Kis feljegyzés arról, hogy mit szoktak mondani a hölgyek Roncsy úrnak
Kis feljegyzés arról, hogy mit szoktak mondani a hölgyek Roncsy úrnak
Az ősz a kis folyócska hátán, a kertek alatt lappangott be X. városkába, és az ősszel Herman, lábujjhegyen és leselkedve, vajon régi bűneit elfelejtették-e? Legutoljára ugyanis szökve, éjjel távozott el X.-ből, midőn az iparoskisasszonyokat az arcfestésre és arcpirító dalokra tanította a jó nevelés örve alatt. Major Anna kasszírnőnek szökött el Pestre, a Szitás kisasszonyok táncosnőnek szegődtek egy vándortársulathoz, Pityerné elhagyta urát… Herman ugyancsak vigyázott, hogy meg ne lássák, midőn a kertek alatt, a mohos kis fahídon megállott, és nagyatyámnak,14 Ronch kapitánynak tengelice módjára fütyült. De Ronch estére természetesen elillant a házból, akárhogy vigyáztak rá.
Herman az emelkedésen várta.
Vörös félhold járt az iharfák mögött. A fázékony mezők ezüst ködfátyol alatt szenderegtek.
– Köszönöm, ezredes – mormogta meghatottan Herman, midőn nagyatyám ódivatú alakját megpillantotta. Az egykori katonatiszt a nyugállományban sem vált meg a szűk nadrágtól és az acélgombtól, amelyet sarkán viselt.
Herman de Ronch karjába öltötte karját, és miután barátai, a félhold és a ködös mezők jelen voltak, teljes bátorsággal terjesztette elő tervét legénykedő nagyatyámnak.
– Szöktetés végett jöttem vissza X.-be. Egy nőt kell elszöktetni, nagyra becsült uram.
– Nagyon helyes – dünnyögte nagyatyám, bár összeborzongott. Egyszer mégiscsak nagy bajba keveredik Herman miatt.
Herman bő köpenyegben volt, amilyenben a múlt században jártak a gavallérok és költők, haja tán romantikusabban omlott homlokába, mint valaha. A kis gomba a fején hetykén helyezkedett el. Fehér kesztyűjét szorgalmasan simogatta kezén.
– Entrez? – kérdezte nagyatyámat bizonyos idő elmúltával, mire de Ronch némán bólintott.
– Mindig szerettem nőkkel levelezni! – sóhajtotta Herman. – Olykor három-négy nővel váltogattam a leveleket, verseket írtam nekik, és tanáccsal szolgáltam a szülői vagy férji szigor orvoslásához. Midőn az ebédem megszerzésén kellett volna gondolkoznom, szép álneveken törtem a fejem, amelyeket majd a levelek alá írok.
– Olykor lelki betegséget színleltem, máskor, mint titokzatos, gazdag ember, gróf Monte Cristo, jelentkeztem leveleimmel szerencsétlen nőknél. E percben Julián vagyok, a tehetséges költő, és a nő a kert alatt vár, pontban éjfélkor. A lovak készen állanak a postakocsi elé fogva, a kocsis vad és elszánt fickó, a karabélyok és pisztolyok felporozva. Velencébe megyünk, ahol Byron dalolt.
Nagyatyám hümmögve hallgatta Hermant. Csóválta a fejét, pedig leginkább ő szeretett volna elutazni a postakocsival.
– Midőn legutoljára a városban jártam, kiszemeltem őt. Margarétának hívják, és foglalkozására nézve kesztyűs. A kesztyűsboltban ő maga adogatja el a finom és puha kesztyűket, a csipkekesztyűket, a selyemkesztyűket;15 az antilop és zerge előtte nem ismeretlen fogalmak. A szarvasgím hasa aljából gyártott kesztyű rugalmasan nyúlik ujjai között. Egy idős asszonyság a tulajdonosnő, aki már csupán a piros selyemből való kesztyűket magasztalja, amilyenben a velencei álarcosbálban jártak az úrhölgyek. Leveleimet tehát senki sem olvasta más, mint Margaréta, midőn a városból elmenekültem, és a szívem visszafájt X., a folyó, a domb és a réges-régi utcák után. Lágy keringők, érzelmes valcerek szálltak utánam a keleti szélben, amely dolgokat ablakok alatt hallgattam zongorázó vagy éneklő nőktől.
Nagyatyámnak erősen szikrázott a szeme, mint mindig, amidőn Herman nőkre terelte a beszélgetést. (De Ronch imádta a nőket!)
