Lovassági roham pipacsok ellen, amelyek egy barna hölgy kalapján díszlenek
Lovassági roham pipacsok ellen, amelyek egy barna hölgy kalapján díszlenek
A kismadarak kertünkbe visszaköltöztek, a színes üveggömbök ragyogni kezdtek a fehér karókon a folyó felé, és nagyatyám szürke katonanadrágját a nap felé fordította, szemlét tartott az esetleges foltokon, és cipője sarkában elhelyezte az acélgombot, amely ragyogásra volt hivatva. Így köszöntött be nálunk a tavasz.
Nagyatyám életvidám, röpködő kedélyű fiatalember volt, de a bajuszát nem festette, csupán gondosan megnyírta. A haját – volt bőven – néha sütővassal érintette, és a kabátja belső zsebében, a szíve felett kis medáliont hordott, amelyből sohasem hiányzott a női arckép. Vékony sétapálcája volt, és tündöklő fogsora. Néhány ibolyaszál volt a gomblyukában, és táncolni jobban tudott, mint bárki a városban. „Pál úr” – ez volt a neve, így hívták az unokái, és így szólították a hölgyek, akiket kísérgetni szokott a városkában. A hervadt tanítónő, Albai Izabella, a postáskisasszony és Florentina kisasszony, a trafikosnő, rendes bennlakók voltak az antik medálionban. A tanítónő pipacsvirágos nagykalapját és csipke napernyőjét (amely dolgok tízéves tanításba kerültek) senki úgy nem tudta magasztalni, mint nagyatyám (alias „Pál úr”), aki délben az iskola előtt csupán véletlenségből állott meg, hogy végre szemügyre vegye a könyvkereskedő kirakatában látható irkákat és tintásüvegeket.
Albai Izabella (mindig teljes nevét írta a postai vevényekre) viszont háromnegyed két órakor aranyzsinóros hivatalnoki zubbonykában a18 posta felé tartott. A zubbonyka derékban karcsú volt, és a barna leányfőn igen jól festett a tiszti sapka. Nagyatyám a véletlenek barátja volt világéletében; nagyon természetes, hogy ilyenkor a legnagyobb véletlenséggel felbukkant valamelyik utcasarkon, habár odahaza néha nem várta be az ebéd végét, hogy kedves véletlenjének áldozhasson.
Mit lehet beszélni egy postászubbonyról, és mit egy tisztisapkáról? Én nem tudom, de nagyatyám tudta, és nekem soha el nem árulta titkát, mert hiszen nem szándékozott meghalni.
Florentina kisasszony kövérkés volt és kék szemű, fehér karja könyökig meztelen, nyakán a fekete ruhácska jó mélyen kivágva, és köténykéje pirossal volt beszegve. A barna szivarosdobozok, mindmegannyi juhászkutyák, hűségesen heverésztek körülötte, a francia katona vígan füstölögve lépkedett a kietlen Szaharában a reklámtáblán, és senki annyi gyufát nem vásárolt a városban, mint nagyatyám. Minduntalan szüksége volt egy doboz gyújtóra, és Florentina mindig kellő érdeklődéssel emelte fel a fejét a kölcsönkönyvtári regényből.
Így élt nagyatyám, és a gimnáziumi ifjúság irigykedve nézte szürke nadrágját, fényes cipőjén a kis gombot és zöld nyakkendőjét, amelybe néha kis rózsát tűzött, és a virágból parfüm fröccsent a hölgyek ruhájára. „Nagy kópé!” – mondták a dámák, és sohasem láttam, hogy valamelyik megharagudott volna.
A vékony sétapálca vígan lengett a fehér kézelő alatt, és a keménykalap az űrben lebegett a posta és iskola között.
Egyszer pedig aztán ez történt.
Nagyatyám éppen a posta felé ment véletlenségből, midőn a város másik végéről egy szürke nadrágos, keménykalapos, katonás tartású, nyírott bajuszú, vadgalambszínű hajzatú és piros arcú férfiú lépkedett vele szemben. A lovaglóvessző nem hiányzott a kezéből a város másik részében sem, és a fényes cipő egyenletesen nyikorgott a szürke kövezeten.
– Gravinczy ezredes! Milyen fatális véletlen! – nyilatkozott nagyatyám talán először életében őszintén.
Az ezredes megrázta nagyatyám kezét.
– Hozzád igyekeztem! – mondta olyan harapósan, mintha elintézetlen ügye volna nagyatyámmal.
– Hm – mormogta nagyatyám, mialatt tekintete szórakozottan kalandozott a postaépület körül –, hát hogy kerülsz ide, ezredes?
– Megtelepedtem a városban – felelt Gravinczy a legnagyobb nyomatékossággal,19 mintha a földkerekség legfontosabb tényét állapítaná meg.
Ebben a percben feltűnt véletlenül Albai Izabella aranyzsinóros zubbonykája, és nagyatyám gyorsan elébe sietett. A postaépület kapujáig meg sem állott vele, és olyan titokzatosan, halkan, suttogva beszélt hozzá, mintha legalábbis megszökni készülnének a városkából.
Gravinczy mereven állott meg a helyén, aztán nagyapámhoz lépkedett, miután a drágaság eltűnt a postaépületben. Az ezredes komolyan nagyatyám vállára tette a kezét.
– Pál barátom, miért nem mutattál be a dámának?
Nagyatyám megrökönyödve nézett az ezredesre.
– Nem értelek – mormogta.
Gravinczy úgy hangsúlyozott, mintha napiparancsot olvasna:
– Pedig nagyon érthető a dolog. Otthagytam az unalmas falut, mert elhatároztam, hogy társadalmi életet fogok élni. Mindenkit ismerni akarok a városban.
Nagyatyám csendesen, láthatólag minden ok nélkül káromkodni kezdett, pedig ez csak olyankor volt szokása, midőn borotválkozás közben megsebezte arcát.
Az ezredes türelmesen végighallgatta a szentekhez és szentnőkhöz intézett felszólalását.
– A tábori életben magam is eleget káromkodtam – mondta igen komolyan –, de mióta társadalmi lény lettem, lemondtam erről a csúf szokásról. Majd leszoktatlak, Pál barátom, a káromkodásról. Mert hölgyekkel óhajtok érintkezni a városban, és nem szeretném, ha majd szégyenbe hoznál e rút szenvedélyeddel.
Nagyatyám ezután elbúcsúzott az ezredestől, és hazáig menve, olyan rettenetes káromkodást vitt véghez, hogy az élőfák is kitértek előle. Otthon, szobájába zárkózva, legelőször a vizespalackot vágta a földhöz, aztán ágyba feküdt, és hidegvizes borogatást tett a térdére. Elhatározta, hogy addig nem mutatkozik a városban, amíg az ezredes társadalmi lény óhajt lenni.
Délután Florentina hiába emelte fel a regényből bodros fejét, nagyatyámnak egyetlenegyszer sem volt szüksége gyufára, de alkonyattal megmozdult helyén a francia baka, amint az ajtó felnyílott, és rajta egy vadgalambszínű úr lépett be, aki csupán komolyságával különböztette meg magát nagyatyámtól.
– Nagyszerű! – kiáltotta el magát Florentina.20
– Egy pakli gyújtófát kérek, szép kisasszony – mondta finomkodva az ezredes.
– Nagyszerű! – ismételte Flóra, a trafik tündére, és olyan barátságosan mérte végig az ezredest, hogy Gravinczy már ezen napon is kétszer lépett be a kis boltba gyufáért, mialatt a francia katona roppant nyugtalankodott helyén.
Ki tudná, ki tudhatná, hogyan nőnek meg a növények néha egyetlen éjszaka? A harmat és az éji szél, a vándorló hold és a repkedő bogarak nem értenek a tollforgatáshoz. S így titokban maradt az is, hogy miféle körülmények előzték meg azon időpontot, midőn délelőtt az ezredes a szomszéd kalapos inaskájával pohár sörét és perecét a „Vörös tehén”-ből a Florentina trafikosboltjába hozatta, és az áruasztal mellett széles nádszékben helyet foglalt.
Nagyatyámnak midőn hírül vitték e dolgot, a javasasszonyhoz futtatta szolgáját.
De másnap éktelen káromkodások közepette talpra állott, és a sütővas, beretva és hajkefe már régen nem végezte olyan körültekintéssel teendőjét, mint e napon. (Pedig addig sem lustálkodtak soha nagyatyám szerszámjai.)
Albai Izabella véletlenül már a harmadik utcában találkozott nagyatyámmal, és a zubbonyka irult-pirult a kedveskedő szavak árjában, a postakürt tágra nyitott szemmel hallgatott a gallérkáról, pedig már jó ideje ismerte nagyatyámat.
– Barátja, az ezredes – mondta lesütött szemmel Albai Izabella – tegnap a postán levele után tudakozódott.
– A gazember! – mondta Vojtek Pál arra járó komondorkutyájának nagyatyám.
– Furcsa ember – vélekedett az aranyos postakürt. – Olyan nagy szeme van, mint egy gyermeknek.
– Beszélt tán már vele? – kérdezte nagyatyám, és a szentséges mennyország közelében jártak már az indulatai.
– Hogyan beszélhettem volna vele? – kérdezte csodálkozva Albai Izabella. – Hiszen még nincs hivatalosan bemutatva nekem az ezredes úr!
– Nem is lesz – dörmögte nagyatyám.
De Izabella ezt nem hallhatta, mert így folytatta:
– Pál urat tisztelem meg azzal, hogy ha a véletlen is úgy akarja, barátját nekem bemutathassa. Mert a társadalmi formákat úriembernek be kell tartani.21
Mielőtt nagyatyám válaszolhatott volna, a „véletlen”, amellyel egész életében szinte már atyafiságot tartott, e percben Gravinczy ezredes vadgalambszürke fejét tüntette fel a láthatáron.
Az ezredes olyan elszántan álldogált a postaépület előtt, mint akár nagyatyám még csak napokkal előbb.
– A gazember! – kiáltotta be nagyatyám a levélszekrénybe, amely útjába került. Aztán Gravinczyre mutatott:
– Ezredes barátom és Albai kisasszony!
A postáskisasszony szeretetre méltóan meghajtotta barna fejecskéjét.
– Albai Izabella vagyok! – mondta tisztán hangsúlyozva.
Az ezredes katonásan összecsapta bokáját, és egyelőre csak annyit mondott:
– Hő, hő!
De nagyatyám már jól érezte, hogy ebben benne foglaltatott az ezredes minden mondanivalója.
Senki sem csodálkozott a városkában, hogy ezután „Pál úr” csupán a tintásüvegeket szemlélte az iskola mellett, a könyvkereskedő kirakatában. A pipacsvirág és csipkés napernyő, a hervatag és búskomor tanítókisasszony jelvényei sokáig hűségesek maradtak a medálionhoz, amely alatt egy bánatos szív dobogott. A vékony sétapálca meghajolt, a szürke nadrág térdben olyanforma lett, mint a hivatalnokok ruhadarabja szokott lenni, és a zöld nyakkendőből sohasem fröccsent többé illatos sugár a nők arcába.
Nagyatyám öregurasan, megkopottan baktatott a búskomoly tanítókisasszony oldalán, és fél szemmel olyanformán pillantott a pipacsokra és a csipkés ernyőre, mintha máris búcsúzkodna tőlük.
Vajon mikor támad kedve az ezredesnek kinyújtani kezét a pipacsok után?
