A budai öregúr
A budai öregúr
Mályfai idős úriember volt, aki hajdanában a kancelláriánál szolgált, kis, fehér bajuszát keményen viaszkolta, és ősz haja oly gondossággal volt előresimítva a halántékán, mintha szabad óráiban mindig a tükör előtt állott volna, hogy haját rendben tartsa. Régebben fuvolázott, Budán született, mindig Budán lakott, Pesten csak háromszor volt, midőn egy régi barátját meglátogatta, bizonyos Pantaleont, aki végzetes családi körülmények miatt kénytelenségből Budáról Pestre költözött, és akiről többé szó nem lesz ebben a történetben. Régi ruhadarabjai voltak Mályfainak; senki sem csodálkozhatik, hogy a kalapjához, kabátjához ragaszkodott. Sétapálcája ha megszólalna, legalább fél száz esztendőre hivatkozna, amelyet Mályfai szolgálatában töltött.
Mindnyájan ismerjük az öregurak azon furcsa hiúságát, amellyel a körülöttük, velük lévő tárgyakat réges-régi dátumokkal, évfordulókkal összekötik. Egyiknek van egy pipája, amelyből már a nagyapja pipázott, a másik vadásztarisznyát őriz, amely tekintélyes múlttal dicsekszik; a harmadik – így például Mályfai is – sétapálcát hord kezében, amely ötven esztendő óta kísérgeti lépéseit. Merre jártak ötven esztendő alatt? Mily különös utcákon kopogtak végig?
A „Fácán”-nál egyszer – egy hölgy miatt – csaknem ott maradt a sétapálca: majális volt, és a sörnek, a fáknak, a daloknak hársfavirágillata volt, Mályfai hintójához kísérte a hölgyet, és már csaknem elfogadta meghívását a hintó belsejében, midőn észrevette, hogy sétapálcáját a táncteremben felejtette. Sietve kért bocsánatot, a bálba rohant, és fürkészve kutatott a sarokban, ahová az esernyőket és sétapálcákat volt szokás elhelyezni a tánc alatt. Csaknem teljes bizonyossággal emlékezett, hogy sétapálcája egy hatalmas női esernyő szomszédságában talált helyet, midőn a bekvártélyozás történt. A női esernyőn furcsa bojtok és szalagok és egy álmatag türkizkő vésődtek Mályfai emlékezetébe. És a sétapálca valamely véletlen folytán szállást cserélt.417
Hosszadalmas utánjárás után a bálterem egy messzi eső részében találta meg a sétapálcát, mire a „Fácán”-ból kirohant, a hintó már messze járt.
Mályfai kissé meglepődve nézett a hintó magas ernyője és a kockás kürtőkalapja után. (A hölgyből mit sem láthatott, de hisz kis, virágos kalapja, szilvavirágszínű arca és nyaka, mely oly gyöngéd volt, mint virágzó almafa gallyán a késői, gyenge hó: ott reszketett a májusi éjszaka csillagsugarai között, amelyek szinte fényes fonalakként ereszkedtek le a budai erdőre.) Szemrehányólag csóválta meg kezében sétapálcáját. Ő volt az oka a késedelemnek. Vajon mit gondol most róla a hölgy?
Idáig oly nemesnek, megadónak mutatkozott e hölgy iránt, mint egy régi lovag, aki gondolkozás nélkül eldobja az életét, ha a hölgy így parancsolja. Halkan, érzelmesen, hosszan beszélt a hölgyhöz ezen az estén, mint soha életében. Szinte érezte, hogy a hangjának különös varázsa van, a fuvola lágyságával lopózkodik a hang mind beljebb a nő szívébe; és a hang, amint a nő válaszolt, tökéletesen szíven találta Mályfait. Gyöngédebb, érzelmesebb, finomabb hang – keleti hercegnő büszkesége, ábrándja, elhagyottsága, bánata és fájdalma úgy mélázott a hangban, mint az erdők koronája fölött futó éji szél a holdfényben – még nem szólott Mályfaihoz. – Egyszer majd mondani fogok önnek valamit – szólott Mályfai, és a fuvolán csaknem visszalopta a túláradó érzelmet. – Ó, mondja most!… – felelt a hölgy, és szemét, amely csalfa és szentimentális volt, kacér és élvvágyó, gyermeteg és bánatos jellemű, Mályfai arcából a saját szíve felé irányította. A férfi nagyot lélegzett, és fájdalmasan összeszorította az ajkát: – Nem, asszonyom, a hely, hol vagyunk, nem alkalmas rá. – A hangok muzsikája, keleti haja és kisleányosan gyöngéd álla a hölgynek sokkal mélyebben érintették Mályfait, mint a történet idejében gondolta. Mindenesetre szemrehányást tett sétapálcájának, amely miatt elkésett a hintóban való helyet foglalástól.
(Tán apró virágkoszorúcskákkal mintázott fehér ruháját is megérinthette volna hölgyének!… Tán újra kezébe vehette volna a kis kezet, amelynél drágább kézről nem zengett még lant?… Tán eszébe jutott volna a vers, amelyet az est folyamán többször elmondani szándékozott, de félt, hogy nem tudja biztosan a harmadik sort?… Tán váratlan, vakmerő és elszánt érzést sugároznak szívébe az erdő fölött ragyogó csillagok, és a hintóban térdre borulva megcsókolja a kis lábat, amely bizonyosan járt már egyszer a földön az Ezeregyéjszaka meséiben?)
