácsi vészig lakták a szigetet. Temérdek kincset gyűjtöttek össze, hatalmuk úgy megnövekedett, hogy szinte egyedüli urai lettek a Margitszigetnek – az apácák mellett. Kardot cipeltek a derekukon, és sorban elbántak azokkal a szerzetesekkel, akik időnként megtelepedtek a szigeten.44
Volt ugyanis olyan időszak, hogy egyszerre hét templom és ugyanannyi zárda állt a szigeten.
A sziget langyos éghajlata, amely a legzordonabb télben sem változott azon meleg források miatt, amelyek részint a sziget partjait átölelő Duna fenekén, részben a Margitsziget mélyében bugyborékoltak: gyönyörű zöld növényzettel látta el a sziget földjét. Nem kellett ide kertész. A természet maga gondoskodott azokról a ritka fákról, virágokról, növényekről, amelyek a szigetet mindenkor ellepték.
A papok szerették a meleg időjárást, kedvelték a pompás kerteket, keresték a magányt, amelyet ájtatos foglalkozásuknál fogva választottak. Ezenkívül közel volt Buda és Budán a híres piac, amely minden jóval ellátta a szigeti kolostorokat. Reggeltől estig kongott a faharang az óbudai parton, amely azt jelentette, hogy a kolostor részére újabb adomány érkezett. A gabonás hajókról a Dunára eresztették a csónakot, és megrakodva kötött ki. A királyi vadaskertek, itt Visegrád környékén, rendes adófizetői voltak a szigeti kolostornak. Azonkívül messze, befelé a budai hegyek közé nyúlva, nagy terület, rajta tizenkét falu gondoskodott a margitszigeti zárdák éléskamráiról.
Bizony, jó dolguk volt itt a papoknak, nem csoda, hogy messze földről idekívánkoztak.
Vára volt a sziget csúcsán az esztergomi érseknek, aki a tavaszi és nyári hónapokat rendesen itt töltötte. Tizenkét katona vigyázott az érsekre, és felvonták a sziget legmagasabb árbocára az érseki lobogót. Ilyenkor még a dunai hajókon is halkabban fújták a ködkürtöt. Szünetelt minden csetepaté a kolostor lakói között.45
A háborúk korszaka a téli idő volt, amikor az érsek visszatért Esztergomba és a barátok magukra maradtak.
A nádorispán mostani kastélya helyén a Szent János lovagrend lakott.
Csupa vitézek, daliák, harcos szerzetesek, akik részt vettek a keresztes hadjáratban a pogányok ellen.
A szentföldi barátok szentjánoskenyeret termő fákkal ültették körül a házukat. Még ma is megmaradt itt néhány fa, amelyen azok a különös, hosszúkás alakú gyümölcsök teremnek, amelyek a fűszeres boltokban a gyermekek csemegéi. Persze a szigeten nem tudtak megérni a gyümölcsök – délibb éghajlat kell ahhoz –, de a kerti fák beárnyékolták a barátok házát, és dús leveleikkel megóvták a nyári melegtől.
Ha enyhe a tél: február vége felé most is megtelik a talaj a vén kastély körül a szentjánosfák éretlen gyümölcseivel.
A kegyes foglalkozás mellett a Szent Jánosról nevezett barátok sokat alkalmatlankodtak a Szent Margit-kolostor apácáinak.
Irigyelték a kegyes életű nővérek kincseit. Mindenféle zavart idéztek elő a szigorú kolostori életben. Sőt kiszabadították fogságukból azokat az apácákat, akik valamely okból büntetést szenvedtek. Hiába építettek a zárdában föld alatti börtönöket a kegyes nővérek hibába esett testvérük büntetésére. A harcias Szent Jánosok föld alatti utat vájtak a börtönökhöz. Azt hitték, még mindig a Szentföldön vannak, ahol az igazságtalanságokat meg kell torolni.
Pedig hát az a büntetés nem volt igazságtalanság. Nem lehetne fenntartani az apácazárdák fegyelmét, nyugalmát,46 áhítatos csendjét, ha nem volnának szokásba szigorú büntetések, amelyek a rendbontót sújtják.
