XII. FEJEZET • Margitsziget a föld alatt
XII. FEJEZET • Margitsziget a föld alatt
Ha valaki nagyon keresné: akár még napjainkban is megtalálná annak az alagútnak a nyomát, amelyet minden valószínűség szerint a török hódoltság idejében építettek a budai basák, akik különben is mindenféle alagutakat, kutakat, gödröket ásattak Budán. A Margitsziget kedvenc mulatóhelyük volt a basáknak, nyilván gondoskodtak arról, hogy itt meg ne lephessék őket.
Vagy talán még régebben építették az alagutat, mikor a hatalmas lovagrendek tanyáztak itt: a templomáriusok és mások, akik titokzatos szertartásaikkal szerettek elbújni az emberek elől. Máriási Ilona, a Margitsziget kis remetéje, bolyongásaiban rájött annak az alagútnak a nyitjára, amely a szigeti kolostort a budai várral kötötte össze. Ezt az alagutat még az Árpád-királyok építették. És a regényes hajlandóságú leányka magába tudta zárni a titkot – még az édesanyja előtt is. A gyermekek néha sokkal titoktartóbbak, mint a felnőttek.
Máriási Ilona a szentek és a csodák szigetén a gyermekek és az ártatlanok bátorságával indult el azokon a csiga alakú lépcsőkön lefelé a föld mélyébe, amely lépcsők egyszer megmutatkoztak előtte a kolostor romjai között. A bejárást őrző bokrok összecsapódtak100 felette. A nagy fák gyökerei, amelyek óriáskígyók módjára kapaszkodnak a sziget talajába, még a romkövekbe is, mintha legalábbis oly hosszú életre készülődnének, mint a kövek: a fagyökerek labirintusai elfödték azt a helyet, ahol a titokzatos föld alatti folyosó megkezdte a maga föld alatti útját.
A bolthajtás alatt száz lépcsőt számlált meg Ilona, amely a mélybe vezetett. Szabályos, faragott kőlépcsők, amelyeken alig látszott az idő kopása – arról pedig szinte örökre megfeledkezni látszottak a lépcsők, hogy valaha emberek is jártak volna erre. Máriási Ilona előrevilágított mécsesével. Sötétséget látott maga előtt, amely sötétség századok óta aludt itt, de mégis volt valamely titokzatos áramlása a levegőnek, amely meglobogtatta a mécses lángját. Valahol szelelőlyukaknak kellett lenni, amelyek friss levegővel látták el a föld alatti utat.
Máriási Ilona azon a helyen, ahol a lépcsők véget értek, valóban észre is vette a feje fölött azt a kürtő alakú nyílást, amely olyan nagy messziségben mutatott egy tenyérnyit az égboltozat kékségéből, mintha egy másik világból látná valaki a mennyet.
De Máriási Ilona nem rendült meg erre a babonás látványosságra sem. Nagyon megerősödött a szíve, amikor csodálatos álmai valóságra kezdettek válni. A titokzatos aranytallér, amelyet párnája alatt talált: vitte, vezette útjában, és istenfélelme kísérte, hogy nem cselekszik semmi rosszat, amikor az aranytallér utasítását követi. A talléron egy köpönyeges Jézuska alakja volt. (Honnan tudta volna Máriási Ilona, hogy a kis Jézus gyermekképének védelme alatt: mennyi101 rosszat követtek már el a pénzzel foglalatoskodó kezek!)
Ilona nem érzett borzongást, sem ijedelmet a föld alatti magányban.
Megtette az első lépést a lépcsőtől a föld alatti folyosón és ekkor úgy rémlett előtte, hogy amidőn lábát az első nagy kockakőre helyezte, az megingott alatta, és valahol, valamerre harangkongás hallatszott. Ezüsthangon, feltámadást, életet jelentően csendült valamely távoli haranghang a kis bolyongó fülébe.
A legenda szerint az óbudai toronyban szokott megkondulni a harang, ha valaki a margitszigeti alagútba belép. A régi időkben figyelmeztetésül szolgált ez mindazoknak, akik a rejtekútról tudtak.
A mécses lángja bizonytalankodva járt előtte vándorlásában.
A megingott nagy kőről Ilona leugorva, finom, bársonypuha talajba lépett, amely olyan kellemetes volt, mintha meleg vízben járt volna.
Néhány lépésnyire egy kőbe faragott férfialak döbbent fel a sötétségből, hogy szinte megremegtette a mécses lángját. V. István király alakja állt a kis remeteszűz előtt kőbe vésetten, mintha örök mozdulatlanságában is megfélemlíteni akarná azokat a föld alatti látogatókat, akik nem tiszta szívvel közelednek erre a helyre.
Emberfölötti nagyságúnak látszott az Árpád-király itt, a föld alatti sötétségben, a mécsesláng tájékozatlanságában.
Máriási Ilona azonban a maga ártatlanságában nem ijedt meg a kőbe faragott királytól. Sokszor megálmodta102 ő, hogy ez a király senki más, mint Szent Margit testvére, aki ugyancsak a szentek és boldogtalanok életmódját választotta, amikor ott messzi Dalmáciában Gut-Keled elrabolta tőle gyermekeit, miután koronájától nem tudta megfosztani: idekívánkozott V. István a középkori királyság fájdalmaiból, emberfölötti szenvedéseiből, megcsalódottságaiból a szentek dunai szigetére, amikor Erzsébet leánya a Szent Margit-kolostorban meghalt nagynénje után.
