Montmorency lába
Montmorency lába
Már többször írtam egy bizonyos öregúrról, aki olyanformán szerepelt életemben, mint a nagyapók szoktak szerepelni: nőket kergetett, szerelmi kalandokat álmodott, és egy színes harisnyakötőért bármikor kész volt pisztolycső elé állani. Lehet, könnyen lehetséges, hogy ez a bizonyos nagyapa fehér nadrágban és hetyke kis szalmakalappal fején most is itt járogat valahol közöttünk, hiszen amint a nők nagyon keveset változnak emberöltőkön át, oly keveset változnak a férfiak. A Luther Márton korabeli suszterben bizonyosan más gondolatok szunnyadtak, mint a mai csizmadiában. De egy század előtt élt emberek nem sokban különböznek a maiaktól. Így történik az, hogy bárki lehet önmagának a nagyapja.
Roncsy (de Ronch) – mert ezen a néven is élt nagyapám – egy napon „felsőbb helyről” parancsot kapott, hogy Montmorency kisasszonyt a sétatéren előbb szemmel, később lábbal kísérgesse, majd kalapját hódolatteljesen megemelte, és néhány ügyes szót ejtett az akkoriban divatban levő szeptemberi időjárásról. Majd ezt a műveletet a következő napokon is megismételte.
Ne higgyünk ám mindenben de Ronch-nak. A „felsőbb helyet” nem a térparancsnokságon kell keresni, hanem ott valahol, a kiváló öregúr mellénye alatt. Onnan parancsolgatott a láthatatlan hatalom, hogy Roncsy nyugalmazott kapitány hová és merre menjen életében. Mint katonaviselt férfiú, megszokta parancsszóra cselekedni. Sohasem állott meg egy csipkefüggönyös ablak alatt, ha erre rendeletet nem kapott.
És Montmorency kisasszonyt is valahogyan másképpen nevezték a valóságban. Csak annyi bizonyos, hogy francia nevelőnő volt, kicsiny, formás és napsugárszemű. Barna haja bodros volt, mert ügyesen kezelte a sütővasat. A lába? – Hisz éppen ebben a pontban történt a rendelkezés Roncsy úrral, holott már réges-régen nyugdíját élvezte.
Montmorency kisasszonynak a legszebb lába volt az egész városban.59 Természetesen nyerges láb volt, mint akár a Márkus Emíliáé vagy de Livry asszonyé, akiért nagyapám Milánóban tőrpárbajt vívott. És mégis mindkettőjük lábát felülmúlta szépségben, finomságban és nemességben a Montmorency lába. Kis patak csengve lejtett, bujkáló tündérek hajlítgatták a rét füvét, és aranynapsugárban hintázott a hársfa lombja: amint egyet lépett Mlle Montmorency. Természetesen félcipő illett e lábra, rajta selyem szalagcsokor és a fekete vagy fehér harisnya, ha nem is volt tiszta selyemből, elég finom volt ahhoz, hogy nagyatyámat megigézze. Ezen a tájon még kék, fehér pettyes színű szoknyafodrok is jelentkeztek a megfigyelő előtt, amely szoknyafodrok friss, réti illatokat, virágzó orgonabokrokat juttattak eszedbe, kedves olvasóm, ha költőnek születtél. A kék szoknyácska alatt egy fehér fodrú volt, amelyet azonban maga nagyatyám is csak egyetlenegyszer látott életében, midőn Montmorency keskeny pallón ment át a kis folyón, és a szél alattomosan megleste a bokrok mögött. Ám elég volt ez a pillanat, hogy de Ronch memoárjában felérhetetlen, isteni látványnak írja le az alsószoknya fodrait. „Mint kövér kis angyalok kezecskéi, sorakoztak a csodálatos fodrok” – írta Roncsy.
A késői unoka azonban csupán annyit hisz el ebből az egész történetből, hogy a francia kisasszonynak igenis volt egy fehér alsószoknyája, amelyet bizonyára csak akkor mutogatott, ha az frissen vasalt volt.
Hány esztendeig járt Roncsy kapitány a lábak után! Úgy vagy kétszáz esztendő múlott el? Ez szorosan nem is tartozna a történethez. Megint szeptember volt és a sétatéren a hársfák olyanformán szundikálnak, mint a mesebeli anyókák. De Roncsy azonban még mindig nyári divat szerint öltözött, fehér nadrágot és kék, fehér pettyes nyakkendőt viselt, lakktopánja recsegett, és szalmakalapján ugyancsak kék szalagot viselt – azon bizonyos Montmorencynak színét.
Ekkor így szólott Montmorency:
– Kapitány úr, mondok önnek valamit. Én még nem is láttam önnek az arcát, mert fejét állandóan földre szegzi.
– Nem érdemes az én arcomat látnia – felelt de Ronch, és talán még szenvedélyesebben meresztette szemét Montmorency lábára.
Gyönge szél szaladt át a promenádon, és azok a bizonyos szalagcsokrok, fodrok és fehér habok hullámzottak, hogy az embernek kedve lett volna belevetni magát e vízparti látványba. A karcsú bokán megfeszült a fehér harisnya, és de Ronch nagyot sóhajtott.
– Kár, hogy penzionált tiszt vagyok! – mondta.60
– De tiszt úr – kiáltott fel élénken Montmorency –, ez talán nem is volna a legnagyobb baj.
– Hát? – kérdezte reménykedve a kapitány.
– Mutassa már egyszer az arcát, mert hangját már régóta ismerem.
Roncsy levette kalapját, és búsan Montmorencyre nézett.
Roncsy ezt látta: fonnyadt, koravén arcát az aggszűznek, amelyen a hiábavaló várakozás, reménynek maradt remények és soha valósággá nem lett álmok száz és száz apró jelecskét hagytak. Mintha az élet elképzelt regényei apró kanárikörmökkel ez arcra írattak volna; mintha még másoknak is, sok ezer meg ezer francia leánynak a szenvedéseit a Montmorency arca viselné.
De Ronch hümmögött, idegesen hunyorgatott szemével, mintha a céltábla mellett repült volna a golyója, és gyorsan lehorgasztotta a fejét. Kereste a kicsi kis cipőcskéket, a csodálatos fodrokat és remek bokákat. Mily nagy volt azonban csodálkozása, mikor mindezt már nem találta meg többé a régi helyen, volt ott ugyan valami láb, de nem a régi, gyönyörűséges láb.
A férfiú megdörzsölte a szemét.
– Gonosz varázslat! – kiáltotta és elballagott.
Másnap üres volt a kis sétatér – kis patak nem lejtett csengve, mert még maga Montmorency sem óhajtotta többé a vén kapitány arcát látni.
(1912)61
