A tábornok barátja
A tábornok barátja
Selmeczi az „Elefánt”-hoz címzett vendégfogadóban szállott meg.
Régi fogadó volt ez, talán még akkoriban építették, amikor sűrű volt a kocsiközlekedés Olaszország és Ausztria között. Köpenyegbe burkolt osztrák tisztek utaztak éjszaka, és halk, de parancsoló hangok rendelték meg az előfogatokat. A nagy királynő gárdistái nemcsak Párizsba jártak szabadságuk napjaiban, hanem a kék egű Velencébe és Flórencbe, ahol madonnaszemük van a leányoknak. Gyakran az „Elefánt” fogadóig eljöttek a királynő gárdistáival az olasz földről megszöktetett leányzók, táncosnők vagy grófnők, és az „Elefánt”-ban, a mennyezetes és csipkefüggönyös szobákban vala az elbúcsúzás. A grófnő ment vissza Velencébe, a gárdista Bécsbe. A forspont oly vígan pattogtatta ostorát, mintha semmi sem történt volna, pedig ugyanakkor két szív csaknem megrepedt. A széles kapuboltozat alatt örökre elhangzott a bőrfedelű kocsi magas kerekeinek döngése, a gárdisták mind elutaztak, és a kis kávéházban csupán egy szűk kabátos, göthös öreguracska falja mohón a Tagepostot, mintha attól félne, hogy valamit elmulaszt kiolvasni; a homályos, kopott aranyozású étteremben még ott állanak a pohárszék tetején az aranymellényes, piros fejű palackok, amelyek már külsejükkel is elárulják, hogy víg tiszt urak és szarvasbokájú táncosnők asztalára valók, és a Rajna gyöngyöző csöppjei kristálypohárba, amelyet a futó szerelemért vagy a csatatéri halálért szoktak a magasba emelni – de az üvegek manapság már üresek, a hercegnő nem utazik erre, hogy megérkezésére Champagne-bor fejét üttessék le a fogadóban mulató gárdisták. Egy megtermett olajügynök eszi csupán pástétomát a megfakult rámájú tükör előtt, akinek tán belépni sem volt szabad hajdanában az „Elefánt” libegő gázlángoktól fényes termébe.
Selmeczi egy palack vöslaui bort kért, és az öreg pincér kopasz fejével bólintgatva hozta elő a bort. Aztán illedelmesen elvonult a spanyolfal mögé, amelynek kárpitján táncosnők és virágfüzérek foglaltak helyet,173 és Selmeczi zavartalan elgondolkozással nézegette a talpas pohárban pirosló bort.
Abban az időben a magyar férfiak tekintete sokszor tapadt a borospohár mélyébe. A Tisza menti Tokaj borát messzi országokban eltűnődve nézegették. Londonban vagy Párizsban, a szabad Svájcban komor és sötét pillantású magyarok laktak, akiknek nevét hazájukban bitófára szegezték. Selmeczi tizenkét esztendei távollét után végre hazatérhetett, és a kis osztrák városka, ahol utazásában megpihent, az „Elefánt” homályos tükre és megkopott porcelánjai mind azt juttatták eszébe, hogy három óra járásnyira van ide a magyar gránic: ezért nézegetett tehát a borospohárba, anélkül hogy hosszú ideig megérintette volna ajkával az italt.
Ebéd után sétálni ment a városkába.
Valamikor diákoskodott e helyen (geológiát tanult egy híres jezsuita pátertól), régi emlékei meg-megrohanták, amint egy utcasarkon vagy a régi haranglábnál, az egykori puskaporos tornyocskánál a hegyen, amelynek nagy órája titokzatos lánczörgéssel, csattogással végzi kötelességét – a hídon, amely a folyócskán átvezet, és két oldalán kék köpönyeges szentszobor őrködik – a régi, kanyargós utcán, ahol kék szemű stájer lányok nyájasan mosolyognak a diákokra, mintha kedvességükkel kárpótolnák azt, amit a természet a rossz ivóvíz folytán szépségük rovására cselekedett; ment, mendegélt, és szomorú arcát, amelyet sötét szakáll borított, és bő, fekete köpenyeges alakját szinte idegenkedve pillantotta meg a Marionetti-féle cukrászda tükrében. Nem, itt senki fel nem ismerheti többé az ezüstszálakkal díszített hajú, komor férfiúban az egykori bányásznövendéket, aki páter Traumtól a Sloszbergen kézzel írott jegyzetekből „földismét” tanult.