És Máriási Ilona összekulcsolt kézzel állt a föld alatti folyosóban, miután mécsesét V. István király lábainál elhelyezte.
Egy Árpád-király századok mozdulatlanságával, fenségével, komorságával nézett szemközt a leánykával.
Mindenkit, Máriási Ilonán kívül megrendített volna ez a föld alatti találkozás, csak ez a hősies leányka nem veszítette el lelkének nyugodalmasságát, amelyet nyilván olyan hitbuzgalom tartott benne, amilyen hitük azoknak az apácáknak lehetett, akik itt, V. István király közelében, jobbra és balra eltemetve voltak.
Máriási Ilona az apácák föld alatti katakombájába tévedt, ahová a Margit-apácákat temették, rejtve és titkon, mint akár az őskeresztényeket valaha a római katakombákba. Itt békében pihentek a szüzek, akik látták valaha a tatárjárást, akik a sors viszontagságai elől menekültek Margit zárdájába, a szigetre.
Itt, a föld alatti alagútban senki sem háborítja őket nyugalmukban, V. István király felügyelete alatt.
Idáig még a legvénebb fák gyökerei sem érnek le, amely nagy fáknak a gyökérzetéről azt szokták mondani, hogy éppen olyan mélyen nyúlnak a föld alá,103 mint amilyen messze emelkedik lombkoronájuk a föld felett.
Itt nyugszik az Árpád-király lábánál imádott leánykája, Erzsébet hercegnő, aki éppen olyan szent életű akart lenni, mint nagynénje, Szent Margit, ám az ég angyalai még korábban megszabadíták őt földi szenvedéseitől, mint nagynénjét. Szent Margit huszonhat éves koráig élt és végzé a rábízott csodatetteket. A betegek gyógyítását. A szenvedők gyámolítását. A tatárjárás megroppant lelkének égbe való emelgetését. Míg Erzsébet hercegnő csak tizennyolc éves koráig bírta ama szent feladatot, amely az Árpád-házbeli királyleányokra várt itt a földön. Mert már hervadozóban volt a gyönyörű királynemzetség. (Még harminc esztendő múlik el V. István kétéves királysága után, és az utolsó Árpád-király is elvonul a huszonkét király közé, hogy bezárja sorozatát a honalapító királyoknak.)
És a mécses tovább mutatja a falba illesztett sírköveket, amelyek mögött egy-egy Szent Margit-korabeli zárdahölgy fekszik, és a sírtakaró köveken csupán egy-egy keresztnév jelzi, hogy ki volt az a boldog, aki méltónak találtatott arra, hogy helyet kapjon V. István és Erzsébet magyar királyleány szomszédságában.
Ki tudná már manapság, hogy kit jelentenek a kőbe vésett nevek: szegény szolgálót, aki kegyességével, tisztaságával, erényeivel kiérdemelte földi életében, hogy helyet kapjon a föld alatti katakombában, vagy pedig gazdag úrnőt, aki a világ hiúságait hagyta el, dús vagyont rázott le magáról, kínzó104 szenvedélyből menekült, mikor abban a reményben lépé át vala e Margit-zárda küszöbét, hogy ott helyet érdemeljen ki új életével a királyok és szüzek katakombájában.
– Maristella! – mondja a kőbe vésett írás, és többet senki nem tudhat meg arról a valakiről, akit itt rejtve eltemettek.
– Krisztina, Egézia, Margit, Ilona… következnek egymás után a kövek felírásai.
A mécsvilág búsan bolyong sírtól sírig, már nem remeg többé a láng, mert Máriási Ilona szívében nem megfélelmesedést, de bátorságot nyer a halottaktól. Mintha hívnák őt ezek a föld alatti szent nők, amint sírjaik között ellépdel. Suttog a fövény a lépése alatt, és valamerről a magasból ringó, tompa, állandó és megnyugvó zúgás hallatszik, mintha valamely másvilági malom folytatná a maga örök munkáját. A Duna hömpölyög odafent, a vöröslő téglával és szürke kővel kirakott bolthajtás felett, amely bolthajtásnak valóban igen nagy erejűnek kell lennie, hogy az irtózatos súlyú folyamot elbírja… Máriási Ilona andalogva lépdel a zárdaszűzek katakombájában, minden sírkövet megsimogat, mindegyik előtt keresztet hány magára, amíg végre elérkezik az utolsó sírhelyhez, amely fedőlap nélkül, üresen, sötéten, rejtelmesen tátong ki a katakomba nyirkos falából.
Itt már dörög a Duna hömpölygésében odafent a magasságban, mint valamely félelmetes szellem, amely észreveszi, hogy valaki az ő birodalmában jár. Rázkódik a bolthajtás, gigászi erővel nyomják vissza a meder105 alatti falak a Dunát, mintha évszázados küzdelmükben kiverejtékeződtek volna.
Ez az üres, utolsó koporsóhely az, amelyet Máriási Ilona keres.
Álombéli biztonsággal nyúl be fehér gyermekkezével az üregbe, mintha valamely ismert szekrénybe nyúlna.
Egy marékra való aranytallér gördül ki nyomban az üregből, amelyet a törökök elől menekedő apácáknak már nem volt idejök be sem falazni.
Csupa olyan aranypénz hevert az üregben, amelyen köpenyeges Jézuska képe volt.
Most már hazajöhet atyánk a háborúból – monda Máriási Ilona, amikor édesanyjához a szigeti házacskába beállított. És a galambposta útra kelt.106
