A következő részben némi oktatás van arról, hogyan másszanak ki a nők az ablakon
A következő részben némi oktatás van arról, hogyan másszanak ki a nők az ablakon
Az alvégen volt egy lányos ház, ahol estenden a környékbeli iparosok leányai összegyülekeztek, fosztóka volt vagy kukoricahántás, a leányok mindenesetre énekelgettek, és nagyszerű leányszag volt érezhető a nagy csűr levegőjében, ahol gyéren pislogott a homályos lámpás. Friss szénán lehetett ülni, és mindenki annyit csókolózhatott, amennyit akart, mert X.-ben (ahol gyermekeskedtem) igen jószívűek és adakozók voltak a leányok.
Herman, a bűvészinas természetesen felfedezte az alvégi házat, midőn X.-ben elmebeteget gyógyított, táncmesterkedett, és műkedvelői színielőadást rendezett a régen üresen álló faszínházban. A „Peleskei nótárius”-t tűzte ki előadásra Herman, és az alvégi házban nagy népszerűségnek örvendett. A kis iparoslányok mind hajlandóságot éreztek a színi pálya iránt, és a nyári estéken a szénaillatos csűrben és a hosszú, sötét udvar eperfái alatt egyébről sem beszélgettek, mint a színházról. Csodálatos esték voltak! Fiatal lányok jöttek karonfogva a város másik részéből, és rezedát vagy mályvát tűztek alig domborodó keblecskéjükre. A nyári homály szitálva ereszkedett lefelé a magasból, és a nagy fák az alvégi ház udvarán bóbiskoltak, kerítések, kocsiszínek megfeketedtek, és a lányok hancúrozása eleinte oly vígan, szinte élesen hangzott, hogy az ember nyugodtan megesküdhetett arra, hogy semmi rendkívüli nem történik az alvégi házban. Az eperfa alatt bús nótákat énekeltek, bújósdit játszottak, miközben hangosan hívták egymást.
– Julis! – süvített a nagy csűrben vagy az elsötétült udvaron az éles lányhang.
Julis bizonyára felelt valamerről, de később már nem mindig felelt. Elmaradozott a válasz, mint a hetivásárról hazafelé ballagó falusi menyecskék30 egynémelyike elmaradozik az úton a fiatal vadász úr kedvéért. Az énekszó elcsendesedett, csak a szívfájós Csemege Janka fújta egymagában bús dalát. Titokzatos nevetések hangzottak fel a sötétben, valakit megcsiklandoztak, és egy fehér szoknyafodor meglibbent az udvar fenekén. Forró, suttogó hangok bujkáltak az éjben, mint a gyenge szél a bokrok között. Torokhangon nevetett fel egy fiatal, kövér leány, mintha a nyakát szorította volna valaki. A liget mély, füves árkában hallani olyan duruzsoló hangokat, mint az alvégi udvaron. Csendesen, loppal ereszkedtek a lányok a diákok ölébe. A kis szívek eleinte ijedten vertek, lábak, karok akadékoskodtak, még sikoltott is némelyik leányka, aki még járatlan volt az alvégi házban, de végre Herman úrnak sikerült odáig jutni a „Peleskei nótárius” rendezésében, hogy a környék összes fiatal leányai már öntudatos mosollyal, gyenge, boldog borzongással jöttek össze esténként, hogy néha csak a hajnali harmattal kerüljenek ágyukba, Herman úr megtanította a lányokat, hogyan kell a kerítésen át megszökni otthonról, valamint oktatással volt az ajtózárak felnyitásához.
– Ha nem akarják holnap este elengedni, csak másszon ki az ablakon, kisasszony – mondta Herman azon sajátságos, suttogó hangján, amellyel az elmebetegeket gyógyította. – Mi itt vagyunk minden este, és nagyon jól mulatunk. Ugye, milyen jó itt csókolózni?
Talán húsz leány játszott a műkedvelői előadáson, és Herman már az előadás előtt megtanította őket mindazon dolgokra, amely dolgokra a fiatal hölgyeket szokás tanítani. Tudtak táncolni, énekelni és forrón csókolózni. Volt közöttük néhány csinoska, Herman ezek részére mindig cukrot hozott a zsebében. Állandóan dicsérte hajukat, arcukat és szemüket, verseket mondott nekik, sőt illatszert hintett ruhájukra. Biztatta őket, hogy esetleges barátnőiket is hozzák holnap magukkal, mert a „Peleskei nótárius”-ban annyi szerep van, amennyit ő (Herman úr) akar. S így történt, hogy X.-ben egy nyáron a csizmadiák és szabók fiatal leányai napközben álmodozva, lustán végezték teendőiket, mert valamennyien az estére gondoltak, az alvégi házra, amelynek udvarán, csűrében színházat lehetett játszani. A hajukat bodrosan fésülték, mint Herman úr erre kitanította őket, arcukat szagos szappannal hosszadalmasan mosták. Némelyiknek már olcsó arcfestéke is volt, amellyel titkon bekente arcát, és a szent életű Jolánka, aki még tavaly apácákhoz járt iskolába, elcsente egy diáknak a tarka zsebkendőjét. Herman31 úr esténként szívesen gyönyörködött munkájában, mert már ekkor tudta, hogy nem sokáig marad a városban.