A sétatéren, amelynek kopasz fácskái olyan szigorúsággal ácsorogtak, mintha nyugalmazott öreg tisztek lennének, egy magas, kissé megtört tartású, délceg férfiú jött szemben Selmeczivel.
Szürkülő szakálla volt és nagy, fénylő, szürke szeme.
A sápadtság, amely fátyolszerűen lengett a szigorú arc körül, nem a fájdalomnak, hanem a gőgös, mogorva magánynak volt szolgálója.
Puha, nagy kalapja, amilyent kopaszodó és fázós fejű öreg tisztek viselnek a civil életben, mélyen a homlokába volt húzva.
A zsebéből messzelátó csőnek a hegye kandikált ki, a hegymászó cipő a lábán havas sártól volt megjelölve.
A két férfi egy másodpercig farkasszemet nézett. Meglepetten, szinte174 ijedten kutatták az elváltozott arcok alatt a régi vonásokat. A szemek egy hosszadalmas és szörnyű évtized romjai alól hozták elő a várkút mélyéből visszatükröző fiatal arcokat.
– Tábornok úr! – mondta megrendülve Selmeczi.
A szürke köpenyeges férfiú olyan élesen nézett Selmeczire, mint a pisztolylövők a céltáblára. Aztán bizonyos meggondoltsággal fogadta el a Selmeczi kinyújtott kezét.
– Népképviselő úr, hogyan kerül e csendes városba, ahol a madár sem jár?
– Amnesztiát kaptam. Hazamegyek – mondta elborult hangon Selmeczi. – Remélem, tábornok úr is hazajön Magyarországba?…
A tábornok idegenül, szinte ridegen csóválta a fejét.
– Nincs ott semmi keresnivalóm – mormogta minden megrendülés nélkül. – A magyarok nem ismernek már engem, elfelejtettek. Én is igyekszem elfelejteni egykori hazámat.
Selmeczi, aki regényhősi hangulatban volt, a hazafelé való utazás és a váratlan, meglepő találkozás megrázkódtatásában, két kezével megragadta a tábornok kezét.
– Monsieur – mondta meleg, kissé remegő hangon. – Én most Genfből jövök. Tíz esztendeig vártam erre a napra, hogy szabadon átléphessem hazám határát. És a véletlen, a kiszámíthatatlan sors azt akarta, hogy ebben a városban töltsem az időt, ahelyett hogy könnyező szemmel sietnék haza, szeretteim, barátaim, rokonaim karjaiba. Nem vagyok már gyermek, s mégis azt hiszem, hogy a sorsnak különös célja volt azzal, hogy engem e városkában marasztalt, s önnel összetalálkoztatott…
A tábornok vállat vont:
– Ön mérnök? – kérdezte hűvösen.
– Szolgálatára, uram.
– Nos, mi, mérnökök, nemigen szoktunk a babonaságokban hinni. Azt hiszem, genfi kollégáink is csupán a trigonometria csalhatatlanságában hisznek, és nem a véletlenekben.
Selmeczi lehajtotta a fejét. A tábornok ridegségén és gőgös zárkózottságán átal valami nagy és keserves fájdalomnak a zöngését vélte hallani, mint a tengeri csigában játssza örökké a láthatatlan zenekar a tenger hangjait.
Szótlanul mentek néhány lépést a sétatéren.175
A tábornok éles tekintettel nézett a földre, majd hirtelen Selmeczire vetette a szemét.
– Úgy emlékszem, hogy népképviselő úr a kormányzó legszemélyesebb hívei közé tartozott? – kérdezte hirtelen.
