XIII. FEJEZET • A katonai dereglye megérkezik
XIII. FEJEZET • A katonai dereglye megérkezik
Máriásinénak kanárimadara volt, amely fénylő rézkalitkában szomorúan fújdogálta a maga rabdalát, amíg künn a ház körül tavaszi lármát csaptak a szabad madártestvérek.
Tavaszi nap volt, a madarak napja, amikor a legkisebb madárka is a legboldogabb életet éli. Ilyenkor az övék minden kedv, minden hang, minden szín a Margitszigeten.
Milyen fájó szívvel nézte a rab kanári még azt a szürke verébpárt is, amely éppen az ablakkal szemközt telepedett meg egy háztetőig érő hársfa ágain! Az egyik verébnek barna folt volt a begyén, mintha szakálla volna. Ez volt a hím. Tollait felborzolva szinte megnövekedve ugrándozott tavaszi kedvében. Nem állott el a hangja. Mindig fecsegett ahhoz a szürke kis társához, amely olyan soványnak látszott, mintha vizes kefével fésülték volna meg reggel. A kis társ egy ökölnyi odút fedezett fel az egyik gallyon.
Odahordott mindenféle szalmaszálat, hullogó madárpelyhet. A szakállas csak azért borzolta fel tollat, hogy lehulljon öltözetéről egy-egy felesleges pehely, amelyet kis társa azonnal az odúba vitt. Ez az odú lesz majd a fészek, ahol a gyermekeiket felnevelik. A107 szakállasnak már most se volt helye a fészekben. Oda csak a kis társnak volt bejárása, amint sürgött-forgott, mint egy kis gazdasszony. Jött-ment pihenés nélkül, hordta a berendezést a kis házikóhoz. Míg a szakállas csak ugrándozott és fecsegett, mint némely ember szokta eltölteni az időt. Egy magasabb gallyról szomorúan gubbaszkodva némán nézte a családi boldogságot egy szakállas veréb. Szeretett volna helyet kapni ő is az épülő fészekben, de bizony erre nem sok kilátása volt.
– Miért nem építesz te is fészket? – kérdezte a kíváncsi kanári a kalitkából. – Minden madárnak van fészke valahol, csak neked nincsen.
– Majd lesz nekem is, csak a szakállas hagyjon fel a házőrzéssel – felelt a magányos veréb.
Valóban, amint a szakállas elrepült egy bogár után, a leskelődő veréb hetyke léptekkel, mintha sarkantyút pengetett volna a sarkán, közeledett a fészekhez, nyilván azért, hogy elfoglalja.
De Máriási Ilona, aki tanúja volt bűnös cselekedetének, felkapott egy horgászóbotot, és kipiszkálta az idegen verebet a faodúból.
– Majd adok én neked, te kis tolvaj!
Mikor ennek az elfoglaltságnak vége volt, az udvaron keresztül belépett Rézike, a cigánypalatínus leánya.
– Gyere velem, Ilona! – szólt.
Rézike szomorú volt, mint az időjárás, amely húsvét napján váratlanul hűvösre fordult. A rigók többet üldögéltek a földön, mint a fákon – amely körülmény mindig tartósan hűvös időjárást jegyez a szigeti108 kalendáriumban. Csak a nagy bundás kutyák örültek a csípős szélnek – ők kénytelenek voltak meleg gubáikban járni, bármily melegen sütött a tavaszi nap.
Rézike előrement a Duna-part felé, ahol senki se járt, és senki se láthatta őket.
Itt hirtelen átölelte Máriási Ilonát, és váratlanul zokogni kezdett.
Oly szenvedélyesen sírt, mint amilyen szilaj a vadmadarak repülése, amelyek a vihart hasítják. Rázkódott egész testében, és könnyei megnedvesítették Ilona vállát.
– Meg fogod nekem bocsátani, ha rossz hírt mondok neked? – kérdezte a cigánypalatínus leánya.