A szegény apácák hiába folyamodtak a királyhoz a hatalmaskodó Szent János-lovagok ellen. A római pápa, aki legfőbb parancsolója volt a Jánosoknak: messzi volt. Az esztergomi érsek örült, hogy neki magának nincs baja a hatalmas lovagrenddel. Itt voltak azonban a dominikánusok, akik nemcsak azért voltak a szigetre küldve, hogy az apácákat gyóntassák, nekik szentbeszédeket mondjanak, hanem azért is, hogy segítségükre legyenek a félénk, magukban tehetetlen nőknek.
A dominikánus barátok megüzenték a harcot a Szent János-lovagoknak, midőn azoknak magaviselete tűrhetetlen lett.
Évekig folyt a küzdelem a két kolostor között. A Szent Jánosok többen voltak, gyakorlottabb harcosok voltak, győzték a küzdelmet. De a dominikánusok eszesebbek voltak. Amit nem értek el erővel, elérték ésszel.
Tíz esztendő se telt bele, kifüstölték a szigetről a Szent János-lovagokat. Házukat lerombolták, kincseiket birtokukba vették, a János-lovagok örökre elhagyták Szent Margit szigetét. Csupán egy nagy kőfal maradt meg egykori dicsőségükből, amely fal napjainkban is komoran, hatalmasan emelkedik ki a szigeti zöld lombok közül. Most aztán a dominikánusok a többi szerzetesrend eltávolításához fogtak. Laktak még itt fehér papok, ferencrendi szerzetesek, akiknek megvolt a maguk háza, a maguk jövedelme. De a sziget évről évre kisebb lett, mosta a Duna a partjait, elsodorta a partra könyöklő épületrészeket. (Még ma is47 sok falmaradvány látható alacsony vízállásnál a Duna mélyében.)
A dominikánusok kiadták az utat a többi szerzetesnek.
Sőt, elvették a pesti polgárok házát, amely az alsó szigeten állt és arra a célra szolgált, hogy lakhelye legyen azoknak az ájtatos pesti polgároknak, akik a margitszigeti házukba nagy számban rándultak át Pestről. Napokig tartott ilyenkor az ájtatosság, mind a hét templomban misét mondtak. A kegyes életű pesti polgárság, ha bűneitől meg akart szabadulni, mind a hét templomot meglátogatta, mind a hét templomban meggyónt, mindenütt elvégezte a kirótt vezeklést, ami természetesen nem múlhatott el egy nap alatt.
Az előkelő asszonyságok, kisasszonyok Szent Margit zárdáját keresték fel, ahol előbb napokig ájtatoskodniok, vezekelniök kellett, testüket sanyargatták, böjtöket tartottak, kövön térdepeltek, megvesszőzték meztelen hátukat, szőrcsuhát viseltek, magukba szálltak a kegyes prédikációtól, amíg bűnbocsánatot nyertek a gyónás után.
Ki tudná manapság azokat a bűnöket – amelyek néha nem is voltak bűnök, csak álmok, amelyek éjszaka akaratlanul lepik meg az embereket –, amelyeket a királynék, főnemesi asszonyok elrebegtek a falba épült gyóntatófülkében, a láthatatlan arcú lelki atyának? Ki tudná manapság, hogy mi mindent tartottak bűnnek ezek a kegyes asszonyságok abban a régmúlt korban, amikor az igazságosság, az áhítat, a mennyek országába való kívánkozás mélyebben élt az emberek szívében?48
Ki tudná manapság, hogy miért szánta el magát a királyné, hogy elhagyva a fejedelmi udvart egy-egy apácazárda szomorú, sötét homályába vonuljon vissza, ahol néha éveket töltött, amíg ismét elég erőt érzett magában a földi élet folytatásához? Elég volt egy tisztátalan gondolat, elég volt egy elmulasztott böjtnap, egy meggondolatlan cselekedet, hogy felébredjen a lelkiismeret, és mindaddig megnyugvás ne leljen, amíg a bűneiért a megfelelő vezeklést lerótta.
