A bűvészinas
A bűvészinas
A bűvészkedés, táncmesterkedés és betegápolás mellett Hermannak, nagyatyám ismert barátjának, még több foglalkozása volt. Ezek közül legnevezetesebb az álomfejtés és álomcsinálás. Herman a legbolondabb álomra is szolgált megfelelő magyarázattal. És midőn Herman X. városkában megtelepedett, és nagyatyámmal karonfogva sétálgatott, a lakosság egyszerre elkezdett álmodni. Hiszen álmodtak az emberek azelőtt is, mert egyéb dolguk nem volt, és mert álmodni jó. A legtöbb álomra azonban nyomban megtalálták a megfejtést az egyiptomi álmoskönyvben, amely a kalendáriummal, bibliával együtt alig hiányzott valahol. Lánc, sánta öregember, gyerek a bölcsőben: 12, 64, 56 – felelt az álmoskönyv. Táncoló asszony, kígyó és bakkecske: 36, 82, 4. Bor palackban: 3 és pecsenye a tálon 71. Nem álmodhattak tehát X.-ben olyasmit az emberek, amit reggelre kelve meg nem fejthettek volna. A reskontókra felírta az öreg boltos a számokat, és Temesvárott vagy Linzben húzott az árva gyermek a szerencsekerékből. Odáig, amíg Herman X. városkában megtelepedett, ez volt a divat.
A nagyatyám, Roncsy kapitány kezdte, mert hisz különben is furcsa ember volt világéletében: egyszer csak olyasmit álmodott, amire hiába lapozta végig az egyiptomi, nagy álmoskönyvet. Már dél lett, és még mindig az ágya szélén üldögélt. Herman botjával megkopogtatta az ablakot.
– Nem megyünk sétálni a folyópartra? – kérdezte szokás szerint.
– Nem lehet, amíg éjjeli bolond álmomra megfejtést nem lelek – felelt komoran nagyatyám. – Hátha most szalasztanám el a szerencsémet. Harminc éve lutrizom.
Herman kék frakkját kigombolta, hogy a szél meglobogtassa.
– Mi volt az álom? – kérdezte.
Nagyatyám megigazította fején a házisapkát, a virágos hálóköntöst összébb vonta, és az ablakba könyökölve így beszélt:45
– Szokásom szerint nőkkel álmodtam az éjszaka első felében. Rossz szokás, de erről már nem tudok lemondani. A barátok tornyában körülbelül éjfelet vert az óra, amikor másik oldalamra fordultam, és igen jól emlékszem, hogy félálmomban még csendesen korholtam magam: Pál, Pál, miért nem álmodsz inkább az unokáiddal, mint a moszkvai táncosnőkkel? Egyszerre nagy szél kezdett zúgni körülöttem. 53. Ezt idáig tudom. Egy nagy udvaron találtam magam – 12 –, ahol fehér női ruhák voltak kötélre terítve. Alsószoknya 73-at jelent, idáig is eljutottam. De most jön a java. Egyszerre azt látom, hogy én nem vagyok Roncsy kapitány, hanem fiatal, karcsú szép leány vagyok, és olyan különösen kezdtem magamat érezni, mint akkoriban éreztem magam, midőn még szerelmes voltam Milánóban. A szívem mélyén nagy melegség volt, és a szememet lesütöttem, de még így is láttam, hogy nagy, vörös képű és piros lábú férfiak ólálkodnak körülöttem. A kis hídon át jöttem én saját magam és szürke nadrágomban: igen, ott közelgett Roncsy kapitány a fiatal hölggyé válott Roncsy kapitányhoz, és szerelmet vallott, sőt csókolózott. Mondhatom, nem is volt nagyon kellemetlen.
Herman figyelmesen végighallgatta nagyatyámat.
– És mosónők nem voltak valamerre az udvaron? – kérdezte.
– Dehogyis! Hisz akkor készen volnék a kvaternómmal. 27. És punktum.
A bűvészinas megcsóválta a fejét.
– Ez az álom nem a lutrira vonatkozik, nagyjó uram; a számokban is hiába keressük a feleletet. Ez az álom a valóságos, égbeli életet jelenti. Roncsy kapitány rövid időn belül szerelmes leend egy fiatal hölgybe, akinek szerelmet fog vallani, mint álmában. Csak arra figyelmeztetem, hogy az álomban mondott szavakat ismételje, mert csupán így lehet sikere a vallomásnak.
– Az álombéli Roncsy így szólott: „Kis tengelice, legyen szerencsém néhány párti sakkra”. Nem is tudom, hogyan jött ki ebből végül csókolózás – dohogott nagyatyám. Herman felemelte a mutatóujját.
– A csókok eredetének, elindításának, végrehajtásának soha sincs különösebb előzménye. A legtöbb csók a pillanat műve. Az ember azért csókolódzik, mert abban a percben nem tehet egyebet. Ó, hány kisleány csókolózott már a kerti lugasban, holott azelőtt egy perccel még nem is gondolt a csókolózásra! Kapitány úr, ezentúl csak hívja bátran sakkozni a hölgyeket, ők majd csókkal viszonozzák ajánlatát.46
Nagyapám kedvetlenül legyintett, mert délelőtt még mérges öregember szokott lenni.
– Az ördög vigye a csókot. Elég részem volt belőle Milánóban, hol császár őfelségét volt szerencsém szolgálni az Izabella-vérteseknél. Most szerencsém megalapításáról van szó. Érzem, hogy a ternó kezemben van. Rajta, böngésszük tovább a mindentudó álmoskönyvet.
Nagyatyám bezárta az ablakot, Herman tovább libegett fehér nadrágjában és kék frakkjában, amíg véletlenül Albai Izabellával, a helybeli postáskisasszonnyal találkozott. Többek között e nemes hölgy volt az, aki birtokosa volt nagyatyám soha meg nem vallott szerelmének.
– Szép nő, isteni dáma – szólott Herman régi szokása szerint –, derék Roncsy kapitány sakkozni szeretne kegyeddel. Legyen kedves délután meginvitálni egy parti sakkra.
Albai Izabella emiatt közönségesen elnevette magát, azután szokása szerint megsértődött.
– De uram, én nem tudok sakkozni.
Herman alázatosan bókolt.
– A kapitány úr sem tud sakkozni.
A postáskisasszony regényeskedve egyenesedett ki aranyzsinóros zubbonykájában.
– Roncsy úr tehát ismét valamely cselszövényt forgat agyában? No, majd szeme közé nézünk az ármánynak.
Herman kecsesen meghajolt, mert mindig úgy hajolt meg, mintha csupa királynőkkel tárgyalna.
Roncsy kapitány (de Ronch, más néven) még javában borotválkozott otthon, miközben félelmetesen forgatta a szemét az alattomos borotváló késre, midőn X. városkában már több hölgynek tudomása volt nagyatyám sakkozási hajlandóságáról. Így tudott róla a hervatag, de pipacsos kalapot viselő tanítókisasszony, akit nagyatyám a legnagyobb tisztelettel kísérgetni szokott az utcán, valamint Florentina, aki a férfias szagú trafikban rövid ujjú blúzban parancsnokolt a barna szivarosládák felett. Mind nagyatyám kedves érzelmeit bírták ők, midőn a nyolcvanas évek közepén és végén X. városkában harmonikás nadrágban járt-kelt, és vékony lovaglóvessző volt a kezében.
– Sakkozni? – mondta víg, telikeblű nevetéssel a kövéres Florentina. – Igen szívesen sakkozom de Ronchyval, hisz imádom őt.
Nagyatyám végül úgy intézkedett, hogy a reskontón a közömbös, de az igazi szerencsét nem sokat rontó 13-as számjegy helyettesíté a47 megfejthetetlen álom számát, midőn is szokása szerint újra felderült, mert szerencséjét megalapozta. Az öreg tudós beírta a számokat, nagyatyám a reskontót a mellénye zsebébe dugta, most már igazán csupán a temesvári árva gyermektől függ a többi, mondhatni, technikai eljárás. Az ész megtette a magáét. A legjobb lutriszámok készen feküsznek a szerencsekerékben, csupán ki kell húzni.
Az üzleti tevékenység után mi sem természetesebb, hogy de Ronch átadta magát az élet gyönyörűségeinek, amelyben bár elég része volt Milánóban, betelni sohasem tudott vele. Elindult, hogy gyönyörűségeit felkeresse.
Florentina már messziről rámosolygott a komoly meggondoltsággal pipázó török árnyékából és telt, fehér karjait kinyújtotta de Ronch felé.
– Az éjjel álmomban sakkot játszottunk, kapitány uram – kiáltotta vígan, és a világos szivarokat előkészítette. – Vajon mi jelentősége van ennek?
Nagyatyám őszintén elpirult.
– Harminckettő – felelt megzavarodva, míg a britanikát ropogtatta. Ugyanekkor a kezéhez ért véletlenségből a Florentina meleg, fehér keze.
Sajátságos érintése volt máskor is e kéznek, de most végképpen nyugtalanságba hozta a kapitányt. A leány nagy, szürke szeme nevetősen tapadt rá, és egy ostoba gombocska nem volt szolgálati helyén a fehér blúzon. Sőt kis nyílást hagyott.
De Ronch elpirosodva vonult vissza, és míg a posta felé közelgett, már vége lett a hivatalos órának, és Albai Izabella romantikus alakja lágyan közelgett az akácfák alatt. Melegen megrázta nagyatyám kezét.
– Tud ön sakkozni, kapitány? – kérdezte turbékoló hangon. – Szeretnék öntől sakkozni megtanulni.
De Ronch most már várakozásteljesen megállott. Talán az álombeli csókot várta? De Albai kisasszony továbblépkedett.
Alkonyattal szokás szerint a folyópartra sétálgatott nagyatyám Hermannal, a bűvészinassal.
Elhagyták e kis emelkedést, ahonnan a képzeletbeli postakocsit szokták várni, a nagy hársak tiszteletadóan köszöngettek, miközben nagyatyám halkan felsóhajtva megszólalt:
– Nem jól van ez így, Herman barátom, hogy a nők némely embernek élete végéig békét nem hagynak. Nem tudják szegénykék, hogy némely ember már tökéletesen jóllakott velük. Különösen, ha az ember egykor Milánóban szolgált, a híres vértesezredben. Némely ember48 bizony nem kapható a női kacérságoknak. Sohasem voltam, például én, a nők rabszolgája.
Herman megértő hűséggel bólingatott.
Továbbsétáltak, lassan, egymás mellett.
Darab idő múlva még ezt mondta nagyatyám:
– Nagyobb baj azonban, hogy a lutriszámjaim időközben elromlottak.
– Hogyhogy? – kérdezte Herman, és megállott.
– Az álom nem lett valósággá, de Ronch nem csókolta meg a fiatal hölgyet, és így a számokat sem húzzák ki.
(1912)49