– Ugyan, mi lehetne az a rossz hír, amelyet tőled hallanék! – felelt Máriási Ilona.
– Atyád megérkezett az éjszaka…
Máriási Ilona felsikoltott örömében.
– Hol van az én drága jó atyám?
Rézike könnyes szemmel nézett a leánykára, és erősen fogta annak kezét.
Gyorsan mondta el mondókáját.
– Az éjjel egy vasdereglye kötött ki a szigetcsúcson, amelyen hadi lobogó volt, és ágyúszóval jelezte, hogy kikötni akar a szigeten. Atyám nyomban megrakatta a tüzet, hogy annak lángja messzire világítson a sötétségbe. A katonai csónak némán közeledett, és csendesen vetett horgonyt a part előtt.
– Itt valami baj van – mondta atyáin, aki nagyon sok csónakot látott már kikötni a Duna-parton. Valóban úgy is volt. A komáromi pionérek, akik a dereglyét hozták, egy tiszt vezetésével szálltak partra.109
A hadnagy megkérdezte atyámat, hogy jó helyen járnak-e? Itt lakik-e a Margitszigeten Máriási Gábor ezredes neje? Atyám felelte: itt lakik Máriási Gábor ezredes neje.
– Vele volna dolgunk, de az idő későre jár, nem akarjuk zavarni az asszonyságot – mondá a hadnagy –, ellenben itt hagyunk a részére valamit, amit lesz szíves holnap átadni neki.
Nyolc katona erre a partra hozott egy súlyos, öles ládát, és azt gondosan elhelyezte a parton. Éjszaka volt, sötét volt, sokáig nem gyanítottuk, hogy mi van a ládában, pedig valamennyien ébren voltunk. Csak körülálltuk a ládát, és figyeltük a katonákat.
A hadnagy azután egy pecsétes levelet nyújtott át atyámnak.
– Ez a levél özvegy Máriási Gábornénak szól. Megvan benne írva, hogy férje, a vitéz ezredes az ellenség előtt, csapata élén hősi halált lelt Győr alatt. Utolsó kívánsága az volt, hogy holttestét szállítsuk a Margitszigetre, ahol neje lakik. A budai helyőrség parancsnoka ugyancsak értesítve lett tábori futárunk útján, hogy gondoskodjon az ezredes vitéz katonához méltó eltemetéséről.
Így szólt a hadnagy, és írást vett atyámtól, hogy a koporsót hiánytalanul átadja…
Hallotta-e Máriási Ilona az utolsó szavakat? Hol volt az ő hallása, hol volt az ő lelke, amíg Rézike befejezte elbeszélését? Eszméletlenül terült el a füvön. A palatínus leányának egyéb dolga nem volt, mint megkeresni, hol menedékes a part, vizet hozni a Dunából, hogy fellocsolja Ilonát. De mire Rézike110 visszatért a vízzel, Máriási Ilona már talpon állt, csak az arca volt olyan hófehér, mintha ő halt volna meg atyja helyett.
– Most már értem Szent Margit áldását – mondá csendes hangon Ilona. – Ez az álom arra szolgált, hogy legyen erőm és bátorságom elviselni a reám váró szenvedéseket. Köszönöm, Margit királyleány, hogy segítségére voltál szegény árva szívemnek.
Így szólt Ilona, és kezét összetéve, hosszan az égre nézett.
S azután nem hullott könnye, nem hangzott szájából jajszó, csak arca volt hófehér, mint azoké a szellemalakoké, akiket az elmúlt éjszaka a kolostor romjai között látott.
A cigánypalatínus leánya nem győzte bámulni Ilona lelkierejét.
– Hiába vagyok én a palatínus-kisasszony, bizony nem volna ennyi erőm elviselni a szenvedést…
– Én sem – felelt halkan Ilona. – Ha az elmúlt éjszaka Szent Margit leányává nem fogadott volna.111