Miután a sétapálca helycseréje mindentől megfosztotta – talán még durva, neveletlen fráternek is megbélyegezte –, Mályfai kalapját fejére418 téve, hosszú és elgondolkozó léptekkel ment végig az erdőn, amerre a hintó elment. Ekkor többször jutott eszébe, hogy igen üdvös dolog volna, ha útközben zsiványok megölnék, és a hölgy vasárnap vagy később a pesti újságból értesülne a gyilkosságról. (Tán volna egy révedező, elgondolkozó, mélázó pillantása ekkor, amellyel fölidézné néhány percre önmaga előtt a „Fácán”-beli estét.) Aztán elrepültek az évek, mint a madártollak a szélben. Bizonyára Mályfai sem tudna számot adni igen sok elmúlt, elszállott esztendőjéről, mint mindnyájan, akik már több időt töltöttünk a városban.
A sétapálca sárga elefántcsontból faragott kezet ábrázolt, amely irattekercset tartott finom, hosszú körmű ujjai alatt. A „Hordó”-nál, ahol Mályfai életéből annyi ideig elüldögélt, amennyi idő alatt meghalni és újonnan születni lehetne, élt egy legenda, amely szerint a sétapálca finom velencei nobile tulajdona volt az elmúlt századokban. De talán Casanova, a rejtélyes lovag járt-kelt az elefántcsont kézzel kezében, midőn lovag volt, nőket csábított, boldog és boldogtalan volt. A „Hordó”-nál szerették a legendákat, mert az élet egyébként oly egyhangú volt, hogy a „Hordó” nélkül bátran koporsóba feküdhetett volna az ember a városrészben. (A kocsma előtt még olajlámpások égtek, és Wald bácsi, az éjjeliőr a harmadik pint sillerbor asztalra kerülésével egyidőben nyitott be a „Hordó” ajtaján. Az asztaltársaság kegyes hangulatban fogadta az éjszaka éber vándorát, és a söntésben élelemmel és itallal ellátta.) A legtöbben a regényt olvasták a német újság folytatólagos közleményében – mindig akadt egy Raul vagy egy Gréte a városrészben, akire a regény egyes részleteit alkalmazni lehetett –, az öregurak egyáltalán csak a feleségükre panaszkodtak, természetesen némi humorral, Stolcz, egy dalárdai ember a Casanova botját kezébe kapva az összes budai szobaleányokat és varrónőket magáénak mondotta szerdai estéken, mikor órásság helyett este dalos, éjfélig regényhős volt a „Hordó”-ban.
Ilyenformán keletkezett Mályfai úr emlékezetében és a „Hordó” törzsasztalánál a legenda, hogy a „Fácán”-beli hölgyet Mályfai úr azon régi és felejthetetlen estén nemcsak meghódította, de egyben egész életére boldogtalanná tette. Casanova módjára megrohanta a magányos hintóban, ajkáról a hímport lecsókolta, megeskette, hogy örökre szereti, és amint a hintó elhagyta a rejtelmes erdőt, a csodálatosan lefelé ereszkedő csillagsugarak alól szabad térre jutott, Mályfai kalandor módjára kiugrott a hintóból.419
– Bizonyára: közeli rokona volt a nádornak, aki akkoriban Budán lakott – vélekedett néha Stolcz, az órás, ha a bor fogytán volt.
– Fruzsinának hívták – felelt csendesen és megilletődve Mályfai, mint az özvegyemberek, akik öreg barátaik között megholt feleségükre emlékeznek –, istenem, ha ez a sétapálca akkor el nem búvik!… Ki tudja? (Az órás szinte szakadatlanul bólintgatott kopasz, nagy fejével.) Talán minden másképpen alakult volna! Falun házat veszünk, nagy kutyákat tartunk, tekintetes úrnak szólítanak a cselédek, és reggel az én vállamon ébred föl az ő gyönyörű feje.
– A Fruzsina egészségére! – kiáltotta az órás, és tüntetőleg emelgette üres poharát, mintha egy nagyszerű vállalkozást óhajtana előmozdítani. A kerek, nagy szemével biztatólag hunyorgatott, mintha bátorítaná az öreg Mályfait.
– A pálca az oka! – mondta teli szájjal, hogy az érzelmes témát tovább is szőnyegen tartsa, midőn fehér fejét a volt kancelláriai hivatalnok lassan-lassan a tenyerébe eresztette.
– Valóban – felelt Mályfai elborult tekintettel –, néha ostobaságok miatt vész el a boldogság. Egy buta perc elragadja tőlünk mindazt, amiért voltaképpen élni érdemes lett volna. Vajon kié lett Fruzsina? Hová, merre vitték lepkés kis cipői?
– A vízbe ugrott – buzdított az órás meggyőződéssel. – És most már csak hozzon egy pint bort, fogadós úr.
A fogadós kérdő pillantást vetett Mályfai úrra, az lemondással, szomorúsággal intett, a bor tehát az asztalra érkezett.
Az órás a bor megérkezése után csupán vidám bécsi nótákat énekelt, táncolt, ujjaival pattogott, kalapját feje búbjára tolta, és Fruzsinának még a nevét is elfelejtette.
Mályfai egy ilyen alkalommal – midőn az órás végleg beszüntette részvétét a múltak iránt – szégyenkezve elbandukolt a „Hordó”-ból, a sétapálcát egy lakatlan ház elhagyott udvarába dobta, egy percig hársfaillatot érzett a feje körül borongani, valahol a Tabánban a fuvola szólott nagyon messzire, és lenn, a nagy Dunán a csillagsugarak fényes fonalakként aláereszkedtek.
S ezután már nem sokáig élt.
(1915)420