Ó, nagy áldás a vallási szertartás a gyengéd női lelkek számára. A legnagyobb jótéteménye a katolikusok vallásának a gyónás szentsége, amely megmutatja az igaz utat az embernek bűnei megtisztulása után az igazi élethez. Sokat szenvedett, boldogtalan nők, gyermekeket elveszített anyák vagy özvegységre jutott feleségek, jegyesüket eltemetett hajadonok találtak már sok századok óta lelkükre gyógyírt, sajgó szívükre vigaszt a templomok bolthajtásai alatt. Hova menekülhetne a gyönge ember, ha Istene se volna? Hova hajthatná fáradt fejét, meggyötört szívét a szenvedő, ha vallása se volna? Mely borzalmas sivatag volna az élet, ha a szegény bűnös nem találna feloldozást ezen világon vétkeiért? Ó, a legfőbb gyógyító eszköz a gyóntatószék térdeplője volt, nem pedig az orvosok tudománya! Ideát a pesti előkelő asszonyságok, akik a tél elmúltával, a Duna jegének eltakarodásával, a fák kivirágzásával csónakon eljöttek Szent Margit szigetére a kolostorba: napokig ájtatoskodtak a szigeten. Ezért épült a sziget alján az a kőház, amelynek számos szobája volt, ahol az asszonyok, férfiak49 meghúzódtak a tavaszi éjek hűvössége elől. – Mint mondám, a pesti polgárok a többi szigeti templomokat látogatták. A hagyomány szerint minden egyes templomban más és más bűnre talált feloldozást a szegény megtérő.
– Én anyámnak szoktam meggyónni, ha valamely olyan gondolatom volt napközben, amely fekete lepkeként üldöz estétől – mond most Máriási Ilona, amint a nagybetegnek látszó ifjú költő társaságában helyet foglalt egy romfalon, amelyről imént röppentek el a rigók.
– Nincs mindenkinek édesanyja – felelt csendesen a költő. – Figyelje meg, Ilona, hogy az emberek voltaképpen csak addig boldogok, amíg anyjuk, apjuk él. Addig nem mondhatják szerencsétleneknek magukat, mert bizonyosak lehetnek a szívben, amely érdek nélkül, forró melegséggel gondol reájuk. A magyar mondás is azt tartja, hogy nem szegény az az ember, akinek az apja él.
– Szegény apám! – sóhajtott fel Ilona. – Vajon merre keresi a háborút, hogy mentve legyen hitelezői elől? Senkit sem szeretek úgy, mint az apámat, mert gyermekkorom óta figyelem homlokát, amelyen az évek barázdáikat vonják. Minden évben jött valami baj, valamely váratlan szerencsétlenség, amely mindig elvitt egy mosolygó vonást szegény apám arcáról. Amint az őszi szél sodorja el a tegnapi virágleveleket. Az én apám azok közé a mindennapi emberek közé tartozik, szegényke, aki csak gyermekeiben leli örömét. Azt mondják, hogy ez hétköznapiság… És én ezért imádom az apámat, mert a gyermekeit nem pótolhatja senki és semmi ezen a világon.50
Így szólt Máriási Ilona, és messzire nézett, mintha az ezredes gondolatát akarná megidézni, aki valahol, valamerre, talán egy tábori tűz mellett ugyanebben a percben szintén a gyermekeire gondol.
– Szegényke… Szegény kis öreg apám!
Kármán József költő barátunk idejét látta annak, hogy az érzelmes leányka bús gondolatait elmulassza, s ezért szokatlanul vidám hangon kiáltotta:
– Most maradjunk csak azoknál a furcsa embereknél, akik hajdanában azért jártak a szent szigetre, hogy itt kegyes lelki atyákat keressenek, akiktől feloldozást kérnek, hogy továbbra is folytassák gonoszságaikat. Mert huncut emberek mindig voltak a világon.
A dominikánusok felső szigeti kolostorában például a csempészek és hamispénzverők szerettek meggyónni. Csaknem egy fél századig ült a gyóntató székben Páter Albertin, aki a rend spanyolországi kolostorából származott ide, és legjobban értette a csempészők és hamispénzverők bűneinek feloldozására rendelt vezeklések kiszabását.