– Lehetséges – felelt Selmeczi. – Tíz évvel fiatalabb voltam, szenvedélyes, erőszakos, könnyen hivő, lángoló fiatalember voltam. A kormányzót istenként tiszteltem, a nemzet boldogulását az ő kezében láttam. Régen volt… Ma már azt hiszem, hogy sokat hibáztunk.
A tábornok Selmeczi karjára tette a kezét:
– Monsieur – mondta egykedvűen –, ön talán nem tudja még, de holnap reggel, amidőn átlépte a magyar határt, már tudnia kell, hogy engem hazámban árulónak neveznek. Sőt talán megbánja, hogy velem szóba állott mint a kormányzó személyes barátja.
Selmeczi megindultan bólintott:
– Ó, jó postánk volt Genfben, mindent tudtunk, ami Magyarországon történik. Ezt is hallottuk.
A tábornok figyelmesen nézett Selmeczi elborult arcába:
– Nos? – kérdezte gyorsan és erőteljesen.
Selmeczi leemelte kalapját hullámos, ezüstszálas fejéről.
– Én – mondta olyan ünnepélyesen, mintha esküdne –, én az elmúlt idők csodaszép forradalmának legnagyobb alakját tábornok úr személyében látom.
– És az árulás? – kérdezte hevesen a szürkeköpenyeges.
Selmeczi legyintett:
– A nemzet fájdalmában, bánatos sebtől elalélva, okot, okozatot keresett rettenetes kínjaira. Áldozatot keresett, akin kitölthette mélységes elkeseredését. Hogy el ne veszítse a jövőbe való hitét, reménységét…
– Azért vesztettünk, mert én elárultam a nemzet ügyét? – mormogta csendesen a tábornok. – Különben győztünk volna?…
– Erre a hitre volt szüksége a nemzetnek, hogy életben maradhasson, hogy bele ne haljon a rémületes fájdalmakba – felelt Selmeczi. – A nemzet erejében hogyan bizakodhatott volna tovább, ha nem találják ki számára a szép legendát a fővezér árulásáról? Erősek voltunk, erősek voltunk, nagyszerűek voltunk, egész Európával bírtunk volna, ha a fővezér el nem árulja ügyünket! S ezért nem csüggedt el az erejében még mindig tovább bizakodó nemzet, és tíz év alatt elfelejti halottait… Akar hazajönni, tábornok úr? – mondta Selmeczi.
A tábornok csendesen csóválta a fejét.176
– Szívesen szenvedek még sok esztendeig, amíg a nemzet ismét talpra áll… Hadd fűtse a magyar kazánt még jó darabig a gyűlölet szenvedélye. Csak átkozzák nevem még egy darabig, hogy az elkeseredés és düh beforrassza a sebeket, és a bosszú gondolata felpezsdítse az elalvó vért. Én így szeretem a nemzetemet.
Selmeczi megragadta a tábornok kezét.
– Uram, Magyarországon egy választókerület bizalma vár engem. Zsebemben van a levél. Mire hazaérek, ismét népképviselő leszek. Ígérem önnek, hogy mindent elkövetek, hogy önt ismét visszafogadja a nemzet a szíve kellős közepébe, és térden állva kérjen bocsánatot a hamis vádaskodásért. Rehabilitálni fogom önt, tábornok úr!
A tábornok csendesen, tétován felelt:
– Még csak március van… A tavasz előhírnökei meg sem érkeztek. A dunántúli dombokon hó van, ibolya nem nyílik még…. Tél van Magyarországon.
– Tél van – ismételte Selmeczi. – Nekünk azt írták Genfbe, hogy már eljött a tavasz.
– Én jobban tudom, uram – felelt bosszúsan a tábornok. – Látja azt a magas csúcsot a város felett? Olyan, mint egy püspöksüveg. Hetenkint felmegyek a csúcsra, és jó messzelátómmal kelet felé nézek. Tiszta időben a szombathelyi tornyokat is látom. Ma is a csúcson voltam. Hó van, tél van mindenfelé, az erdők mozdulatlanul alusznak… Még nem ébredt fel az ország ájulásából.
