Cinke a Jezsuita-lépcsőn
Cinke a Jezsuita-lépcsőn
– Nem ismerte Turcsek Jánost?… Az apja suszter volt Rózsahegyen. Ő volt az ideálom vidéki kislány koromban. Fehér vasutaszubbonyban járt – mondta a dáma, midőn a lépcsőhöz értek.
A fúvószenekar a kioszkban ismét Chopin gyászindulóját játszotta – valahol fiatal katonatisztet temetnek, a Farkasréten. Özvegy édesanyja és eszét vesztett szerető átölelik egymást – a budai asszonyoknak fejük lehajlik a kávéscsészék felett, s arra gondolnak, aki a tavalyi nyáron vagy azelőtt üldögélt a szomszédságukban, mindig hazudott, lassan, megfontoltan, meggyőződéssel, ó, bár újra hazudozna halk, tompított hangon – dércsípte fiatalurak a korzón magukban felsorolják a nőket, akik önzetlenül, odaadással szerettek, egy napig vagy egy esztendeig, leányokat, akik oly engedelmesek voltak, mint a bibliai hajadonok, megmosták a vízmerítőnél a vándor próféta lábát, és kívánsága felől tudakozódtak, asszonyokat gondoltak vissza, akik egyértelműleg így védekeztek: „magam sem tudom, miért?”, s hányszor nem tudják az asszonyok, hogy „miért!” – a Jezsuita-lépcső közepe táján megállott a dáma, s kedvese karjára tette a kezét:
– Hallja a zenét ott alant? Temetnek… Mily rettenetes!… Meghalni…
Ijedten, kimeresztett szemmel nézett maga elé a dáma, amint a könyvekben olvasta, vagy a színpadon látta, vagy talán magában igazán érezte… A kalandor – harmincévesnél fiatalabb, de olykor az öregebb évjáratú férfiak mind szeretnének kalandorok lenni, ha nem a feleségük vagy leányuk járkál mellettük a Jezsuita-lépcsőn –, a kalandor magában azt gondolta, midőn a dáma didergő hangját, rémült tekintetét látta, és leheletét érezte, amelynek e percben valóban sírokon nyílott virágok illata volt: „Sohasem lehet tudni, mikor mondanak igazat az asszonyok, akik fürdés után az egész testüket behintik rizsporral… A műveltség, a jó és rossz olvasmányok, romlott férfiak hazudozása,412 a színház és a francia zeneszerzők annyira összezavarták a modern nőket, hogy talán maguk sem tudják már, hogy mi bennük az igazság… Talán mikor egyedül vannak, s önkéntelenül sóhajtanak, nyögnek, hangokat adnak…” A kalandor Milfay ezt gondolta, de hangosan így beszélt:
– Én még a síron túl is szeretni fogom kegyedet. A dáma természetesen legyintett:
– Kedves barátom, már többször kértem, ne ígérjen semmit. Nincs közöttünk megállapodás. Amíg jól érezzük magunkat, együtt vagyunk. Lehet, hogy holnap elválunk…
(Milfay magában: „szeretném tudni, hol találna olyan jó bolondot, akit Budára vihetne a lépcsőkre, mint valami medvét? Képzelegsz ismét, drága, romlott pulykatojás, akibe azonban belebolondultam, hogy néha már igazán szent, rajongó lovagnak hiszem magamat”.) Hangosan:
– Lehet, hogy holnap elválunk, mondja kegyed, kék strucctollas hölgy, amilyen kalapot senkinek sincs bátorsága feltenni Pesten, csak kegyednek, mert illik… Holnap elválunk, és én álldogálhatok ismét utcasarkokon, ablakok alatt, kertek közepén, hídfőknél és templomok lépcsőjén, ahová kirendelnek a nők, hogy ott reájuk várakozzak. Vajon nem sajnálna, ha ismét álmatlanul csavarognék az összekötő vasúti híd környékén, életuntan, céltalanul tölteném napjaimat, előbb-utóbb falura vonulnék segédjegyzőnek vagy távoli rokonomhoz írnoknak a kancelláriába, pofaszakállt nevelnék, egyetlen szórakozásom volna a hajamat úgy fésülni, mint a múlt században a testőrtisztek, akik falusi magányukban is úgy ápolták külsejüket, mintha egy osztrák hercegasszony látogatását várnák… Szeretné, ha nánási szalmakalapban üldögélnék a folyóparton, és horgászvesszőt fognék a kezembe?… Óhajtja, hogy egy-két esztendő múltával egy zimankós téli estve, miután naplókönyvemből kitéptem a lapokat, amelyeken az ön drága nevének kezdőbetűje szerepel, egy vaksi tükör előtt a helyet keresném fodros ingem felett, ahova a mordály csövét kell illesztenem?… Ha elhagyna holnap, asszonyom, ez történne.
