A fuvolás története

Teljes szövegű keresés

A fuvolás története
Volt egyszer egy Csipkai nevű fuvolás, aki miután dolgát elvégezte a színházi zenekarban, városvégi kocsmáknak vette az útját, és poharába mélyedve mindaddig támogatta a két könyökével a kocsmaasztalt, amíg a fejét bírta. Hosszú, barna ember volt, nesztelen léptekkel járt, ha köhögött, zsebkendőt tartott a szája elé, és szerette a bodros nyakkendőt, fodros mellű inget, amelyet régi időkben viseltek a gavallérok. A nadrágzsebbe könyökig dugta a kezét, és mindig egyedül járt-kelt éjszaka. Nappal vörös volt a szeme, ólomszínű az arca, és fekete ruhája erősen kopott: ugyanezért napközben nem szívesen mozdult ki otthonából, amely egy kis udvari szoba volt, de az udvaron tavasszal bodzafák illatoztak. Nehogy azt gondolja valaki, hogy ez a bizonyos Csipkai félreismert zseni volt, és titokban nagyszerű művészi terveket kovácsolt. Nem kovácsolt ő semmit, sőt ha szerét ejthette, még csak nem is gondolkozott. Ha szokásos két liter borát megitta, a pohár fenekén maradott bort kiöntötte, és egy női nevet rajzolt a borral az asztal lapjára. Hosszadalmasan elnézegette a hölgyi nevet: Jolán, mondta az írás – és mint aki dolgát jól végezte, lehajtott fővel, ingadozó lábbal elballagott. Egy mély árok mentén vezetett el az útja. Néha befordult az árokba, meghempergett a csalánban, öreg fűzfák oldalba ütögették, és döglött kutyákkal és macskákkal találkozott az árok fenekén. A fuvolás ilyenkor sem káromkodott, négykézláb felkúszott a partra, és vigyázott, hogy másodszor ne érje baleset. Már harmadik hónapja ült a társulat egy vidéki városban – részben az adósságok miatt sem pályázhattak tovább –, a fuvolás azonban még senkit sem ismert a városban, csak a döglött kutyákat és macskákat az árokban. Harmincöt esztendős volt, félig-meddig fehér volt a haja, mint novemberben a háztető, és olyan rövidlátó volt, mint egy muzsikushoz illik. Ha Csipkai néha gondolkozott volna sorsán, életén, múltján és jövőjén, nem mászott volna fel az árokból. De a zenész – mint mondám – sohasem gondolkozott.213
Egy őszi éjszakán különösen csuszamlós volt az árok partja a nappali esőtől, Csipkai hosszas küzdelem után tudott csak kimászni az árokból. Ez alkalommal a kalapja is odalent maradt. A zenész bozontos haját tépte a szél, míg a homloka gőzölgött az elfogyasztott italtól. Megrázkódott, mielőtt tovább ment, és félelmében oly messzire eltávolodott az árok menti gyalogösvénytől, hogy egy magányos ház közelébe jutott, ahol egy földszintes ablak ki volt világítva. Függöny is volt az ablakon, de bizony nem a legnagyobb gonddal felakasztva. A zenész, akár akarta, akár nem, beláthatott a magányos házba. Az asztalnál két nő ült. Egy öreg dáma, akinek olyan tornyos frizurája volt, mint akinek az életből, ifjúságból, szerelemből, előkelőségből semmi egyebe nem maradott meg a frizurájánál. Komolyan és a mennyezetre meresztett szemmel ült egy szalmaszékben, amelynek azonban karjai voltak, mint a trónusnak. Szemben egy fiatal dáma foglalt helyet. Lehetett tizennyolc éves, de harminc is. Finom, előkelő, szomorú, mint egy régi csipke. Hervadt, mint a menyasszonyi ruha, amely évekig vár a szekrényben, hogy egyszer mégiscsak rákerül a sor. Gyöngéd, mint egy fejezet a Kartigámból, és ábrándos tartású, mint egykor Tatjána falusi magányában. Az arcon, amely halovány, szinte beteges volt, oly finom szomorúság tükröződött, amely szomorúság talán még az öröm legpazarabb napjaiban sem múlhatik el. És a fiatal hölgy levelet írt. Violaszínű tintával, igen finom levélpapirosra, állóbetűket vetett. Olykor egy-egy mondatot felolvasott az öreg dámának, aki fejbiccentéssel válaszolt.
A fuvolás még sohasem látott ilyesmit. Talán a kelleténél hosszabb ideig időzött az ablak alatt. A homlokát az üveghez szorította, nézett, de még mindig nem gondolkozott.
A félhomályos szoba hátterében nagy, fényezett szekrény állott, amelynek üvegburkolata alatt különböző porcelán figurák voltak elhelyezve. Japáni vázában pávatollak és hervadt, hosszú szárú mezei virágok és egy öklelő bajuszú, piros kabátos, előkelő úr arcképe a falon.
A fiatal nő hervadhatatlan szomorúsággal írta a levelet a függőlámpa alatt, amely barna fejét lágyan megvilágította.
Másnap éjszaka a fuvolás mintegy ösztönszerűleg kerülte el az árkot, pedig nagyszerű eső zuhogott, és a víz halkan mormogott az árok mélyén a sötét éjszakában. Félálomban, meglehetős mámorosan ballagott, mintha valami dolga volna: a világos ablak alá, és az arcát a nedves üveghez szorította.
