A műlovarnő sem tudja eltitkolni a dolgot nagyatyám előtt
A műlovarnő sem tudja eltitkolni a dolgot nagyatyám előtt
A harmadik hölgy, aki Hermant, kedvelt bűvészinasunkat szeretetreméltóságával kitüntette, Liane névre hallgatott, és a cirkuszban lovagolt…
Az emelkedésen, a kispadon, a fűzfák, a folyócska és a messziségben elterülő halmok között mindennap újabb és újabb nők merültek fel, mintha a postakocsival jöttek volna a folyón túl kanyargó országúton, amelyet rekettyés árok szegélyezett, és oldalvást bedőlt falú, mohos zsindelyházikó állott, amelyben bízvást lakhatott volna a boszorkány, aki fiatal leányokat ront meg Herman úr felhívására: – az emelkedésen, mialatt Roncsy kapitány (anyai nagyatyám) Hermannal az elmúlt, szép szerelmekről beszélgetett.
Mintha női lábakkal és bodros asszonyfejekkel lett volna telve a kék alkonyat: a folyóparti fűzfák közül hercegasszonyok és lovarnők selyemharisnyás, félcipős bokája nyúlott elő, a hegyes francia sarkok és a szalagcsokrok Hermannak integetnek; amott nyári asszonyok fehér ruhája alól telt lábszárak mendegélnek az országúton, pongyolák repkednek, és a vadalmafa fekete ágai között rövid szoknyás fiatal leány ül slingelt alsószoknyában; a folyócska széles levelű vízivirágai között bodros, szőkés vagy barnás asszonyfejek úszkálnak, kék szemek a vadvirág kelyhében, és a völgyben, felhúzott ruhával, egy menyecske guggol barna fatörzs képében, amelynek oldalát fehér virágok lepték el.
Herman legalább így látta a dolgokat, és a furcsa öregúr, aki Herman távollétében házunknál nagyapáskodott, ugyancsak látta a mezőn hentergő, kövér asszonyokat, a boglyába rakott sarjú oldalába ő maga nyomkodta ki a helyet, ahol képzeletében fiatal nő aludt. A vadvirágok teljesen megdőltek, a füveknek különös szaguk volt, és az ott felejtett sárga kontyfésű terólad zeng, ó gyönyörű szerelem!
Herman búskomolyan a messziségbe nézett, és alig hallhatólag suttogta:
– A kesztyűje örökre felejthetetlen! Talán brüsszeli csipkéből volt, és könyökön felül takarta virágszárhoz hasonlatos karját. Annyi bizonyos, hogy azóta csupán a főhercegnőn láttam hasonlót. A kesztyű alatt zöld és piros szemű gyűrűk villogtak. Mély tava az opálnak kisujjáról többnyire az örökkévalóságot juttatta eszembe. Az ujjainak friss, mandulatejszaga volt, csupán egyetlenegyszer éreztem kezén bizonyos nőies szagot, amely valamely mozdulattól eredhetett, amely mozdulatot a királynők27 és pórnők egyaránt megtesznek, midőn senki sem látja őket. De Herman lát, hall, tapasztal. Mert éles késével a fürdőház deszkájába mindig megfúrja a lyukat, amint erre alkalom kínálkozik.
Lianét hosszú ideig lestem az öltözőben.
Nagy tél volt akkor X.-ben, ahol a Brothers Canada cirkusz állomását tartotta, és a vásárteret csak gyéren világították meg a lámpások. Szorgalmasan ólálkodtam az öltözők körül; legelőször az öltözködő baletthölgyeket vettem szemügyre egy barátságos deszkahasadék révén. Tizenketten voltak ők, és nevetve, perlekedve, a hidegben dideregve kapkodták magukra rózsaszínű szoknyáikat. Repkedtek a finom tüllök, tarlatánok, a fűzők kapcsai szinte vezényszóra pattogtak, kézről kézre járt a sütővas, és a deszkahasadékon át gyakran úgy láttam őket magam előtt, mint a tavaszi szélben virágját hullató almafákat. Voltak kövérek, voltak soványak, körte alakú keblecskék, és finom térdecskék gyűjteményét volt szerencsém elraktározni. A vezértáncosnő egy fekete bőrű asszony volt, a bohóc felesége, és testén ráncokat láttam, amiért aztán hiába vágta ki a legszebb pirouette-et a porondon. Szőke és barna hajak jutottak tudomásomra, egy vézna leányka leheletszerű, aranyos pelyhekről tudósított, amelyek nyakát ékesítették. De mégis a legtöbbnek fácántollszínű haja volt, vörösesbarna…
– És Liane, és Liane? – nyugtalankodott nagyatyám, aki szeretett gyorsan végezni a tömeggel, hogy annál inkább figyelhessen az egyénre.
