A folyóparton
A folyóparton
Herman, aki foglalkozására nézve a vándorszínészekkel majdnem egyforma rangban volt (mint X. városkában a helyét megjelölték), egy időben anyai nagybátyám, Roncsy kapitány elválhatatlan barátja volt. Herman úr foglalkozásai közé tartozott a fiatalemberek megóvása és öregurak megrontása, midőn már minden veszélyen túl lenni látszottak.
Hivatalosan azért tartózkodott X. városkában, hogy a gazdag vasgyáros melankolikus fiát a vízbe ugrástól visszatartsa, főként azonban nagybátyámat kezelte, aki pedig Herman úr megérkezte előtt már annyira megnemesült, hogy memoárjait írogatta a lugasban, a ház mögött, violaszínű papirosra. Herman porcelán nadrágja, rézpitykés kék frakkja és csokros báli cipője, amelyet közönségesen viselni szokott, csakhamar tekintélyes nagybátyámat (de Ronch urat) is arra biztatták, hogy a régi ruhaszekrényből magas mellényeket keressen elő, amely mellényeken koszorú alakban voltak apró virágok hímezve, tizenháromszor csavarta a selymet nyakába, és új acélgombot vert a cipője sarkába, amelyen a harmonikás nadrág megállott. Egy kis zöld gombát csapott a feje búbjára, és a füle mellett előre fésülte a haját, holott azelőtt semmi más nem volt, mint egy szigorú, igazságos öreg katona, akinek élettörténete annyi volt, hogy Milánóban hűséggel szolgálta a császárt a vérteseknél.
Miután Hermannal a folyóparton és az emelkedésen lévő kis lócán, amelyre lombjait az aranykabátos hársfa olyan sűrűn borította, mintha az egész világ eltűnt volna az emelkedésen túl, nagybátyám megtárgyalta az elmúlt nőket és szerelmeket, grófnékat és varróleányokat, szarvasbokájú táncosnőket és púderos hajú márkízeket, akik mind voltak: szeretve szerelemben és most újra körülrajongva az emlékezetben – Herman egy napon az emelkedésről X. felé mutatott, ahol a kolostor tornya nyílegyenesen szegeződött a felhőknek.
– Nem ismerkednénk meg az eleven asszonyokkal, nagyságos uram?62 – kérdezte szokásos suttogó hangján a bűvészinas, amely hanggal az elmebetegeket gyógyította.
Nagybátyám legyintett:
– Vajon melyik ér föl közülük Kaliopéval, a táncosnővel?
Herman költői hajviseletét megbolygatta a szélben. A hárs aranypénzekkel hintette be nagybátyám fehér fejét – mert kissé őszre hajlott az idő.
– Igaz, hogy a múltak asszonyai és leányai mindig többet érnek a jelen nőinél – felelt titokzatosan Herman, és finoman borotvált arcán, amely oly nemes volt, mint egy költőé, nem pedig mint egy táncmesteré, lágy mosoly borongott. – Ám a városban több csinos és meggondolásra méltó hölggyel váltottam már tekintetet itt-tartózkodásom alatt. Én csak egy betegápoló vagyok, a nők fukarkodnának velem, de némely asszonyszemben mégis megpillantottam (a helybeli hölgyek körében) azon bizonyos kis lámpásokat, amelyek úgy mutatják az utat a férfiúnak az állomás felé, mint a vonatnak az útját a jelzőlámpák. Talán, ha ezredes úr kegyeskedne…
– Csupán kapitány voltam.
– A helybeli polgári hölgyek körében kivonhatnánk tokjából a régi dicsőséges harci lobogót – monda Herman, és világoszöld szemével ábrándosan nézett nagybátyámra.
Az öregúr, akinek fiatal húgai már régen kezet csókoltak, megcsóválta fejét:
– Életem gyönyörűséges emlékei közé új emlékeket keverjek, Herman barátom? Egyezik ez egy szépen, szerelmesen és finoman végigélt múlthoz?
– Egyszer már megállapodtunk abban uraságával, hogy a nők mind egyformák, csupán külsőségeikben változók. A nők! – sóhajtott Herman olyan forró vágyakozással, hogy nemcsak nagybátyámnak rezdült meg a szempillája, de a nagy hárs az emelkedésen, ahonnan a postakocsi megérkezését vártuk és a postakocsival eljövendő idegen dámákat, szintén megrezdült.
– Tehát kit látott X.-ben, kedves Herman barátom? – kérdezte nagybátyám. – Kinek kedvéért volna érdemes szegre akasztani Izabella, a színésznő emlékét?
Herman nagybátyám füléhez hajolt:
– A városban jártamban egy régi templom környékén egy eldugott kis cukrászboltot fedeztem föl, amelynek ablakából kedvemre láthattam63 a folyó mohos hídját és a hídon barátomat és pártfogómat, a vándorlók kőből való szentjét. És a környéken van egy kis bolt, a cégéren e fölírás: Mme Josephine, benne a legújabb párizsi kalapok, és a tulajdonosnő néha az ajtóban szokott állni. Fehér blúzára kék és fehér csíkos puha kendőt borít, bodros szőke haja olyan, mint a színésznőké, míg szürke-kék szemében az ezeregyéjszakának méla álmodozása észlelhető.
– Zsidó nő?
– Azt hiszem – felelt Herman, és fejét ábrándosan félrehajtotta. – Talán harmincesztendős, és a szája olyan buja, mint egy húsos virág. Az álla gömbölyű, és előre áll, az orra finom, kék eres, és halovány árnyék lebeg ajka fölött, mintha bajuszkája volna. Egészben véve nem a sovány és csontos nők szférájából való, álmodozó a mozdulata, mint a tekintete, amellyel már régen megbűvölt, és amiért kedves lapomat, a Ciánkáli című élclapot már többször nem olvashattam kellő figyelemmel a cukrászboltban.
Nagybátyám elmerengve hallgatott.
– És ön, derék Herman, lemondana kedvemért a mesék leányzójáról?
– Én csak reménytelenül tudok szeretni. Sietve pusztulok el a helyről, hol női szemekben megértést vagy vágyakozást észlelek. Mit érek vele, ha már leszakítottam az utamba kerülő virágot, ha nem álmodhatok többé róla? Én – költő vagyok.
– És Josephine mit mondott? – kérdezte de Ronch.
– Josephine eddig még semmit sem mondott. Nekem ő nem is mondhat semmit, mert kiverem a fogát. Legyen tisztességes nő, ha már szeretem. Az én szerelmem nem tűri a buja érzékiséget, mert az én szerelmem tiszta és rajongó, mint az apácanövendék imája. Kár, hogy nincs erkélye Josephine-nak, kár, hogy csak kalaposnő, és nem lovarnő, mert hisz elszöktetni őt életem legnagyobb boldogsága volna.
– Én is elszöktettem egy cirkuszi műlovarnőt, Franciskának hívták, és akkor tanultam meg, hogy mily értékesek azok a nők, akik biztosan dolgoznak a magasban a trapézon – vágott közbe de Ronch, nyugalmazott vérteskapitány, de Herman csakhamar lecsendesítette.
– A városból már régen elköltözött a vándorcirkusz-társulat, maradjunk tehát Josephine-nál. Josephine talán érzéki, hisz csókja oly veszedelmes és mámorító, mint egy ópiumos álom. Féltem Josephine-emet, a bakkecske rúgja meg, az aranysapkás Stüccer postatiszt úgyis mindennap megnézi pomádés bajuszát a kirakat üvegében. Könyörüljön meg rajtam nagyságod, és vegye pártfogásába Josephine-t.64
Nagybátyám kezet nyújtott:
– A postást egyszerűen lelövöm.
Herman élénken tiltakozott:
– Megölni egy embert, az számomra se volna több izgalom, mint széttaposni egy cserebogarat. Nem erre kértem uraságát. Ismerjük, ugye, mindketten a nőket? Tudjuk, hogy mily hitványak és gyöngék. Szegénykék szeretik a férfias, bajuszos, komor hímeket, holott én ennek az ellenkezője vagyok. Én finom és ábrándos vagyok, mint egy régi harangnak az óraütése húsvét reggelén. Én csak a kezét, a lábát tudom megfogni a nőnek, mert imádom, mint a szentképet. Rajongva térdepelni, halkan sugdolózni, bókokat mondani és szép meséket mondani: ennyit tudok. Legyen kegyes nagyságod, álljon Josephine-em oldalára, mint komoly férfiú, mert hisz a nőknek nem kell más, mint az, hogy férfit érezzenek az oldalukon. Urasága tetőtől talpig férfiember, és évei gyönyörűek.
– Éppen ettől féltem. Nem vagyok kissé idős? – aggodalmaskodott nagybátyám.
– Imádom fehér fejét, uram – felelt rajongva Herman. – Csupán bajuszát kérem kipödörni.
– Úgy lesz, Herman.
A folyóparti összeesküvésnek ezzel vége volt, nagybátyámat másnap elvezette Herman a kalaposüzletbe, és bemutatta Josephine-nak. Pártfogójának, legjobb barátjának nevezte, és csaknem a bőréből bújt ki örömében, midőn de Ronch kezébe vette mamzell Josephine kövérkés kezét, s ujjával megcirógatta tenyerét.
– Kerekecske, dombocska, merre futott a nyulacska? – kérdezte nagybátyám, és megcsiklandozta a kalaposnő kezét.
Josephine élénken fölkacagott, egy piros bársonyszéket tolt előre félcipős lábával.
– Kapitány úr, tessék helyet foglalni – mondta boldogan, mintha végre valahára megérkezett volna valaki, akit már nagyon régen várt. A férfi.
Nagybátyám ettől az időtől fogva gyakran hamisan kacsintgatott még odahaza, a szent családi körben is, és ha egyedül volt, túláradó kedvvel, teli tüdőből fütyült.
– Talán előléptették Roncsyt? – kérdezte atyám.
De Ronch titokzatosan hallgatott, és most már állandóan karonfogva sétált Hermannal.
(1912)65