A dáma, aki szorgalmas színházi látogató módjára az összes régi és új színésznők szerepét végigjátszá, volt Török Irma, majd lengő érzelmű Márkus, egy afrikai oroszlánvadász kedvéért Jászai, és selypített vagy raccsolt, francia rongy módjára kacagott, és egyszer valóban mérget413 ivott, mikor ez volt a divatban, a dáma anyáskodva megsimogatta Milfay arcát, és lágy, megbocsátó hangon felelt:
– Mind ezt mondjátok. S amint kihúzzuk a lábunkat a városból, nyár jöttével vagy öreg szüléink látogatására vidékre utazunk, sovány párizsi táncosnét fűztök karotokra, akinek olyan kemény a bőre a festéktől, mint a papiros, vagy budai színésznőkkel halásztok az erdei bogyó után, amely a pezsgős lében úszkál… De jó szerencse, ha távollétünk alatt halálosan bele nem szerettek valamely varrónőbe, akit feleségül akartok venni, tűzhelyet alapítani, gyermekeket nevelni, és már ki is szemeltétek a kis józsefvárosi kocsmát, ahol asztaltársaságot alapíttok a „megtért férfihoz”. Szerencsére beköszönt az ősz, és mi hazajövünk, hogy rendet csináljunk. Sok férfi köszönheti a városban boldogulását dámaismerősének.
– És hányat tettek szerencsétlenné? – kiáltott meggondolatlanul Milfay, nők lovagja és nők bolondja, szerelem bolondja, asszonyok szeretője, olykor komoly tekintetű silbak a kalaposbolt előtt, midőn őnagysága új kalapot vásárol…
– Szerencsétlenek voltatok? Akkor megérdemeltétek – felelt elkomolyodva a dáma –, mert mi, szegény asszonyok, akik házasságunkban szerencsétlenek vagyunk, és kénytelenek vagyunk egy érző, érzelmes, értő, néha érzelgő férfiszívről gondoskodni a társaságunkban, hogy az élet valamennyire elviselhető legyen, mi, szegény asszonyok, valóban önfeláldozással mindent elkövetünk, hogy a férfi, akit gyakran a kezünkhöz sem engedünk nyúlni, boldog legyen, pályáján előrehaladjon, szabója ízlésesen varrja meg ruháját, és hogy a kocsmakoszton meg ne rontsa gyomrát, gyakran látjuk vendégül asztalunknál; éjjel reá gondolunk, a mi mosónőnk fehéríti ingeit, és frissítőszert magunk vásárolunk a kereskedőnél, amelyet fürdőjébe önt… S ezért valóban semmit sem kérünk egyebet, mint azt, hogy barátnőnk ruháját ne dicsérje túlságosan, olykor sétára vagy színházba kísérjen, gyöngéd szavakat mondjon, ha családi kellemetlenség ér, s megvigasztaljon, ha meglátogat a modern, művelt nők névtelen, ideges szomorúsága…
(Milfay magában: „Hát ezt vajon hol tanultad, te lelketlen, selymeidben remegő kézzel turkáló delnő… Te kék tollas betegség, aki elszánt, ételmérgező arccal követelsz a férjedtől szürke harisnyát, amelyet a lépcsőn majd észrevesznek; te szívtelen romlottság, aki egyik nap ábrándos Fanny vagy a könyvszekrényből, mert az megnyugtatna, ha egy vízivárosi vendéglőben a nevedet a zúzmarás ablakra karcolnám, és a414 leereszkedő sötétségben nekimennék a lámpaoszlopnak, aki másnap térdre omlasz a karosszékem előtt, és sírdogáló hangon kéred, hogy el ne hagyjalak, mert nélkülem nem tudsz élni, és harmadnap lornyetten át nézed cipőmet, mint a szemüveges hölgy a látszerészek hirdetésén, Anatole France-ról nyafogsz, és londoni ingeddel csak azért nem kérkedsz, mert félsz, hogy nem hinném, s te kénytelen volnál megmutatni; te földre szállott gyönyörűség, akinek a járását utánozni szeretném, ha egyedül megyek éjjel az utcán, és csaknem elsírom magam, ha estvénként megcsókolom az amulettet, amelyet te akasztottál a nyakamba…”) Míg hangosan így szólt a kalandor:
– Én valóban nem mondhatom, hogy szerencsétlen vagyok a kegyed társaságában. Kedvességével már régen lekötelezett, hogyha holnap elhagyna, akkor sem gondolhatnék másképp kegyedre, mint hálával és imádkozva. Pedig még az igazi nevét sem tudom. Mert remélem, nem Cinkének írta be a pap a matrikulába?