– Liane öltözőjében a helyzet sehogy sem kedvezett. Késem nyomán állatbőrökkel és szőnyegekkel ismerkedtem meg, amelyek a lovarnő öltözőjét óvták a külső hidegtől. Végre lenn, a földhöz közel találtam egy helyet, ahonnan kényelmesen szemügyre vettem a művésznőt. Éppen szemben volt velem a padocska, amelyre az isteni teremtés leülni szokott, midőn harisnyáit húzogatta. Igaz, hogy nekem a hóra kellett feküdnöm, hogy mindent szemügyre vehessek. De, uram, ez nem jelentett semmit. A női uszodák alá a víz alatt szoktam eljutni, míg a gyönyörű Florentine-hez a kéményen kellett leereszkednem, hogy a kandalló sötétjéből pillantást vethessek hálószobájába…
– Tehát Liane…
– Először is, nevezzük őt ezután a művésznőnek, nem szeretném, ha valaki meghallaná e nevet, hisz Mr. Allan és cserkesz barátja eléggé megdögönyöztek annak idején, midőn a hóban heverve a művésznő öltözője mögött megleptek. Tíz órakor volt a művésznő száma, nyergeletlen, vad paripán száguldozott, pisztolyból lövöldözött, és az abroncson28 átugrott, de már kilenc órakor öltözőjében volt. Gyorsan levetkőzött, és fűzőjéből mindig előkerült valamely levél, amelyet aznap kapott a postával valamely messzi városból. A levelet figyelmesen, gondosan, hosszadalmasan olvasgatta, közben felfigyelt, ha odafent erősebben hangzott a csengő cirkuszi muzsika. Szép, bánatos, barna arcán, amely az ezeregyéjszaka hölgyeit juttatta eszembe, a levélolvasás nyomán különböző érzelmek kifejezései jelentkeztek. Hol mosolygott könnyes szemmel, hol csendesen elmerengett, sóhajtott, a talpát dörzsölgette, és letette a levelet, hogy a körmén igazítson valamit, amelyen váratlanul hibát fedezett fel. Sokáig nézett mereven egy pontra, majd a tükörben megvizsgálta magát elölről, sokáig hátulról, mert bizonyára a termetéről szó esett az idegen levélben. Máskor a lábát és fehér térdeit nézte, hosszan elnyújtva fehér lábszárait, mert bizonyára erről kedveset bókolt a levélíró. A lábujjait összeérintette, és percekig maradt ebben a helyzetben. Máskor egy kormos hajtinccsel bíbelődött, amely füle mellett lógott, és ujjára csavargatta nagyon sokszor, hogy már féltékeny kezdtem lenni. Aztán öltözni kezdett. A rövid kis nadrág gyorsan helyezkedett el tagjain, majd a trikót húzogatta nagy gonddal, a kis papucsok megvizsgáltattak, mielőtt a lábakra jutottak volna, és az ing elhagyta helyét, hogy helyet adjon az aranyos, csillogó deréknak. A tükör és a frizura… De hisz ezt már ön is eleget látta, ezredes úr…
– Valóban – bólintott nagyatyám, amint visszafojtott lélegzettel figyelt Hermanra.
– Egyszer hosszú levél jött elő a fűzőből, benne arckép, kis, hosszúkás fotográfia, amelyet furcsán csillámló tekintettel vizsgált néha a művésznő, míg közben mohón olvasta a levelet. A sápadtas arca felpirult, és meztelen lábát keresztbe tette. A jobb keze idegesen tapogatta térdét, míg az arcképet kebleihez szorította. Az arcán lassúdan mámoros arckifejezés terült el. Az ajka kinyílott, hallottam a lélegzetvételét, és a szeme kerek és merev tekintetű lett. Lihegve ölelgette az arcképet, és egész testében idegesen remegett.
– Henrik – jó! – kiáltotta tompán, részegen.
A fogát vadul összeszorította, s szikrázó tekintete részeg vágyakozással tapadt az arcképre.
– Te kutya! Te nagy, fekete kutya! – lihegte összeszorított fogsorai mögül.
Aztán tompán, részegen, boldogan feljajdult, és a földre vetette magát.29 A füle mellett csapzott volt a haja, a keze görcsösen ökölbe szorult, és mozdulatlanul, kimerülten feküdt.
Csendben és halálos bánattal feküdtem én is odakint a havon, mert ezen idő alatt bolondul azt képzeltem, hogy én vagyok az a bizonyos Henrik, a nagy, fekete kutya.
Később felszedelőzködtem, és búsan a városba mentem. Aznap eltévesztette az ugrást a művésznő, de komolyabb baja nem történt.