A sétateret már régen elhagyták. A folyóparton, régi házak mentén ballagott a két komor férfiú. Alkonyodott, a fedett hídból már a sötétség leselkedett kifelé. Egy kis kertes házon, amelynek két széles, fehér rámás ablaka volt, a pirosra festett érckakas nesztelenül fordult meg sarkán.
A tábornok katonakesztyűs kezével a házra mutatott:
– Itt lakom. Itt dolgozom a hadjárat történetén.
– Kit köszöntsek nevével Magyarországon, tábornok úr? – kérdezte Selmeczi.
A tábornok megállott, összevonta a szemöldökét:
– Azt hiszem: senkit… Köszönöm, hogy szíves volt irányomban, kedves népképviselő úr. Nyájas érdeklődéséért szolgálok cserében egy jó tanáccsal! Ne mondja ki az én nevemet Magyarországon, mert az nagy bajt fog önnek okozni.177
– Monsieur – felelt könnyedén Selmeczi –, én szavamat adtam, hogy tisztázom tábornok urat a félrevezetett nemzet előtt.
– Szegje meg a szavát! – mondta egykedvűen a tábornok, aztán bizonyos habozás után kezét nyújtotta Selmeczinek (mintha nem volna hozzászokva a gyakori kézfogáshoz). Kissé megemelte a kalapját a mélyen pirosló forradás felett, amely feje búbjától homlokáig húzódott.
– Istenemre – rebegte Selmeczi –, ezért a forradásért, e sebhelyért Napóleon marsalljai mellé állítanák önt Párizsban.
– Mi magyarok vagyunk! – felelt a tábornok, és eltűnt a magános ház kapujában.
Selmeczi ezen estén csaknem éjfélig ült az „Elefánt” kopott aranyozású kis éttermében, és a borospohárba nézett, anélkül hogy egyetlen kortyot ivott volna. Mély gondolataiból az aranysapkás portás riasztotta fel:
– Nagyságos úr, a postakocsi korán reggel megy Magyarország felé – mondta figyelmeztetésül.
Erre szobájába vonult Selmeczi, de bizony nem hunyta le a szemét mindaddig, amíg a kora reggeli órában a postakürt felhangzott az „Elefánt” előtt.
A pölteni postamester bőrszíjakon hintáló kocsija, amelyen a hegyi utakon mulatságos és szórakoztató volt az utazás, csak a határig vitte Selmeczit. Mindig lehetett azonban gondolkodni az utazás alatt, mert a kocsis süket és hallgatag férfiú volt, mint igazi maradványa azoknak a derék postakocsisoknak, akiknek alkotmányán hajdanában az alsó-ausztriai grófnők egyik tartományból a másikba szökdöstek a fehér vértesezred után. A győri gyorsparaszt, aki a határon átvette Selmeczit, szintén többet törődött a lovai fülével, mint az utazó úr mogorva kedélyállapotával. Egyszerre megváltozott azonban a helyzet a gőzhajón, amelyre Győrött szállott fel Selmeczi, hogy Pestig utazzon. Magyar ruhás férfiak és úrhölgyek töltötték meg a hajó fedélzetét. Elhízott táblabírók és a borissza bús magyarok lármáztak; a nők keblén nemzeti kokárda volt:
– Ismét kezdődik negyvennyolc! – hallotta a köpenyegébe rejtezett Selmeczi jobbról-balról.
Pestre mentek valamennyien, mintha valamely nagy ünnepség keretében ismét megnyitná az elnök a letűnt forradalmi időket… Pozsonyi polgárok németül diskuráltak, és ragyogó arccal beszéltek az ördöngös magyarok nagyszerű szerencséjéről.178
A pesti gőzhajóállomáson nagy tömeg várta a hajót. A jogászok vivátot kiáltottak, öregurak a kalapjukat lengették, egy selyemruhás, finom cipellőjű úrnő pármai ibolyával kínálgatta a beborozott követjelölteket.
Selmeczi észrevétlenül keresztültörte magát a tömegen, és sietve vágott neki a pesti utcáknak.