– Gyermekkorom óta így neveznek – felelt Cinke. – Az igazi nevem nem tetszik nekem.
Milfay most megfogta a dáma kezét:
– Ez ódon lépcsőn, ahol most járunk, asszonyom, egykor szerzetesek papucsa kopogott, akik a várba itt mentek fel a királynét meggyóntatni. A köveken a le- és felmenő barátok lépése nyomot hagyott. Bizonyos, hogy lefelé nehezebb volt a papok lelkiismerete, mikor a gyóntatásból jöttek.
– Jezsuiták, titokzatosak – mormogta a dáma. – Kegyetlen vezekléseket szabtak a szegény bűnösökre. Róbert Károly özvegyét térden csúszva küldték a kolostorba. Vajon megölte a királyt?
– Akkor másféle papok voltak – felelt Milfay. – Ámde már elmondtam önnek a zugligeti úton élettörténetemet, szerzetesnek készültem, de elszöktem, hogy hajófűtő legyek egy óceánjárón. Mert a nő, aki volt, a földgömb túlsó oldalára férjhez ment. Nyugodtan átvehettem gyónását, bár nem szenteltek még fel Isten szolgájának. Gyónja meg az igazi nevét, amit nem szeret.
Az asszony zavarodottan mosolygott, mint egy csínyen ért gyermek:
– Csúnya név, mert nem illik nekem… Én valamiképpen úgy érzem, hogy egészen más vagyok, mint azok a nők, akik ezt a nevet mindennapiasan viselni szokták. Én nagyon előkelően, nemesen gondolkodom… Néha azt hiszem, hogy a nagyvilágban is megállnám a helyemet… Vannak napjaim, mikor szellemem oly élénk, mint ama régi, elszegényedett415 hercegnőé, aki eszével és finomságával a legjobb társaságot vonzza szalonjába… És úriasszony vagyok, feddhetetlen hírnevű, M. bárónő volt a nevelőnőm, eredetiben olvastam Cherbuliez-t, emlékezhetik, egyszer elmondtam a „Gömböc” történetét… Miért kíváncsi a nevemre, amelyet a nagyanyámtól örököltem?
– Azért – felelt Milfay komoran –, mert azt akarom, hogy egyszer végre őszinte legyen!
A dáma az ajkába harapott. („Hol tanultad?” – zörgött magában Milfay.) Aztán engedelmesen lehajtotta a fejét.
– Akarom tudni végre, hogy igazán szeretsz-e? – szólt Milfay.
Cinke alázatosan a férfi szemébe nézett:
– Cili… Cilike… így hívták a nagyanyámat.
– Cili – mondta gyöngéden és megadással Milfay, mert ebben a percben valóban azt hitte, hogy a dáma szereti.
– Cili – ismételte még néhányszor, nevetett, simogatta az asszony kezét, ajkával megérintette a vállát.
A legfelső lépcsőre értek. A dáma felsóhajtott.
– Ezen a lépcsőn se járok többet – mondta, midőn visszanézett. – És most béküljünk ki, hisz idáig csak veszekedtünk. Megígérem, hogy többé nem nézlek végig a cipőd orráig, a szemüvegen át. Mondd, kedvesem, nem ismerted Turcsek Jánost?
(1915)416