A fehér papok gyóntatószékében többnyire a tolvajok és a rágalmazók találtak megértő lelki atyát, akik ellátták őket vigasztalással és reménnyel, hogy kellő megjavulás után bűneik megbocsáttatnak.
Az esztergomi érseki váron, a sziget csúcsán, előkelő udvari emberek, a király környezetéhez tartozó főnemesek, országos nagyméltóságok kopogtattak, amint kíséretükkel sátrat vertek a sziget lombos fái alatt. Kopogtattak, és megnyílt előttük az ajtó, hogy magának az érseknek gyónják meg azokat a dolgokat, amelyekben bűnösnek érezték magukat. Különösen bűn volt51 itt a haza és a király ellen való vétek, az országos törvények meg nem tartása, a szegények sanyargatása.
S így sorban; minden egyes kolostornak megvolt a gyóntatóatyja, aki bizonyos bűnökre, a lélek e különböző betegségeire tudta a gyógyítást, mint manapság az orvosok, akik közül némelyik csak szembetegséget, más fület, harmadik sebet gyógyít. A pesti polgár a tavaszi gyónás idején óvatosságból és lelki megnyugvásra valamennyi lelki doktort végigjárta.
Ezért tartott a búcsú egy-két hétig Szent Margit szigetén.
A dominikánusok a pesti polgárok házát is hatalmukba vették, és többé nem engedték meg a pesti polgárságnak, hogy a gyónásnak meg nem engedett formáját gyakorolja. Midőn a domonkosok a legnagyobb hatalmukban voltak: történt a mohácsi vész. II. Lajos király elesett, a török sereg feltartóztathatatlanul közeledett Buda felé. A papoknak és apácáknak menekülniök kellett a pogányok elől.
A költő abbahagyta a régmúlt idők történetének elbeszélését.
Hallgatva figyelte a madarak énekét, amelyek e tájon most is úgy énekelnek, mintha szent papoknak és kegyes zárdanőknek fújnák a tavaszi zsoltárt.
Különösen kitesz magáért e környéken a mély hangú erdei pinty, amely a dalnokversenyben mintegy a karmester szerepét játssza.52
Külsejére nézve igénytelen madárka, amely a fatetőkön szeret üldögélni, ámde ha megszólal a tájon: a tavaszi csendességben a romfalak közül mintha a régi szép hangú szerzetesek, nagyszerű kántorok és ezüstcsengésű szavú zárdaszűzek éneke hangzanék.
Ők énekelnek most a madarak hangjában a szigeten, midőn évről évre visszatér a tavasz, és lesöpri a tél gizgazát, havát a romfalakról. Itt zengik ők örökké Isten dicsőségét. És dalukra kidugják a fejüket a komor föld mélyéből a kíváncsi ibolyák, az árvácskák figyelni kezdenek kis tányéraikkal, a rügyek, bimbók úgy ülnek a magasban, mint az ifjú zárdái növendékek a kóruson, a télen hangos varjak nagyon elhallgatnak és ellendülnek a felszéllel a tájról, ahol késő őszig nincs keresnivalójuk.
– Mindnyájunk megújhodása: a tavasz – rebegte a költő. – Amerre a tavasz jár: onnan szélűzte fellegként oson tova a szomorúság, a bánat. A tél sötét hadaival északnak húzódik, talán még ott áll lesben a messzire látszó szigeteken, mintha azt várná, hogy valaki visszahívja őt, mintha arra számítana, hogy a gyengéd tavasznak nincs elég életereje. Ó, hogy szeretne őkelme a vad északi szél szárnyán visszanyargalni a Dunán, és kiverni a szigetről mindent, ami a tavaszi gyengédséget, a kikeleti örömet hirdeti. A tél az emberek örökös ellensége. Ó az a gonosz lélek, aki csak a pusztulásban, a halálban leli örömét. Ámde a tavasszal nem bír el a tél. Vékony fűzfavesszőkkel kötözi meg a szörnyeteget, ibolyaszálakkal erősíti meg a köteléket, amely ibolyaszálak erősebbek a legvastagabb hajókötélnél. És a mormogó, dühöngő53 telet úgy kipenderíti az ajtón, hogy az egyszerre kívül találja magát a küszöbön.