Eleinte csak találomra ment. Új házak, új utcák támadtak Pesten. De egy régi kesztyűsüzletről csakhamar tájékozódott, és most már biztonsággal vágott neki a Váci utcának.
A negyedik számot kereste. Itt lakott az a hölgy, aki miatt tizenkét esztendős bujdosásában az élethez ragaszkodott. (Lehet, hogy az úrhölgy nélkül is életben maradt volna Selmeczi, az egykori népképviselő, de az akkori férfiak olyanok voltak, hogy szerettek ürügyet keresni arra nézve, hogy élnek.) A fehér előszobaajtót hangos sikoltással nyitotta fel a társalkodónő, a következő percben… Josephine és Selmeczi egymás karjába borultak.
– Mon cher ami! – mondta Josephine, a férfit tetőtől talpig végigmustrálva – ön úgy jön haza, mint egy igazi forradalmár. Tavaly, midőn Genfben meglátogattam, divatos volt ez a frizura és a nagy szakáll, hisz ön szenvedett akkor. De most más napok, más divatok vannak, kedves Selmeczi. Csak a vidéki forradalmárok járnak csizmában.
Selmeczi könnyedén vállat vont.
– Ez talán nem is olyan fontos, kedves Josephine, hisz a lelkünk a régi maradt, nemde?
– A mi gyönyörű lelkünk! – felelt ábrándosan Josephine. – Amely a forradalom szent, véres napjaiban két csillagként találkozott a végtelen űrben, hogy soha többé el ne hagyja egymást. Kitűnő francia fodrász van a házban, kedves barátom. Monsieur Pikké most a legdivatosabb borbély Pesten.
Az egykori népképviselő legyintett:
– Ráérünk erre, kedvesem… Nagyobb célok foglalkoztatnak, mint a szakállamnak a növése.
Josephine rajongó nő volt. Az egykori bécsi tőzsérnek a leánya, aki a magyar forradalom és általában a forradalom iránti lelkesedésből Bécsből Pestre költözött, midőn Henczi bombái csapkodtak a pesti háztetőkön, nagyon nevezetes nő volt. Vagyona, nagy műveltsége már igen sok gavallért megigézett, de ő mindvégig hűséges maradt Selmeczihez. Olykor találkoztak is a bujdosás alatt valamely külső országban, és csupán179 azért nem maradtak együtt, mert törvényes egybekelésüket arra az időre halasztották, midőn ismét szabad lesz az elnyomott nemzet, és Selmeczi elfoglalhatja őt megillető pozícióját az ország közéletében.
– Nagy célokkal, tervekkel jöttem, Josephine – ismételte elborulva Selmeczi.
Josephine finoman fésült, szőkésbarna haját, piros-fehér arcát és porcelánfényű kék szemét szinte megadással fordította az emigráns felé:
– Mindenben az öné vagyok, kedvesem.
Selmeczi ekkor a Josephine két vállára tette a kezét, mélyen a szemébe nézett, és halkan, titokzatosan mondta:
– A tábornokot haza fogom hozni, rehabilitálom a nemzet előtt, hogy elfoglalhassa a piedesztált Magyarországon.
– Az árulót? – kiáltott fel Josephine, és szarvastermete megborzongott.
– Ne ejtse ki többé e meggyalázó szót, kedves menyasszonyom. A tábornok nagyobb férfiú, mint a kormányzó. Ő lesz a nemzetnek ezentúl a vezére.
Josephine lehajtotta gyöngéd fejét.
– Mon Dieu – mormogta. – Ha önnek ez így tetszik, kedvesem…
– És most már többé szó se legyen monsieur Pikkéről, hölgyem. Ugyebár, nemesebb, nagyszerűbb életcélt nem választhattam magamnak. A nemzet igazi vértanúját, a gyalázatba, megvetésbe taszított hős férfiút fogom a nemzet elé állítani abban a glóriafényben, amelyet megérdemel… Az ő érdekében fogunk dolgozni éjjel-nappal, kegyed a társadalom labirintusútjain, én künn, a fórumon… Ah, mily nagyszerű az, ha elmúlik a sötétség, és felkel ismét a tavaszi nap a magyar földön!…
Josephine megcsókolta a Selmeczi homlokát:
– Mindig tudtam, hogy kegyed szent és nemes férfiú, uram!
…Egy hét múlva a választókerületből riasztó hír érkezett Pestre, a Váci utcába. Egy kékre, vörösre vert pesti kortes hozta a hírt, hogy Selmeczit agyba-főbe püfölték Nagykállóban. A bujdosót, szenvedőt, a nemzetéért vándorló hazafit, akit villogó szemmel, emelkedett lélekkel és dobogó szívvel várt haza minden magyar ember, Kállóban, vacsorázás közben szinte félholtra verték.
Josephine egyik ájulásból a másikba esett.
– Istenem! – kiáltotta kétségbeesetten, mikor magához tért –, miért történt e cudar dolog?
A kortes a szájára tette a kezét. Susogva mondta:180
– A tábornokot akarja hazahozni és lemosni róla az árulás vádját: ez a programja – szólt a kortes, és már elszelelt.
Néhány nap múlva már Pesten volt ismét Selmeczi. A feje be volt kötve, de semmi könyörgésnek nem engedett, hogy ágyba feküdjék. Nagy hazafias vacsora volt a Redutban. Neki ott kellett lenni. Igazolni kellett magát az elterjedt alattomos hírekkel szemben.
A legkitűnőbb hazafiak ültek együtt a Redutban. Mágnások, akik asztalosságot tanultak Londonban, a bujdosás éveiben, táblabírák, akik farmerek voltak Amerika déli államaiban, és a rabszolga-kereskedés ellen küzdöttek. Írók, akik börtönben ültek tollukért, és volt honvédtisztek, akik táncmesterek voltak Párizsban.
Mikor Selmeczi a terembe lépett, egy lengyel gróf (aki bűvészetből élt Genfben, de ha bódéját becsukta, szívesen igénybe vette Selmeczi barátságát) hangosan felkiáltott:
– Az áruló tábornok barátja!
Halk mozgás, pisszegés vonult át a termen… Selmeczi halálsápadtan körülnézett:
– Uraim! Polgártársaim! Mi dolog ez?
– Áruló! – kiáltotta ismét a lengyel.
– Távozzék! Ki vele! – hangzott jobbról-balról.
Selmeczi egy darabig farkasszemet nézett egykori bajtársaival, aztán megvető mozdulattal intett a kezével:
– Majd megbánják még az urak mai viselkedésüket!…
Bezárkózott a szobájába, és még Josephine-nek sem nyitott ajtót.
A szolgája azt mondta, hogy reggeltől estig jár fel-alá. Josephine hiába kopogtatott…
Egy hét múlva aztán elhagyta szobáját Selmeczi. Dél volt, a Váci utcában a napfényben vidor hazafiak szívták magukba a közelgő szabadság drága illatát. A nők keblén virág és kokárda.
Selmeczi lehajtott fővel ment a fal mellett.
Mindenki kitért előle, senki se szólította meg. A háta mögött összesúgtak az emberek. Már mindenki tudta, hogy áruló lett.
A négyes számú házhoz vitte ólomtagjait.
Az első emeleten ott van a fehér ajtó, a rézkilincs ragyog, és a csengő vidoran kondul meg.
Ah, de mily lassan, vonakodva nyílik fel az ajtó. A társalkodónő borzas, fésületlen feje csak egy másodpercre látható. Franciául sipogja:
– Úrnőm külföldre utazott!181
Selmeczi megrendülve kap homlokához.
– Josephine elutazott?…
– Szégyenében! – hangzik az ajtó mögül, és a kulcs kétszer fordul a zárban.
Selmeczi kísértetléptekkel lopódzott vissza az utcákon szobájába. Többé senki sem látta Pesten.
Mondják, hogy a Garibaldi seregében később volt egy vitéz kapitány, aki feltűnően hasonlított Selmeczihez, az egykori magyar emigránshoz. A kapitány elesett valahol a csatamezőn. És így, higgyük el, hogy Selmeczi örökre elveszett hazájának.
(1913)182