– Hogy vagytok, drága gyermekeim? Mily szépek, ragyogók vagytok! Mily jó szagú a haja, kisasszony! És a szeme úgy ragyog, mintha belladonnával fényesítette volna! Mert vannak ám bizonyos füvek, amelyeknek nedve fényesíti a szemet! – így beszélt Herman úr, és megsimogatta a leányokat.
Jolán, a szűrszabó Jolánja tanulta meg leghamarabb, hogyan kell bársonyszalagot kötni a nyakába. Talán tizenöt éves volt akkor Jolán, és olyan dús haja volt, hogy még a nyakára is jutott belőle, sőt még a karjára, vállára is. Ezek a haszontalan hajacskák mindaddig nem érdekelték Jolánt, amíg az alvégi házat nem ismerte. Talán nem is tudta teljes bizonyossággal, hogy hajszálak vannak a testén, amelyek feleslegesek. Csinosodván, művelődvén és csókolózni tanulván, lassan rájött, hogy szépségének módfelett ártanak a hajszálak, amelyek testét több helyen befödik. Habár Herman úr erről sohasem beszélt, mégis valószínűnek látszott, hogy Jolánt sokkal inkább dicsérné, ha nyakáról és karjáról eltűnnének a fekete pelyhek, amelyek pedig oly selyempuhaságúak voltak, mint a kismadár apró tollai.
Jolán, mikor egyedül volt, bosszúsan tépdeste karjainak felesleges hajszálait, sőt már beretválkozni is próbált, és vér serkedt ki. Herman úr nem szólt, csak fejét csóválta, midőn Jolán elkeseredését észlelte. Talán magában nevetett is, hogy a szegény leány epeszti magát a haja miatt, hisz kiszámíthatatlan ember volt.
Történt, hogy Jolán összeveszett barátnőjével. Ugyebár, nem érdekel senkit, hogy két tizenöt esztendős leány mi felett szokott összeveszni.
– Te szőrös majom, elloptad a diák zsebkendőjét – mondta a barátnő, amire Jolán felelet helyett olyan hangos sírásra fakadt, hogy Herman úr abbahagyatta az éneklést az eperfa alatt.
– Csend, gyermekeim. Mi történt, Jolán? – kiáltotta.
– Szőrös, mint egy majom – nyelvelt a barátnő.
Herman úr szelíden legyintett:
– Hát az is baj? Hisz a hajzatot le lehet égetni! Hát most folytassuk a táncot. Négyest fogunk táncolni. Jöjjön, Jolánka, maga lesz az én párom.
Mert ének után tánc következett az alvégi ház udvarán, ahol az önfeláldozó Herman úr teljesen ingyen tanította a legújabb táncokra X. városka fiatal hölgyeit. A karjára vette Jolánt, és olyan gyorsan táncolt32 vele a füves udvaron, mintha csupán az volna legfőbb törekvése, hogy a leányka elfelejtse bánatát.
– Hogyan lehet leégetni? – kérdezte Jolán, miközben forró arcával megérintette Herman úr vállát.
– Igen egyszerűen, spirituszlánggal – felelt Herman úr, és már a nyelves barátnőt hívta táncra, hogy a jó egyetértés továbbra is megmaradjon az alvégen, a sötétes házban, hol fiatal leányok nevettek, és érzelmesen énekeltek.
Az éj langyos volt, mint a fecskefészek, amelyben a fecskepár alszik, a kocsiszínben a régi kocsin már elhelyezkedtek a leányok a rongyos ülésen, hol diákokkal és más fiatalemberekkel nevetgélni szoktak a tánc után. Itt-ott már felhangzott a tánciskola vagy a színpad tájékáról csiklandós nevetgélése a szerelmes leányoknak, és egy fehér felhő csendesen úszott a hold előtt. Lágy leányillat terjengett a kocsiszínben, mint a leányiskolákban, ahol sok fiatal leány ül együtt. A homokos úton megelégedetten, kezét hátrafonva sétálgatott Herman úr, és magában kiszámította, hogy hány leányszív törik meg, ha egyszer a kurzusnak vége lesz, és ő más városba szökik.
Ekkor tűz támadt a városban. A harangot félreverték, és az alvég megvilágosodott. A szűrszabó nádfedeles háza égett pompás lánggal, jajgató emberek szaladtak az utcán, akiktől Herman úr megtudta, hogy a szűrszabó leánya, Jolán, este felgyújtotta magát, és valószínűleg belehal égési sebeibe.
Herman úr hajnalban szedte sátorfáját, és elkutyagolt X.-ből.