A fiatalabb hölgy még mindig írta levelét, az öreg dáma a lámpásba214 nézett megtört tekintetével, amely sok régi sírásról regélt. Mintha a pozsonyi bálon gondolkozott volna az idős úrnő, midőn X. vagy Y. kapitánnyal táncolt. Karzatán a karnagy lebegve vezényli Mozart indulóját. A havas utcán csengős szánok mennek.
A fiatal hölgy felemelte a fejét, és halkan olvasott néhány mondatot a levélből, miközben gyöngéden tenyerére hajtotta a levélpapirost. Szemét, amelyet eddig hosszú pillák árnyában látott a fuvolás, most kissé felnyitotta: barna, szomorkás szeme volt, mint egy gyermeknek. Az egyik szemgolyója mintha kisebb lett volna, mint a másik, s így alig észrevehetőleg kancsalítván, mély hatással volt a fuvolásra.
Ez estén a fuvolás megvárta, amíg az ifjú hölgy a levelet végleg befejezi. Megvárta, amíg ismételten végigfut a megírt oldalakon, aztán elgondolkozik, mintha egy nemrégen elhangzott szerenád motívumain tűnődne. Aztán a violaszínű tinta, vékony tollacska, amelynek szárában kis üveglencse volt, amelyben talán a régi füredi sétateret lehetett látni, a levéldobozzal együtt az ablakpárkányra került. A levélborítékra semmiféle címet nem írt a hölgy, csupán a napi dátumot: 18** október 21. A zenész megvárta, amíg a függőlámpa elaludt, a hölgyek a szomszéd szobába vonultak vissza, szokatlan ügyességgel megforgatta a régi ablaktábla meglazult csavarjait, és egypár perc múlva már a kezében volt a levél. Az ablakot aztán gondosan bezárta, és hosszú, regényes léptekkel hazafelé indult.
A fuvolás sohasem gondolkozott. E percben sem érzett lelkifurdalást, midőn ágyára dőlve olvasni kezdte az idegen hölgy levelét, amelyet bizonyára nem hozzá intéztek.
„Kedvesem, szerelmesem, jegyesem!”
így kezdődött a violatintával írott üzenet. A fuvolás szinte nekimelegedett az olvasmánynak, emlékezete szerint sohasem olvasott női levelet; amelyet tán kapott, azt rég elfelejtette.
Szerelem, rajongás, boldog-boldogtalanság váltakoztak a finom betűk mögött.
„Az éj a mi időnk, kedvesem, midőn mindig-mindig együtt vagyunk. Az óramutató a XII-es felé közeleg, és én rád gondolok, mert tudom, hogy most te is rám gondolsz. Én most is úgy szeretlek, mint egykor szerettelek. Ha te nem ragyognál nékem, én csillagom, nem kívánnék többé élni e földön. Ó, ne hagyd el szegény kis galambodat…”215
– Szegény kis galamb? – morfondérozott a fuvolás, és különös melegség keletkezett régen megholt szívében, ahol már oly nagy csöndesség volt, mint elhagyott temetők sírboltjában.
„Szeretlek – többet nem tudok ma sem üzenni neked, mint tíz év előtt. Téged szeretlek, mint az éjszaka holdját. Vajon fehérek-e még régi kis kertünk virágai, ahol először találkoztunk?”
A fuvolás egész éjjel nem tudott elaludni a szerelmes levél miatt. A párnája alá dugta, majd ismét gyertyát gyújtott, és megint elolvasta. Hümmögött, köhécselt, megnézte, nem bújt-e rabló az ágya alá, és egyszerre észrevette, hogy cipői oly boldogtalan állapotban vannak, mint egy vándorlólegényé.
Alighogy megvirradt, levélpapírt hozatott a fűszeresboltból. A kék kockás, nagy terjedelmű papirost kiterítette, a kiszáradt tintásüvegbe vizet töltött, és lúdtollat faragott. A karján felgyűrte az ingét, és belefogott a válaszba, amelyet az ismeretlen hölgynek jegyese válaszolhatna.
„A szakállam már fehér, és a halántékom mellett átlátszó a hajam, de nem felejtettelek el, drágaságom, akinél szebb, jobb és finomabb teremtés nincs az asszonyok között.”
Megállott, gyönyörködött a levél soraiban, még nem felejtette el a betűket.
„Halld tehát, hogy nagyon boldogtalan vagyok, mert távol vagyok. Szép hajadat, amely oly barna, mint az éj hullámai, vajon simogathatom-e valaha? Szemed, amelynek pilláit csupán a hosszú szárú erdei virágokhoz tudom hasonlatosnak, megcsókolhatom-e egykor? Nagyon szenvedek önért, úrnőm. De boldog vagyok, hogy szenvedhetek.”
A levelet a következő éjszakán becsempészte a magános házba, ügyesen felnyitván az ablakot. Reggel bizonyára helyén találja az ismeretlen hölgy.
Még alig világosodott, a színházi szolga felrázta a fuvolást.
– Gyerünk, Csipkai úr, a társulat elszökik a városból, a szekerek már a város végén állanak.
A fuvolás nesztelenül, észrevétlenül elhagyta a várost, hogy oda többé vissza ne térjen.
(1913)216

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages