Mécses az ablakon
Mécses az ablakon
A mécses igazi hivatása az volt, hogy éjjel és nappal egy kőből való, színes ruházatú szent asszony lábánál égjen a Szent Annáról elnevezett városrész egyik utcácskájában, a Mirtusz kisasszonyoknál, azonban néha mást cselekedett a mécses. Mit tett, mit nem tett? Éppen ezt megtudandó, felütjük a lapot nagyatyám megbízható memoárjában.
Herman ismételten eltűnt X. városkából, saját különös üzleteit folytatta: tán újra elmebeteget ápolt vagy bűvészmutatványokkal pénzt keresett a falvakban, esetleg tánciskolát nyitott, és a francia négyes mellett rossz erkölcsökre tanította a vidéki kisasszonyokat. Hermannak ugyanis fehér nadrágján és báli csokros cipőjén kívül semmije sem volt, közelgett a tél, okos ember megtölti kamaráját. De ha nyár jött, vagy a legábrándosabb őszi napok érkeztek volna az emelkedésről sokszor látott, képzelt álmok postakocsiján, és Herman magasra szabott piquet-mellényéből elgurult az utolsó forint, akkor is megragadta vándorbotját.
Herman eltűnésével nagyatyám is visszavonult a családi tűzhelyhez. Ismét csupán egy becsületes, öreg katona lett, Roncsy von Ronch nyugalmazott vértesezredbeli kapitány, és unokáit térdén ringatta. Bocsánatkérőleg nézett a háznépre, és, bár erre senki fel nem szólította: fogadalmat tett, hogy többé nem üldözi a fiatal hölgyeket X. városkában, szerelmes levelet nem ír olyan nőknek, akiknek hivatalosan bemutatva nincs, és talán a strupflis, vadgalambszínű nadrágról is lemondott volna, hogy ismét béke, csend, szeretet, tisztelet vehesse körül a családi házban.
Szeptemberben megérkezett Herman, és nagyatyám úgy nyilatkozott, hogy Herman bizonyosan a vásárokat járta eddig, ahol késekre és bugyellárisokra játszott a falusiakkal, a birbicset forgatván, de másnap már elhangzott a jeladás a kert alatt: Herman tengelice módjára fütyült50 a patak füzesei alatt, és nagyatyám szinte észrevétlenül szökött ki a házból.
Herman ismét az „Arany Szarvas”-nál vett szállást. Lavallier-nyakkendőjét lebegtette a szél, és borotvált arca oly finom volt, mint egy asszonyoktól elkényeztetett költőé. A zsebében vígan zörögtek az ezüst pénzdarabok, mint megannyi játékos kis manók, amelyeket Herman saját céljaira elhelyez a városkában: öreg cselédasszonyok kezébe csúsztatja, hogy úrnőjük titkát kikémlelje, gyöngyöt vesz a polgárlányoknak, vagy a baráttemplom harangozóját megvesztegeti, hogy harangozás közben imádkozzon, hogy a Mirtusz kisasszonyok meginogjanak erényükben. Ha egy szent életű, öreg harangozó imádkozik litániára való harangozás közben, annak imáját bizonyára gyanútlanul, felülvizsgálat nélkül eresztik be a kapuőrök az égbe. Csak legyen egyszer odabent az imádság! Majd csak akad egy pajkos angyal, aki segít Herman-nak X.-ben, a Mirtusz kisasszonyok körül.
– Kapitány úr – mondta nagyatyámnak a bűvészinas, midőn ismét karonfogva sétálgattak a kertek alatt, és halkan beszélgettek, mintha a királynő ellen forralnának összeesküvést –, estére meglátjuk, hogy mennyit ér egy szépen megfogalmazott szerelmes levél. Szép francia szavakkal, egy nápolyi dal refrénjével, sőt Petőfiből szabadon vett mondatokkal kerestem saját, nem csekély jelentőségű mondanivalómat. Az öreg cselédnő titkon átadja levelem, és estére a mécses az ablakban leend – vagy többé nem vagyok Herman, a boszorkánymester.
Nagyatyám felélénkülve köhögött. Tehát ismét eljönnek este a kalandok, nagyszerű szerelmek, amelyekről balga fővel már lemondani készült.
– Hm, ismerem látásból a kisasszonyokat.
– A legjobb szabónők X.-ben, és atyjuk gyertyaöntő volt Máriapócson. A szent égiek alakját festette arannyal, cinóberrel a gyertyákra… A leányok szentek, érintetlenek, mint a hold előtt lebegő bárányfelhők.
– A kisebbiket Emíliának hívják – merengett Roncsy kapitány. – Az Emíliák körül mindennapi szerencsém volt az életben.
– De a fiatalabbik Margit. Margit! Ezredes úr, a szívnek valahogyan másképpen kell dobogni, ha Margitért dobog. Már a Faustban is… A Margitok vagy szentek, vagy erkölcstelenek. Középút nincs. Azaz: egyszerre lehetnek szentek és cédák, mert így is szokott lenni – mondta Herman rajongva, hódolattal, csaknem bókolva a láthatatlan Margitok51 felé, akik talán a folyócska nefelejccsel borított partjain, a folyondár vagy ezüstfűzfák mögül hallgatóztak hívükre.
– Csakhogy nálunk estére bezárják a kaput – aggodalmaskodott nagyatyám.
Herman legyintett:
– Nem megyünk haza estig. Tudok egy kis fogadót a város végén, ahol az álruhában utazó grófnők és más előkelőségek szoktak üldögélni a lugasban, amíg a lovakat megitatják. Ott eltölthetjük az időt estvélig, és elmondjuk egymásnak a királynő történetét… Estig, míg a mécses megjelenik az ablakban.
A kis utca dombnak kanyarodott, és régi házak állongtak benne, egykor Szentvér utcának hívták, jelenleg a boldogult püspök nevéről Ferencnek keresztelték, a saroktól négy házat és kaput kellett számlálni, csigán járó kutat megkerülni, salétromos falú, nyurga ház következett, amelynek földszintes ablakain vastáblák védték egy kereskedő raktárát, de az emeleten három ablak volt, bennük virágos cserepek, és amint Herman nagyatyámmal a sarkon befordult, még nyoma sem volt a mécsesnek.
Tíz lépést tettek vagy tizenkettőt – bizonyosan nem lehet tudni –, a homályból, a ház belsejéből lágyan, szinte imbolyogva, mint az apácazárdák éjszakájában a kísértő álom, a harmadik ablak felé kékes lángú mécses közelgett, mint valami kis csillag, téli éjszakában járó betlehemes fiúk kezében. A mécses ingadozott, aztán megállapodott, a sötétségbe borult régi toronyban tízet vert az óra. A mécses az ablakban volt.
Herman szinte magánkívül ragadta meg nagyatyám kezét:
– Barátom, centrumot találtam.
– És most mit csinálunk? – kérdezte nagyatyám.
– Várunk – felelt Herman, mert e pillanatban valóban még ő sem tudta, hogy mi a teendő.
Vártak karonfogva a keskeny utca közepén, és szemüket a mécsesre szegezve, amely íme hűtlen lett úrnőjéhez, a kőből való, szent asszonyhoz.
Mennyi idő múlott el? Ki tudná? A ház és környéke olyan csendes volt, mint a sírban porladó szív. Az emberek mindenfelé lefeküdtek. Csak négyen voltak ébren, fenn az emeleten a két Mirtusz kisasszony, az utcán nagyatyám és furcsa barátja.
Herman felsóhajtott:52
– Ha dalolni tudnék! Nincs hangom… Nagyságod nem tud valamely szerenádot?
Nagyatyám előbb megsértődött:
– Én daloljak?
– Édes istenem, nők ablakai alatt énekelni! Van ennél szebb dolog a világon?
– Igaz – bólintott nagyatyám –, de már elfelejtettem a szerenádot.
Aztán csendesen koppant az ablak, és olyan halkan nyílott, mint a madár szárnya. Egy fehér kéz és egy fehér kendő csücske lett látható… A mécses lángját meglobogtatta az éji szél. Herman az ablak alá állott, tölcsért formált a tenyeréből:
– Imádott hölgy! Adjon jelt, hogy szeret.
– Dobjon le valamit! – kiáltotta nagyatyám.
Egy perc múlott el, és fentről álmodozva, lágyan, mint egy fehér madár, egy kis kendő szállott alá.
Herman felkapta a kendőt, ajkához szorította:
– Köszönöm – mondta áradozva.
Az ablak csendesen bezárult, és bár a mécses még sokáig az ablakban maradt, Herman karon fogta nagyatyámat, és elvezette.
– Holnap újra eljövünk – szólott nagyatyám boldogan. – Nagyszerű volt minden.
Herman búsan csóválta a fejét.
– Holnap nem jövünk el. Kár volna tovább folytatni a dolgot. Esetleg megismerkednénk, megbarátkoznánk… Mire való az? Sohasem ismerkedem meg azokkal a nőkkel, akik szeretnék. Ezért maradtam fiatal, bár tán már hatvanéves is elmúltam.
(1912)53