A tavasz csak látszólag olyan gyenge és gyengéd. Valamennyi korszak között az ő karjaiban van a legtöbb erő. Neki nemcsak az ellenséget kell megvenni, hanem újra kell építeni a földet az ellenség rombolása után.
Az erdei pinty tovaröppent.
Csízek, cinkék ugráltak a fagallyakon, és csodálatos hangokat hallattak, amelyeket csak tavaszkor tudnak a madarak. A stiglicek kitárták farktollaikat, mint a legyezőket. A cinkéknek szavuk volt minden gallyacskához, amelyen végigugráltak. A rigók, amelyek Szent Margit madarai voltak, különösen nagy számmal jelentkeztek. Karcsú lábaikon végigfutottak a réteken, fénylő szemük kivillant a bokrok alól, farkollóikat, mint a tavasz kis zászlócskáit, magasra emelték futamodás közben.
Ebben a percben Máriási Ilona hangosan felkiáltott: – Gonosz!
A még lombtalan fák között egy sötétszürke, vörösbarna árnyék villámként vágódott az énekes madarak közé.
Úgy rohant elő, mint a lesből a haramia, zuhant a magasból, mint a leesett kő, siklott, mint a tűzsugár. Egy vércse volt, amely megzavarta a madarak tavaszi istentiszteletét. Bizonyosan régen keringett már a fák felett, mielőtt kiválasztotta volna a támadás tárgyát,54 egy kis tömzsi, barna mellényes madárkát, amely a fa derekához lapulva szokott járni-kelni. Hasznos madárka. A magatehetetlen fákat azoktól az apró férgektől tisztítja meg, amely férgek a legerősebb fákon is halálos sebeket tudnak fúrni. Sohase növekedhetnének meg a fák e madárka nélkül. Ő a fáknak a háziorvosa.
És a vércse éppen ezt a madárkát választotta ki zsákmányának.
A vércse már hozzácsapott a madárkához, midőn Ilona felkiáltott. És a vércse eltévesztette a máskor halálos biztonságú hóhérvágást.
A madár olyan kicsinyre kuporodott a fa kérgén, hogy akkora se volt, mint egy gyermeknek az ökle.
A vércse még egyszer támadott, de a madarat már nem talált a helyén. A madárka oly gyorsan ereszkedett le a fáról, mint a cirkuszi légtornász a magasból.
Ámde a rabló utána vetette magát.
Vijjogva kergette a menekülő madarat, éles csőrét kinyújtotta, karmai kitágultak, félelmetes volt ez a villámként vágtató nagy madár a fák alatt…
Minden énekesmadár elhallgatott a környéken. Kis szívük megdermedt a félelemtől. Magukban bizonyosan mélyen sajnálták menthetetlennek látszó madárka testvérüket.
De Ilonának helyén volt a szíve.
Miután kiáltásával nem tudta elzavarni a rablót, hirtelen felkapott egy követ, amely lábai előtt hevert, és a vércse felé dobta.
Olyan szerencsés volt a kődobás, hogy a vércsét eltalálta.55
A szürke rabló hirtelen megfordult, és gyors iramban elmenekült a fák alatt. Kivágódott, ahol rést talált a gallyak között, és eltűnt a messziségben:
– A sziget csúcsán áll egy százesztendős vén szilfa. Annak a csúcsán fészkel a vércsepár, amely rettegésben tartja a Margitsziget madarait. Ha fegyverem volna, régen elbántam volna velük – szólt Máriási Ilona.
A költő nem felelt, a földet nézte a romfal tövében, mintha felfedezett volna valamit.
Egy kútgödörnek a maradványa tűnt fel a romok között.
– Régi könyvekben sokszor olvastam erről a kútról, de magam még sohasem láttam – szólalt meg a költő, miután huzamosabb ideig szemlélte a félig eltemetett kutat.
Szó van erről a régi kútról még a kincsásók könyvében is, de tudnak róla a legrégibb csíziókönyvek is.
A kincsásók könyvében az van mondva erről a kútról, hogy fenekén egy ezüstharang fekszik, amely bizonyos babonás éjszakákon megszólal, és megmutatja az utat a jámbor életű, istenfélő kincsásóknak. De még senki se akadt, aki a harang szavát hallhatta volna.
A domonkosrendi szerzetesek ugyanis, mikor a Mohács alól a Duna mentén felfelé nyomakodó török sereg elől menekültek, nem vitték magukkal kincseiket. Bárhova vitték volna, sehol se lettek volna biztonságban a kincsek. A törökön kívül mindenfelé rablócsapatok portyáztak az országban, amelyek kifosztották a jámbor utasokat.56
A szerzetesek tehát jobbnak vélték a kolostori kincset a szigeten hagyni és elrejteni. Remélték, hogy majd elmúlnak a háborús esztendők, egykor visszajöhetnek kincseikért, amelyet úgysem tekintettek magukénak, hanem az egyházénak.
A legenda szerint abban a mély kútban, amely a kolostort ivóvízzel ellátta, amelyből állítólag egy rejtekút vezetett a Duna alatt a folyam túlsó oldalára, halmozták fel a kincseket. Legelsőnek a zárda ezüstharangját bocsátották a mélységbe, amely harang arról volt híres, hogy puszta hangjával meggyógyította a nagybetegeket, megvigasztalta a haldoklókat, megmutatta az utat az eltévedt úton járóknak.
Azután ugyanide eresztgették le a kincseket, drágaságokat, arany- és ezüstfeszületeket, amelyeket királyok, királynék ajándékoztak a kolostornak. Híres gyöngyökből való rózsafüzérei voltak a dominikánusoknak, amelyeket ők még imádkozás közben sem vettek a kezükbe, mert hitvallásuk tilt mindenféle világi hiúságot. Fejedelemnők az egyháznak ajándékozták koronáikat, amelyeket a kolostorban őriztek. Az Árpád-királyok nem fukarkodtak az adományokkal. V. István király még holtában is idekívánkozott. Gazdag volt a domonkosok kincstára.
És az a sok kincs ebbe a kútba került, midőn a szerzetesek a török előtt menekültek. A domonkosok sohasem tértek többé vissza régi otthonukba. Sem a papok, sem az apácák nem láthatták többé a nagy fákat, amelyeket ők ültettek. Eljöttek-e valaha elásott kincseikért? Senki se tudhatja.57 Csak annyi bizonyos, hogy vállalkozó, önkéntes kincskeresők időnként most is felássák a szigetet a dominikánusok kincsei után, de sohase talált senki a kincsekből.
Az apácák a kolostorukból csupán Margit királyleány csodatevő holttestét mentették meg, amely az oltár alatt volt eltemetve márványkoporsóban, és épen maradt. A legenda szerint olyan illata volt Margit királyleány holttestének, mint a rózsának. A sziget rózsafái, amelyeknek csodálatos illata messzire belepi a Duna mindkét partját, Margit király leánytól örökölték utolérhetetlen illatukat.
S az illatos holtat ládába zárva vitték magukkal az apácák a török elől való menekülésükben.
– Nagyvárad, Pozsony: egy-egy állomása volt a bujdosóknak. Nagyváradon még megvolt Margit királyleány holtteste, de mire Pozsonyba értek, a holttest eltűnt. Egy szent legenda szerint a holttest egy éjszakán kiszállt koporsójából, és elhagyta az apácákat. Visszatért a szigetre, régi sírhelyére, ahol annyi csodát cselekedett.
– De most már senki se tudja, merre fekszik a szent királyleány.
Máriási Ilona elgondolkozva hallgatta a költő szavait:
– Én majd megtalálom a csodatevő Margitot, mert nekem szükségem van az ő segítségére – felelte Ilona mély meggyőződéssel. Ő itt van most is a szigeten.