– Nos tehát Margaréta? – Egy napon beléptem az üzletbe, amelynek ablakából a kesztyűk fehéren, rózsaszínűen integetnek, mindmegannyi női kezek. Az öreg hölgy nyomban előállott velencei kesztyűivel. „Úriemberek nem is viselnek mást!” – mondta, és én kénytelen voltam igazat adni. Valóban, a piros kesztyűk igen jól festettek. Midőn megpillantottam őt: álmodozó szemű, lusta mozdulatú teremtés. A galíciai városokban ülnek ilyenformán a nők a sötét bolt hátuljában, amíg a férfiak elöl kereskednek. A szeme szürke is meg kék is, mint az ezeregyéjszaka, az ajkán merengő pehely. A regényhősnőt megtaláltam, fejét és szívét megzavarom, akarom, hogy rám gondoljon, midőn homlokát tenyerébe hajtva a bolti asztal mellett helyet foglal… ezt határoztam el magamban. És talán már régen elértem volna célomat, ha közben menekülni nem kell X.-ből, ahol a polgárság félreértette jóravaló szándékomat.
– Mit mondott? – kérdezte Ronch, aki nagyon szeretett női titkokat kifürkészni.
– Azt igazán nem tudom, hogy ő mit mondott – felelt Herman széles mozdulattal. – Az többnyire mellékes, hogy a nők mit mondanak. Az igazat ők sosem mondják. Szájuk szent és áhítatos dolgokat fecseg gyakorta, míg kontyuk alatt a legbujább gondolatok bujdosnak. A szemüket is lesütik néha, pedig egész tekintetükkel szeretnék átölelni, megenni az e célra alkalmatos férfiút. A vérük pezseg, válluk remeg, a vállfűző alatt ijedten rebben meg a szívük a kellemetes szavak élvezetén, míg kezüket vonakodva vonják hátra. Nő szeretnék lenni, nagyságos uram, ha csak egy éjszakára, mert bizonyos, hogy ők másképpen éreznek, mint mi érzünk…16
– A dologra, Herman – szakította félbe nagyatyám az álmodozó fiatalembert.
– Én azt mondtam neki, hogy gróf Monte Cristo vagyok, hogy én vagyok Szindbád az ezeregyéjszakából, Julián vagyok, a híres költő, vívó, zenész, bűvész, elátkozott herceg. Hogy meghalok, ha nem hallgat. És hajnalban örömteli szívvel éneklek a kelő naphoz, mert őt újra láthatom. Az éjt titokzatos örömmel lesem, mert vele álmodhatok. És midőn nemsokára aztán a kesztyűsbolt előtt elhaladtam, láttam, hogy Margaréta a bolti asztalra könyököl, és valahová a messzeségbe néz… Ám most menjünk, mert az idő elérkezett.
Megindultak az emelkedésről, ahol a folyó most már egyedül maradt mondókáival. A vén füzek mintha lehajtották volna fejüket, álomba merültek, miután Herman úr abbahagyta bolondságait. A kispadra vadmacska ült a közeli erdőből, és körülpislogott a tájon.
– Hol van a postakocsi? – kérdezte nagyatyám, midőn a kertek alatt bekanyarodtak.
– Pszt! – intett hevesen Herman. – Ne juttassa eszembe. Szándékosan felejtettem el… De mégis úgy kell viselkednünk, mintha a postakocsi itt várna valahol az országúton, túl a fogadón és a kápolnán, a lovak fülüket hegyezik az éjben, a vén kocsis mogorván húzza szemére a postillon fövegét. Az ostor nemsokára csattan, és mi átöleljük egymást a kocsi ringó párnáin, amint tovarobogunk.
Herman halkan, szenvedélyesen beszélt, mintha maga is hitte volna, hogy mindaz szóról szóra igaz, amit elmondott.
Nagyatyám megnyugodva ballagott mellette. Bizonyos, hogy valahol vár a postakocsi… A karabélyokon azonban nedves lett a por, mert olyan az idő.
A kertek alatt együtt lappangtak tova a kis folyóval. A fahidacskák, amelyek a liget felé vezették még nemrégen a nyári este sétálgatóit, most szinte özvegyi szomorúsággal állongtak a helyükön. Valahol nagyon halkan csikorgott egy kerti ajtó…
– Megálljon, kapitány uram – mondta de Ronchnak Herman úr gyors és titokzatos hangon –, itt várjon be. Kezét a pisztoly ravaszáról el ne vegye, szíve nyugodtan verjen, mert ki tudja, miféle veszedelem vár reám.
Ezzel Herman előrement a kertek alatt osonó ösvénykén.
Nagyatyám mozdulatlanul állt.
Mindenféle igazi és nem igazi hangokat hallott az éjben. Talán csókolóznak17 is messze valahol? A rekettyés alatt susogott a folyó, és a félhold elbújt a távoli liget mögött. Herman csendesen előjött.
– A szökést holnapra halasztottuk, de én már reggel elutazom a városból – mondá a költő.
Szótlanul ballagott nagyatyám mellett, bár az öregúr ezerféle kérdést adott fel.
– De hát mit mondott? – kérdezte még egyszer a kapunál, és megragadta Herman kezét.
Herman unottan felelt:
– Amit a nők szoktak mondani… Hogy a folyóba ugrik.
